Hogy akik majd megállnak a sírunknál, azt érezzék: ő nagyon szeretett – Mindenszentek ünnepe Pécsett

A szentmisén megjelent híveket köszöntve a főpásztor rámutatott, hogy ezen az ünnepen az Egyház neves szentjeire, családjaink tisztelt tagjaira és a szívünkben élő emberekre gondolunk. Mindazokra, akikről tudjuk, hogy „megcsodálták Isten szeretetét, éltek vele és ebből lett életük, emberségük, szeretetük, melyben mi is részesülünk”.

A püspök homíliájában emlékeztetett, hogy a szentek – annak ellenére, hogy sokszor nagyon különlegesnek gondoljuk őket – valójában csak annyi plusszal rendelkeznek a sorsukban, hogy az életük útján rácsodálkoztak az Isten szeretetére, ami megrendítette őket. Ez olyan érzés, melyhez hasonlót sokan átélhettek egy másik helyzetben: amikor egy férfi és egy nő találkoznak, egymásra néznek, és érzik, hogy megváltozott a világ és ebben a világban önmaguk is megváltoztak. Ettől kezdve másképp gondolkodnak magukról, az életről, a jövőről, a sorsról. És bár a hétköznapok ugyanazok maradnak, mégis minden megváltozik. A szentek így csodálkoznak rá az Isten szeretetére, amely magával ragadja őket, és ennek köszönhetően valami különlegeset, valami mást hoznak ki az életükből.

Ez a Jézusi szándék, ez a tanítványság – hogy megváltoztassuk a világot.

Ezen a napon, amikor sokan gyújtunk gyertyát, Isten azt kéri tőlünk: ahogyan a húsvéti gyertya világít, úgy legyünk mi is világosság ebben a szürke, megzavarodott, bizonytalan világban. Nem szükséges különösen nagy dolgot végrehajtani, csak sugározni kell az emberi szeretet apró fényét, majd hagyni, hogy Isten munkálkodjon.

A szentség evangéliumi megközelítésének a legegyszerűbb és leggazdagabb definíciója a nyolc boldogságról szóló tanítás.

Boldogok mindazok, akik rácsodálkoznak az életre.

A főpásztor kiemelte az egyik boldogmondást: „Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni” (Mt 5,9), és felhívta a figyelmet, hogy ez most, mindenszentek ünnepén különösen megjelenik.

Nem tudom, megfigyeltük-e, hogy ilyenkor kicsit békésebbek vagyunk. Odaállunk egy sírhoz és az elhunytjainkra gondolunk, többet nézünk egy-egy gyertya fényébe és ilyenkor megbékél az ember szíve.

Jézus azt akarja, hogy az Ő békéje legyen bennünk, mert ez a szeretetünk feltétele. Ha nincs béke, nincs szeretet. Ez egy egyensúly, ami nem azt jelenti, hogy minden tökéletes, hanem hogy ott van a szeretet az önmagammal és embertársammal való kapcsolatban, a szívemben.

Talán mindannyiunknak van olyan sírunk, amelyhez ha odamegyünk – fizikailag vagy lélekben –, úgy érezzük, hogy egy kicsit jobbá leszünk. Ennyit kér tőlünk az Úr:

teremtsünk békét a szívünkben, és ez teremjen szép szeretetet, hogy akik velünk élnek, jobbá váljanak. Olyan legyen ez a szeretet, hogy akik majd megállnak a sírunknál, azt érezzék: ő valóban nagyon szeretett, és én most ettől több, erősebb és boldogabb vagyok.”

Püspök imádságában Felföldi László így szólt Istenhez: „Uram, a Te békéd nem e világ békéje, mert ez a béke nemcsak a bőségé, de a szegénységé is. Nemcsak a békében, a csöndben ragyog, hanem a viharban, hányattatásban, tomboló zajban és nyugtalanságban is jelen van. Add, Uram, hogy higgyek abban, hogy akár a lelkemben vannak ezek, akár a körülöttem levő világban, Te ott alszol lelkem sajkája mélyén, csodálatos békében és biztonságban. És ha Te nyugodt vagy, én is lehetek nyugodt. Izgalomtól, aggodalomtól, lelki fölborultságtól mentesen békés. Add meg nekem, Uram, Isten gyermekeinek ezt a békéjét; ezt a kimozdíthatatlan Istenbe gyökerezést; ezt az akaratodban való föltétlen bízást és megnyugvást; a szeretetnek ezt az ingadozás nélküli áldozatát.”

A szentmise második felében a jelenlévők a feltámadt Krisztust jelképező húsvéti gyertya előtt emlékeztek meg az elhunyt testvérekről. Az élők és holtak világát a feltámadt Krisztus köti össze. Ő a világosság, aki utat mutat nekünk, a földi élet zarándokútját járó híveknek az ég felé; elhunyt testvéreinknek pedig fényeskedik, mint örök világosság. A halottakra való emlékezés nemcsak gyász, hanem átcsillan rajta az örök életbe vetett hit.

Forrás: Pécsi Egyházmegye

Fotó: Hegyi László

Magyar Kurír