A hit összeköti a népeket - Erdő Péter vezércikke a Tagespostban

A krízisektől megrázott Európának a remény új távlatára van szüksége

Nézőpont – 2012. január 21., szombat | 8:43

A krízisektől megrázott Európának a remény új távlatára van szüksége. A kereszténység sokat adhat földrészünknek - írja Erdő Péter bíboros a Tagespost vezércikkében. A cikk magyar fordítását az alábbiakban közöljük.

Európa mégis csak áldás. Nem feltétlenül azokra a konkrét intézményes formákra gondolok, amelyek az öreg földrész országainak egyre szorosabb együttműködését jellemzik, hanem inkább arra a tényre, hogy a világnak ezen a részén olyan népek élnek, akiknek közös kulturális gyökereik vannak, de ugyanakkor saját nyelvi, történelmi azonossággal rendelkeznek, melynek nem szabad szürke egyformasággá olvadnia. Ez a sokféleség, a kultúrának ez a gazdagsága mindmáig közös örökségből táplálkozik. Ehhez az örökséghez vitathatatlanul hozzátartozik a kereszténység is.

A kései ókor és középkor évszázadaiban egymástól tanulták el a népek a keresztény vallást és a keresztény hitet. Keletről jött szent hithirdetőket találunk Angliában, a brit szigetekről érkeztek a „skót” szerzetesek, - különösen pedig Szent Bonifác - a német területre, Szent Cirill és Metód görögként dolgozott a szlávok között, a passaui papok és a velencei Szent Gellért a magyaroknak hirdették az evangéliumot, Szent Adalbert prágai püspök pedig a poroszok között szenvedett vértanúhalált. Így köti össze bensőséges rokonságban a régi és új mártírok és hitvallók hite és tanúságtétele ezeket a népeket. Az egyes népek élete, létezése, sajátos jellege és zsenialitása Isten ajándéka és természetes adománya. Tény, hogy a régi időkben vallás dolgában is szokás volt olykor kollektív módon gondolkodni. A személyes döntés ugyan lehetséges volt, mégsem hangsúlyozták olyan individualista módon, mint később gyakran a történelem során. Ma megint olyan szelek járnak, melyek a kölcsönös felelősség és szolidaritás szükségességének belátása felé sodornak minket. Személyes méltóság, az egyének, a csoportok és népek szabadsága és azonossága, ugyanakkor pedig összefonódásuk és közös felelősségük a kor parancsa. Talán egy új szellemi egyensúly van a láthatáron. Ahhoz, hogy ez a belső szellemi megújulás sikeres legyen, hiteles értéktudatra van szükség. Látnunk és éreznünk kell, mi az, ami összeköt minket. A keresztények a hit szemével mélyebbre tekinthetnek, és felfedezhetik a valóság sok olyan rétegét, amelyek erőt adnak, bátorítanak és valódi stabilitáshoz vezetnek.   

Néhány évvel ezelőtt talán azt gondolták: az Euró fogja az Uniót, sőt magát Európát stabilizálni. az fog minket megmenteni. Ma azonban úgy tűnik, éppen megfordítva, Európának kell az Eurót megmentenie. Számok és statisztikák, pénzügyek és a gazdasági élet technikái – mindezek mégiscsak emberi alkotások. Gyakran humorosan, vagy kissé komolyan hálával vagy kritikával gondolunk a régi föníciaiakra, akik állítólag a pénz föltalálták. Aminek azonban az utóbbi évek pénzügyi viharait hordoznia és elviselnie kell, az ténylegesen az ember és a kultúra. Az emberi szív erőtartalékai nagyobbak, mint gyakran gondoljuk. Az emberi hit hatalmas energiaforrás, különösen, ha igaz a tartalma. Nem hallgathatjuk tehát el, hogy hitünkben nem csak a szubjektív meggyőződést becsüljük, hanem az igazságot is, melyet a maga teljességében Krisztus tárt fel: az igazságot az emberről. „Ő tudta, mi lakik az emberben” (Jn, 2,25). Ő ismerte a gonoszságot és a szenvedélyeket, de a lehetőséget is, hogy segítségével megtérjünk. Ha Krisztus megtérésre hív fel minket, akkor ez mindig lehetséges is. Ez a felhívás tehát a reménység nagy jele. Isten ugyanis nem kíván lehetetlent tőlünk. Megtérni annyit jelent, mint megváltoztatni a gondolkodásunkat, a mentalitásunkat, de a cselekvésünket is. Akarjuk-e minden ember javát ezen a világon, vagy elfelejtettünk egész földrészeket? Alapjában véve közömbösek vagyunk, és csak akkor rettenünk meg, ha a televízió éhínség, háború vagy természeti katasztrófa képeit mutatja? Van-e bennünk keresztény érzék Európa java iránt. El tudjuk képzelni, hogy népeink a saját javukat is jobban szolgálhatják, ha tekintetbe veszik a többieket? Érezzük a felelősséget a saját nyelvünkért, kultúránkért, történelmünkért, kultúránk humoráért és emberi atmoszférájáért, a sokféleségért és a közös tulajdonságokért? El tudjuk képzelni, hogy egy nagy és erős európai nép gyermekei a kontinentális szintű többségi döntésekkel kapcsolatban másként éreznek, mint kisebb és gyengébb országok polgárai, akik rövidtávon is nyelvük és kultúrájuk megmaradásáért aggódnak?

És egyáltalán: mire gondolunk, amikor közjóról beszélünk? Van-e világos képünk az emberről, és bízunk-e abban, hogy legalább valamelyest objektíven megmondhatjuk, mi jó és mi rossz az embernek? Vagy megadjuk magunkat a parttalan szubjektivizmusnak és a véletlennek? Krisztus meghirdette és kinyilatkoztatta nekünk az igazságot az emberről. Mert az ember mégiscsak mikrokozmosz, ahogyan a felejthetetlen Nicolaus Cusanus írta. És akárcsak a világmindenség titkairól, melyek minden felfedezés után új és új kérdéseket vetnek fel a kutatók számára, az emberről sem fogunk soha mindent tudni. Ha a közjót keressük, ha őszintén vizsgáljuk, mi a jó az embernek, nem szűkíthetjük le az emberről alkotott képünket arra, amit a tudomány fényében ma ismerünk. Cselekedni azonban mégis mindig a jelenben kell. Olykor nagyon is gyorsan. Ki tud ezzel lépést tartani? Hogyan érezhetjük mindennapi emberként, hogy részesei vagyunk a döntéseknek, mondjuk a „nyugati” demokrácia hagyományának értelmében, ha a pénzügyi megítélés, az adatok és statisztikák hektikus változásai percről percre új lépéseket követelnek? A mai erkölcs számára az egyik legfontosabb kihívás éppen a helyzetek bonyolultsága. Már szinte csak angol rövidítéseket, pénzügyi szakkifejezéseket és statisztikákat hallunk, nehezen tudunk a különböző döntésekkel és változásokkal azonosulni. Nagy a veszélye annak, hogy a gyakran főként csak gazdasági indíttatású intézkedések elidegenednek az emberek életétől. Fontos feladat tehát a közélet felelősei számára, hogy szóban és tettben középpontba állítsák az egész ember igazi javát. Európának ma mindenekelőtt a remény új távlatára van szüksége. Számunkra, keresztények számára ez a remény az Istenbe vetett élő hiten alapul, és az értékeknek azon a gazdag kincstárán, melyet a keresztény hit egy teljesebb emberkép keretében földrészünk számára kínál. Sokkal több lelki erőforrásunk van, mint gyakran hinnénk. Karácsonykor a keleti egyház ezt énekli:”Velünk az Isten, értsétek meg nemzetek, és térjetek meg, mert velünk az Isten!” Ebben az értelemben kívánom minden olvasónak és egész Európának Isten áldását az új esztendőre!

Megjelent a a Tagespost 2011. december 31-i számában

Magyar Kurír