Hívom a családokat – 2006. június (Bíró László püspök levele)

Júniusban küldöm a családokat az elesett emberekhez, azokhoz, akik a társadalom peremére szorultak, a fogyatékosokhoz és a rokkantakhoz, a hajléktalanokhoz és nincstelenekhez. Hajoljunk oda hozzájuk testvéri szeretettel, adjuk vissza nekik a reményt, avassuk be őket a mi reményünk titkába. Fedezzük fel azokat az értékeket, melyekkel épp állapotuk miatt rendelkeznek, vegyük észre elesettségükön túl személyiségüket, tanuljuk meg tőlük, hogyan fogadják el nehéz sorsukat emelt fővel.

Gulliver akár a törpék országában járt, akár az óriásokéban, elütött a többségtől, a helybéliek nem tekintették „normálisnak”, de Gulliver sem minősítette őket magával egyenértékűnek. Az ókori rómaiak magukat különbnek, jobbnak vélték a Rómát fenyegető keleti népeknél, a „barbároknál”. Nem kell a történelemben messzire néznünk, hogy példákat találjunk emberek vagy egész embercsoportok hátrányos megkülönböztetésére, arra, hogy egyesek magukat felsőbbrendűnek kikiáltva másokat háttérbe akarnak szorítani. Napjainkban is mennyi megaláztatás éri a fajuk, egészségi állapotuk, szegénységük, fogyatékosságuk, társadalmi helyzetük miatt az általánostól eltérő embereket, akik valamiért „kilógnak a sorból”!

Az állatvilágban ismert jelenség a gyengébb egyedek kitaszítása, az életrevalóbb fiókák a táplálékot is elkapkodják az ügyetlenebbektől, a szülők pedig nem törekszenek az „igazságosságra”. Így működik a természetes kiválogatódás, így lesz az egészséges és erős még erősebbé és egészségesebbé. Mennyire másképp gondolkodik Jézus: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek…” (Lk 5,31).

A fogyatékosok, értelmi sérültek helyzete sokszor megoldatlan. A családban maradók – megfelelő segítség hiányában – súlyos terhet jelentenek idősödő szüleiknek és közvetlen környezetüknek. Az intézetekbe kerülőknek pedig a személyes kapcsolatteremtés lehetősége válik lehetetlenné, hiszen a sérültek egyéni sajátosságait ezeken a helyeken kevéssé tudják figyelembe venni. Szép példáját adta az együttérző segítségnyújtásnak egy francia házaspár. Szép és okos, ígéretes jövő előtt álló egyetemista lánya súlyos motorbalesetet szenvedett, amikor barátjával kirándult. A balesetet túlélte, de koponya és agysérülése következtében fogyatékossá lett, szellemi színvonala a 4-5 éves gyerekére esett vissza. A szülők belátva, hogy lányuk az önálló életre most már sohasem lesz képes, összefogtak hasonló helyzetben lévő szülőkkel, és létrehoztak egy otthont, melyben a magukra maradó felnőtt fogyatékosok családias környezetben élhetnek akkor is, amikor a szülők már maguk is ápolásra szorulnak.

Jean Vanier, a Bárka Közösség megalapításával új formát keresett, olyan közösséget hozott létre, amelyben a sérültek nem ápoltak, hanem a közösség egyenértékű tagjai, megőrizhetik emberi méltóságukat, kibontakoztathatják valódi értékeiket, és a közösségen belül végleges otthonra találhatnak.

Az elesett, magukra maradt embereknek szentelte életét Boldog Kalkuttai Teréz Anya. Tudta, hogy szükséges a test táplálása és ápolása, a szellem élénkítése és felvidítása, a valakihez tartozás biztosítása, és a halhatatlan léleknek az örök élet boldogságába való eljuttatása. Ez étellel, itallal vagy infúzióval, tisztító, fertőtlenítő, gyógyító és kötszerekkel, megnyugtató, kedves szóval, a verejtékező homlok letörlésével, a paplant gyűrögető tétova kéz saját kezünkbe kulcsolásával, megbocsátással és imával érhető el.

XV. Benedek pápa írja nagyböjti üzenetében: „Ma, a globális szintű kölcsönös függés korában is azt tapasztaljuk, hogy semmiféle gazdasági, társadalmi vagy politikai projekt nem helyettesíti önmagunk odaajándékozását a másiknak, amelyben a szeretet fejeződik ki. Aki ezen evangéliumi logika szerint munkálkodik, hitét a megtestesült Isten barátságaként éli meg, és – miként Õ is – gondoskodni fog a felebarát anyagi és lelki szükségleteiről. Úgy tekint rá, mint végtelen titokra, aki méltó a határtalan gondoskodásra és odafigyelésre.”

Jól tudjuk, az embert nem a testi tulajdonságai teszik értékessé. Korunkban, a fogyasztói világban a „legértékesebb” ember az, aki sokat fogyaszt, azaz egészséges, fiatal, és jó pozícióban van. Látjuk a reklámokban a család-ideált: az egészségtől kicsattanó emberek a legújabb háztartási gépekkel és eszközökkel mosolygósan „fogyasztanak”. Szép, és jó lenne, ha sok egészséges és vidám család élne. Nem feledkezhetünk meg azonban a valóságról: „…a szegények mindig veletek vannak, és amikor csak akartok, jót tehettek velük…” (Mk 14,7).

Vállaljunk szolidaritást a szegényekkel, fogyatékosokkal, az elesettekkel! Nem csupán anyagi támogatással, mintegy kötelességszerű adománnyal, hanem azzal is, hogy tiszteljük emberi méltóságukat. Tudatosítsuk magunkban: mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, Isten mindnyájunkat a saját képére és hasonlatosságára teremtett.

A fogyatékos elesett embert a társadalom általában tehernek tekinti, pedig sok-sok ajándékot is hordoz. Tudatosítja az „egészségesek társadalmában”, hogy maga az egészség ajándék, amiért újra, meg újra hálát adhatunk. Másrészt a gondozásra szoruló ember rengeteg szeretetet igényel, hoz elő környezetéből, mintegy jobbá teszi környezetét. Figyelmeztet bennünket, nem kellene megvárnunk, hogy a másik beteg, rokkant, fogyatékos legyen, ahhoz, hogy szeretettel forduljunk hozzá, támaszai legyünk. A fogyatékos ember bizonyos értelemben társadalmat formáló erő, a szolidaritás kötelezettségére hívó jel. Rengeteg örömet tud szerezni hálájával, a viszontszeretet gyengéd gesztusaival. A fogyatékos nem fogyatékos a szeretetben, sőt megújító forrása lehet annak. Ne engedjük, hogy a mi szeretetünk váljék fogyatékossá irányukban! Előfordulhat, hogy valaki a közösségünkből szemünk láttára válik fogyatékossá, baleset, vagy betegség következtében. Ilyenkor a közösség nagy tapintata, szerető figyelme segíthet abban, hogy ő továbbra is a közösség értékes tagja maradhasson.

Sokszor nem könnyű kapcsolatba lépni a hátrányos helyzetűekkel. Okkal, ok nélkül ők is bizalmatlanok, tartanak az „egészségesektől”. Bonyolítja a helyzetet, hogy nem ritkán keveredik a nyomor, a fogyatékosság a bűnözéssel, a kábítószerességgel. De vajon mi, az egészséges és jobb módú többség nem járultunk-e hozzá elutasításunkkal ahhoz, hogy ők látszólag véglegesen belesüllyedtek nehéz helyzetükbe? Győzzük le az ellenállást magunkban, a félelmet, mely sokszor megbénít, mikor párbeszédre kellene lépni velük. Kosztolányi Dezső őszintén ír erről: „Nem tudsz beszélni és rájuk se nézni, / Mert lélek van az ő szemükbe, lélek. / Én féltem tőlük kisgyerekkoromban / És most is félek. Egyre-egyre félek. ” (Budai szegények, 1922)


Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben:

Ha már házasok vagytok:
Elevenítsetek fel olyan eseteket, amelyekben a család, rokonság vagy baráti kör összefogott a „lecsúszott” rokon, barát érdekében! Osszátok meg olyan tapasztalataitokat, amikor valakit sikerült visszafordítani, ismét integrálni! Próbáljuk megfogalmazni: mivel és hogyan tudja a fogyatékos ember gazdagítani a társadalmat?

Ha még házasság előtt álltok:
Találkoztatok-e olyan fiatalokkal, aki részt vett fogyatékosok táboroztatásában? Osszátok meg tapasztalataitokat arról, ahogy a közösség egy odatévedt fogyatékost hordozott! Hogyan tudtátok ebben a helyzetben megőrizni a közösségi együttlét értékeit? Találkoztatok-e olyan esettel, amikor az iskolatársak, évfolyamtársak segítették rokkant társukat tanulásában, mozgásában, szórakozásában? Hogyan tették ezt?

Hívom és küldöm a családokat, hogy készséggel legyenek tanúi a megfogyatkozott élet méltóságának!

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Képek: moms.xpressdesigns.com www.behindert-aktiv.de www.skipressworld.com