Lieb József: A megfeszített Isten arcára néztem

A könyv írója tisztában van azzal, hogy a modern kor emberének nehéz ezekről a témákról beszélni. Ám a testi és lelki szorongást, szenvedést hordozó szíveknek nem nyújt olcsó és hamis vigaszt, egyértelműen leszögezi: nem ő, hanem egyedül Jézus tanítása az, ami segítséget nyújt és erőt ad a szenvedésektől meggyötört lelkeknek. Úgy érzi, hitelesen szólhat ezekről, ugyanis ő maga is átélte, megtapasztalta a „test szörnyű kínjait” és a halál közelségét.

Állítja: amikor váratlanul rátört a gyógyíthatatlan daganatos betegség, nem tette fel a kérdést, hogy hol van most Isten, miért sújtja őt ezzel, hiszen egész életében hűségesen szolgálta. Biztos volt benne, hogy Isten nem büntetni akarja őt, és abban is, hogy Jézus nem hagyja el a bajban, „nem hagy magamra, és nemcsak elkísér, nyomon követ, hanem egyesül, eggyé is válik velem”. A szenvedés mélységében világos lett számára, hogyha valakit valóban szeretünk, annak át kell adnunk az életünket. Mi pedig mindent Istentől kaptunk.

Lieb József betegségének ideje alatt többször is megcsodálta a kegyelem működését az aggódó hívő lélekben. „A szenvedő ember mintha Jézus keresztje alatt állna, fohászkodna hívő lélekkel, és Jézus árasztja békéjét, megerősíti a küszködőt, odasúgva: velem leszel a paradicsomban.” Egyúttal rámutat a szerző: a szenvedő ember gyakran fölteszi a kérdést, van-e értelme a szenvedésnek. Hit nélkül tanácstalanul áll, gondolkodik, őrlődik.

A lelkipásztor tényként állapítja meg, hogy Jézus nem tért ki a szenvedés elől, az ember sem menekülhet előle, bármennyire szeretne is. Jézus alázattal elviselt gyötrelmes szenvedése annak bizonyítéka, hogy van ennek értéke, értelme. „Ezt kellene felfognunk, magunkévá tennünk, mert itt a földön nincs élet szenvedés nélkül. Már születésünk alkalmával édesanyánk szenvedett értünk” – írja a szerző. Az viszont bizonyos, hogy Isten mindnyájunkat jobban ismer és szeret, mint mi önmagunkat. Az ostor az ő kezében van. „Azért suhint, mert szeret minket. Lelkünk üdvösségét, örök boldogságát akarja.” Ezt kell felismernünk, belátnunk, megköszönnünk. A betegnek meg kell éreznie, hogy „Jézus őt most meghívja, hogy vegyen részt Krisztus szenvedésében az emberek üdvösségéért”. Ha valóban hiszünk, akkor megtapasztaljuk, hogy Jézus az ő kegyelmével megerősíti a beteget testi-lelki gyengeségében.

Lieb József atya Isten különleges segítségét látja azon esetekben, amikor a hirtelen és váratlan szenvedések súlya alatt nem roppan össze az ember. Emlékeztet rá, hogy amikor Jézus vállalta, hogy őt keresztre feszítsék, lerombolta a szenvedés sötétségét. Nem vette el az ember életéből a betegséget és a szenvedést, hanem magára vette, „átformálta, és távlatot adott neki”. Így most már nem a szenvedésé az utolsó szó, hanem az új életé. Jézus elszenvedte értünk a halált, és feltámadt megdicsőült testtel. „A világ végén a mi testünk is részesül e megdicsőülésben” – írja Lieb József, aki arra is kitér, hogy folytonosan visszatérő téma, és a keresztények számára is gyakran érthetetlen, hogy a bűnös emberek kevesebb megpróbáltatásban részesülnek itt a földön, mint az igazak, akik azonban vállalták a harcot a világban, hogy „az örökkévalóságban megkapják a jutalmukat”. A szerző szerint: ha Isten azonnal fizetne a jóért és büntetne a rosszért, akkor az ember a hasznot keresné, hite pedig nem lenne bensőséges. Az is igaz, hogy időnként „a sötétség, a lelki szárazság, a vigasztalanság, a köd vesz körül minket”, de ez is segíthet növekedni a hitben. Könnyű lenne ugyanis a lelkiéletünk, „ha mindig csak a bőséges lelki vigasztalás áradna felénk”. Ezért Isten néha kipróbál bennünket, alkalmat ad nekünk, hogy bebizonyítsuk igaz szeretetünk valódiságát, őszinteségét. „Nekünk az élet minden helyzetében el kell köteleznünk magukat Jézus Krisztus mellett.”

Lieb József vallja: az élet legnehezebb pillanataiban, gyötrelmeink idején is a Jézusból sugárzó lelkiség, szellem kell, hogy irányítson bennünket, annyira, hogy valósággá legyenek Krisztus szavai: „Ti bennem vagytok és én tibennetek” (Jn 14,20). Ez egyenlő azzal, hogy folyamatosan gyakoroljuk a békét, a vigaszt, a türelmet, a megbocsátást, az irgalmat, a szeretetet. A szentek ez tették, a mi feladatunk pedig, hogy kövessük őket. Meg kell látnunk minden emberben „az álruhában köztünk járó Krisztust”. A szenvedést és a halált pedig az Isten iránt érzett szeretettel és hűséggel kell fogadnunk, ami természetesen nem könnyű, de nehéz perceinkben Isten üzenete fellobbanthatja a fényt: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12).

Lieb József: A megfeszített Isten arcára néztem
Verbum Keresztény Kulturális Egyesület, 2018

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír