„Ha tudom, hogy miért szeretem a másikat, akkor már baj van”

2010. december 27. hétfő 08:33

Ha tudom, hogy miért szeretem a másikat, akkor már baj van – mondja Székely András, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének és a Kopp Mária által alapított Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom munkatársa és felesége, Tünde, akik rámutat: a másikban a jóra kell koncentrálni, nem a rossz tulajdonságaira. A hetedik gyermekét váró házaspár a Kurírnak adott interjújában azt is megemlíti: arra, hogy évtizedekig együtt élünk valakivel, az előző százezer évben nem volt példa, nem csoda, hogy ez komoly kihívás a ma emberének.

Hogy találtak egymásra?

András: Ugyanott dolgoztunk, én bróker voltam, a feleségem pedig a cég titkárságán dolgozott. Szóval munkahelyi szerelemről van szó, bár a kapcsolatunk akkor kezdődött, amikor én már elmentem onnan.

Miért hagyták ott a brókercéget?

András: Én először másik brókercéghez mentem át, aztán otthagytam az egész pénzügyi világot. Nem éreztem igazán jó munkának. Stresszes volt nagyon, és bizonyos értelemben értelmetlen. A brókerek virtuális dolgokkal üzletelnek. Egyre többször tettem fel magamnak a kérdést, amikor reggel felkeltem, hogy miért izguljak azon, hogy hogyan alakul néhány cég árfolyama? Nem éreztem úgy, hogy ezért érdemes leélni egy életet. Aztán el is mentem egészen más területre.
Tünde: Én meg ott maradtam, és onnan mentem el gyesre.

Honnan tudták, hogy a másik az igazi?

Tünde: Nekem a férjem az első szerelmem, és az utolsó is!
András: Nem igazán tudok elképzelni úgy egy kapcsolatot, hogy  szerelmes vagyok valakibe, de közben azt gondolom, hogy nem ő az igazi. Akkor nem vagyok szerelmes. Ha szerelmes vagyok, akkor nekem ő az igazi. Aztán lehet, hogy később rájövök, hogy nem, de amíg szerelmes vagyok, nem tudom elképzelni, hogy ne így gondoljam, mert akkor az már nem szerelem. Onnan éreztem, hogy ő az igazi, hogy szerelmes lettem.

Kopp Mária felhívta rá a figyelmet a Kurírnak adott interjújában, hogy a munkahelyi szerelem veszélyes is lehet.

András: Ebben lehet igazság. De nálunk nem ez volt, mert már eljöttem onnan, amikor járni kezdtünk. Az ember máshogy viselkedik a kollégáival, mint a feleségével, úgyhogy szerintem sem szerencsés, ha a kettő keveredik.

Volt-e konfliktusuk a férfi-női szerepek felosztásából adódóan?

András: Nem több, mint ami normális. Mindenhol előfordul, hogy rászól az asszony a férjére, hogy többet mosogathatna, te is megcsinálhatnád ezt, te is megcsinálhatnád azt. Én most keveset segítek itthon, de a feleségem egész nap itthon van, és az teljesen más helyzet lenne, ha ő is dolgozna. Mindenképp kevesebb jut a férfira, ha a feleség otthon dolgozik, és a legtöbb házimunkát elvégzi, míg a férje dolgozik.
Tünde: Egy-két dolgot azért átvállalt András, például ő pakolja be a mosógépet. És mindkettőnknek van elég szabadideje arra, hogy magával, a dolgaival foglalkozzon.

Volt probléma a munka és a gyermekvállalás összeegyeztetésével?

Tünde: A középiskola után elkezdtem a műegyetemet, de sajnos el kellett mennem dolgozni, és így otthagytam. Így kerültem a brókercéghez, ahol megismerkedtünk. Ott titkársági csoportvezetői beosztásig tornáztam fel magam, aztán eljöttem gyesre. Nagyon örülök, hogy itthon lehetek a gyerekekkel. Két gyerek után aztán elkezdtünk Andrással a Pázmányon a hittudományi karon tanulni, amit mind a ketten el is végeztünk. Most egy héten két órában hittant oktatok, ami nekem bőven elég munka gyanánt. Járok énekkarra, azt is közösen kezdtük el, ahogy a néptáncot is. Később aztán úgy alakult, hogy András néptáncra jár, én meg énekkarra. A szerda estéket viszont mindenképp együtt töltjük.

Voltak féltékenyek egymásra?

Tünde: Hát én talán egy kicsit jobban. Az egészséges féltékenység biztos megvan, de nem visszük túlzásba.
András: Ez egyéniségfüggő. Szerintem abba nem nagyon fér bele a féltékenység, hogy elfogadjuk egymást mindenestül, szerelmesek vagyunk és megbízunk egymásban. A féltékenység bizalmatlanságot jelent. Nem is arról van szó az esetében, hogy mit tesz a másik, hanem hogy nem bízunk a kapcsolatunkban, függetlenül a másik tetteitől. A féltékenység esetében attól félünk, hogy valaki tönkreteszi a kapcsolatunkat, és én ettől nem tartok.

Az, hogy a másikat teljes mértékben el kell fogadni, nem elérhetetlen eszménykép a gyakorlatban?

András: Szerintem a mai házasságok többsége azért megy tönkre, mert ez hiányzik. Azt mondják: „elfogadom a másikat akkor, ha…” és itt jön egy-két feltétel. Korábban én is tapasztaltam a saját életemben, hogy így nem lehet, ha feltételeim vannak, tönkremegy a párkapcsolatom vagy akár a házasságom is. A másikban mindig a jót kell keresni. Ha pedig rossz passzban vagyok és épp nehéz elviselnem őt, akkor is tudatosan sorolnom kell magamban azt, amit szeretek benne, nem pedig azt, amit utálok, mert nincs ember, akivel ne lehetnének konfliktusaink, akinek ne lennének zavaró tulajdonságai.

De azért mégis vannak, akik jobban illenek egymáshoz.

András: Biztos, csak ezt nem tudjuk előre. Mindenki fel tudna sorolni egy rakat tulajdonságot, amit elvárna a leendő házastársától. Azonban amikor tényleg oda kerül, hogy dönteni kell valakivel kapcsolatban, akkor rájön, hogy ezek nem is olyan fontosak, és más tulajdonságait sokkal inkább értékelni tudom, vagy éppenséggel sokkal jobban idegesítenek. Az biztos, hogy valakivel könnyebb, valakivel nehezebb, de ez nem biztos, hogy előre látható. Kicsit kisarkítva: ha meg tudom mondani, hogy miért szeretem a másikat, akkor ott baj van. A gyerekünket is feltétel nélkül szeretjük, csak azért, mert a gyerekünk, nem pedig azért, mert jól tanul vagy ügyesen focizik.
Tünde: Tisztában vagyunk a rossz tulajdonságainkkal, én is tudom, hogy nem vagyok tökéletes. Vannak dolgok, amiben nem értünk egyet, de sosincs olyan, hogy hosszan veszekednénk.

Hogy lehet mindezt megtenni önfeladás nélkül?

András: Erre nincs általános szabály. Erre csak azt tudom mondani, hogy úgy kell elfogadni a másikat, hogy közben nem adom fel magamat. Minden egyes konkrét eset más, nem tudok általános szabályszerűséget mondani, hogy hol a határ. Ezt érezni kell. De főleg azt kell érezni, hogy attól, hogy elfogadom a másikat, nem leszek kevesebb.
Tünde: Általában ha van egy harmadik személy, akivel András nem ért egyet, ilyenkor én akkor is András mellett állok, ha egyébként nem vele értek egyet, hanem ezzel a harmadik személlyel. Én egyébként olyan családban nőttem fel, ahol nem került szóba a hit, maximum negatív kontextusban. Miután megismertem Andrást, megkeresztelkedtem, templomba járok, és mint említettem, a hittanári szakot is elvégeztük. A szüleim szerint ez András befolyása.
András: Pedig nem volt hittérítő célom.
Tünde: Én sem éreztem, hogy feladnám magam. Az egyetemet úgy kezdtük el, hogy András akart belefogni, de mondta nekem, hogy biztos nekem sem ártana ez, így legalább foglalkoznék valami mással is a gyerekek mellett, és nem szűkülnék be. Az első év gyötrelmes volt, fel akartam adni. A vizsgaidőszak borzalmas volt. Kicsit talán nyomásra kezdtem el, bár mondhattam volna nemet, de együtt csináltuk, jó közös program volt.
András: Fogalmazzunk úgy, hogy nem nyomásra kezdted, ellenben nyomásra csináltad.

Közösen tanultak?

András: Nem, mert más a tanulási módszerünk.
Tünde: Viszont büszke voltam magamra, és az is büszkeséggel töltött el, hogy, hogy a környezetemben sokan úgy vélekedtek, hogy ők ezt nem tudták volna végigcsinálni a helyünkben. Sokan mondták, hogy úgysem fogom bírni. Az alatt a négy év alatt három gyermekünk született.
András: A végén már küzdenem kellett, hogy ne kapjak rosszabb jegyeket, mint a feleségem.

Van valami meghatározott idő, amit ha törik, ha szakad, együtt töltenek?

András: Tünde szokta mondani, hogy kéne ilyet csinálni, mondjuk egy meghatározott nap este mindenképp a mienk, de szerintem ez nem működne. Vannak fix programjaink, tánc, énekkar, foci, de azokat sem tudjuk mindig tartani. Amikor itthon vagyunk, akkor a gyerekekkel foglalkozunk. Ha velük megyünk el valahova közösen, már az is nagy ajándék. Én személy szerint ilyenkor nem érzem azt, hogy ne lennék egyben a feleségemmel is. A gyerek nem teher, nem érzem úgy, hogy mi most a gyerekekkel vagyunk, nem egymással, és külön idő kellene nekünk. De nyilván ez egyéniségfüggő is.
Tünde: A kimozdulást én jobban szoktam erőltetni, mivel én vagyok itthon a gyerekekkel.
András: Viszont olyan nincs nálunk, mint amit sokszor látok másoknál, hogy még sosem mentek el kettesben sehova, mióta gyerekük van, mert nem merik őket otthagyni. Ismerünk olyan párt, akik még moziba sem mentek el kettesben, mióta megszületett az első gyermekük. Mi viszont néha elmegyünk egy-egy hétvégére, vagy elmegyünk este billiárdozni kettesben. Moziba nem nagyon megyünk, mert ha már kettesben akarunk lenni, akkor nem fogunk beülni egy sötét terembe és bámulni magunk elé.
Tünde: Amikor még nem volt ennyi gyerekünk, akkor még jól működött az, hogy este, a fektetés után még játszottunk, például kártyáztunk. Mostanában viszont már nagyon fáradt vagyok este. A gyerekfektetés maga egy órás program.


A konfliktusokat meg kell oldani, vagy megoldódnak maguktól?

András: Konfliktusa válogatja. Vannak dolgok, amik úgy érintik a két ember közti kapcsolatot, hogy ki kell találni valamit, például hogy járjunk-e tovább az egyetemre vagy sem. De vannak olyan problémák, konfliktusok is, amin egyszer-kétszer vitatkozunk, aztán elfelejtődnek.
Tünde: Az idő sok mindent megold.
András: Például a gyermeknevelés kérdésében lehetnek eltérő nézetek. Mai napig van, amit Tünde máshogy csinál mint én, de ebbe is bele lehet nyugodni. Nem belefásulni, hanem egyszerűen úgy dönteni, hogy ezen nem veszekszünk többet. Amikor kicsik voltak a gyerekek, sokat veszekedtünk azon, hogy mennyi ruha kell rájuk. Végül abban maradtunk, hogy az öltözteti fel őket, aki épp kimegy velük sétálni, játszani. Ezek vicces, de ugyanakkor nem lebecsülendő problémák.

Ezekre a klasszikus példa a fogkrémtubus.

András: Egy kapcsolatban tudatosnak kell lennünk. Ha látom, hogy valami, ami nem fog változni, zavar, de ugyanakkor nem is túl lényeges, minthogy ki hol nyomja a fogkrémtubust, akkor igyekezni kell azon, hogy ez ne mérgezze meg a kapcsolatunkat. Ha más nem, kitombolom magam a fürdőszobában, és kész. Ha rossz passzban vagyunk, nagyon tudjuk mondogatni magunkban, meg hangosan is, hogy mi a bajunk. Reggelenként van ilyen gyakran, azt nagyon „szereti” Tünde.
Tünde: Nekem meg este.
András:  Édesanyám volt olyan, hogy mikor hazajött az iskolából, kiosztott mindenkit. Akkor is, ha előtte édesapám direkt mindent kitakarított. Egy idő után ilyenkor mindenki elment otthonról, aztán kicsit később hazajött. Mindenkinek vannak ilyen napszakai. Az biztos, hogy a negatív dolgokat lehet ismételgetni magunkban, és nem feltétlen könnyű túllépni az ilyesmiken, de tudni kell rangsorolni.

Alakítani nem lehet a másikat, de egy kapcsolatban mindkét fél alakult – szokták mondani.

András: Ha valami zavar, és próbálom alakítani a másikat, akkor egy idő után lehet, hogy ő úgy fogja érezni, hogy ő rengeteget változott, én meg úgy, hogy alig. Ezt kívülről sokkal jobban meg tudná mondani valaki. A cél nem lehet az, hogy a másikat száz százalékosan a mi képünkre formáljuk, mert az már nem az lesz, akit szeretünk. Nem a tulajdonságaiért szeretjük a másikat, és pláne nem azokért a tulajdonságokért, amiket mi szeretnénk, hogy vegyen fel. De biztos, hogy alakulunk. Amíg úgy érezzük, hogy belefér, alakíthatunk a szokásainkon. Többször teszem fel a polcra a cipőmet, és igenis, nem hagyom a szoba közepén, mint ahányszor magamtól tenném.

Hogy látjátok, az egyház házasság- és családeszménye ma mennyire valósítható meg?

András: Nem annyira egyértelmű, hogy mi az egyház eszményképe, bár természetesen vannak fontos szempontok. A pápai enciklikák megfogalmaznak egy bizonyos állásfoglalást, de az emberek egyházképe inkább a helyi papon múlik. Az alapvető elvek persze ugyanazok. A mai társadalomképbe nehezen illeszthető be az, amit az egyház vall például a házasság felbonthatatlanságáról. De ha belegondolunk, a kereszténység indulásakor, kétezer évvel ezelőtt sem volt más  a helyzet, a keresztények pedig igen szigorú elveket állítottak fel a maguk számára, a mai kereszténységhez képest is. Mégis rengetegen vállalták ezt akkor, ami sokkal nehezebb feladat lehetett annál, mint ami a mai hívekre hárul hitük megélésével, felvállalásával, Gondoljunk bele, akkoriban gyakorlatilag az életével játszott, aki keresztény lett! Ma lehet úgy élni, hogy keresztényként beilleszkedünk a társadalomba. Én úgy látom, hogy az egyház igyekszik annyira alkalmazkodni, amennyire az elvei engedik. Én kicsi vagyok ahhoz, hogy „megmondjam a frankót”, hogy mi a helyes út. Érdekes egyébként, hogy az igen szigorú iszlám is terjed. Ahogy a kereszténység is elterjedt eléggé az előző kétezer évben, szóval azért van rá kereslet. Viszont gyakran nem jut el az emberekhez az egyház magyarázata, hogy miért tartja fontosnak, amit ajánl, és így sokan csak száraz szabályhalmazt látnak.

Sokan tartanak attól, hogy idővel meg fogják unni a házastársukat, ha megházasodnak.

Tünde: Bennem ez sosem merült fel.
András: Egy kutatás szerint régen egy házasság átlagos ideje kilenc év volt. Ez nekem kicsit kevésnek tűnik, de ez most mellékes. Ez a kilenc év nem azt jelenti, hogy mindkét szülő meghalt, hanem hogy az egyik. Arra, hogy évtizedekig együtt élünk valakivel, az előző százezer évben nem volt példa, nem csoda, hogy ez komoly kihívás a ma emberének. Ráadásul régen együtt élt több generáció, a nagyszülőknek voltak feladataik a gyerekekkel. Sokan ma úgy élnek a párjukkal, hogy nincsen családi feladatuk, és így kell „elviselniük” egymást, hogy sokszor nincsen társaságuk, természetesen adódó feladataik. Ez azért okoz nehézségeket.
Tünde: Meg hozzáállás kérdése is, csak akkor működik, ha mindkét fél akarja, és aktívan tesz is érte.
András: Vannak is ilyen példák, hogy ez tökéletesen tud működni. Csak ne tegyünk úgy, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog, hogy könnyedén leélünk egymással egy egész életet, mert nem az. Olyan dolgot vállalunk tehát, ami nehéz, és nem szabad úgy felfogni, hogy ha nem megy, akkor én vagyok a hibás. Tennünk kell azért, hogy működjön a kapcsolatunk, de nem kell rossznak éreznünk magunkat amiatt, hogy vannak problémáink.

Szilvay Gergely/Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Nézőpont
Címkék: interjúk
hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
babel-balazs-ersek-baja-varos-diszpolgara-lett
Bábel Balázs érsek Baja város díszpolgára lett

December 15-én a bajai városháza dísztermében adták át az elismeréseket azoknak, akik sokat tettek Bajáért. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek a várostól díszpolgári címet kapott.

19:18
ferenc-papa-82-eves-szuletesnapi-jokivansagok-vilag-minden-tajarol
Ad multos annos, Franciscus! – Ferenc pápa 82 éves

Ferenc pápa december 17-én betöltötte 82. életévét; ez a hatodik születésnapja, amelyet pápaként ünnepel. A tényleges ünneplés tegnap történt: a vatikáni gyermekkórház kis betegeivel fogyasztott el egy hatalmas tortát.

17:09