Holokauszt-konferencia Komáromban

Komárom: A konferencián többek között előadást tartott Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek, Márfi Gyula veszprémi érsek, Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök, Rédly Elemér pápai prelátus, székesegyházi kanonok, plébános, Ittzés János evangélikus püspök, Zsoldos Gábor református esperes, Fröhlich Róbert főrabbi.

Erdő Péter Salkaházi Sára élete címmel hangsúlyozta: a vészkorszak idején a rettenet és a sötétség uralkodott, és ebből a sötétségből ragyog elő fénylő sugárként Salkaházi Sára (1899-1944.) élete, a hiteles kereszténység megtestesítője. Kassán született, vallásos családban. Kezdetben írói, újságírói álmokat dédelgetett, több könyve, rengeteg cikke jelent meg. Egy ideig gyűrűs menyasszony is volt, ám egyre erősebben érzi Isten hívását. Édesapja öngyilkossága után rádöbben a szociális dolgok rendkívüli fontosságára. Óriási hatással van rá Slachta Margit, a Szociális Testvérek Társaságának vezetője. Salkaházi Sára is tagja lesz a társulatnak, életét immáron teljes egészében Istennek szenteli. Mindvégig jellemző rá a szociális elkötelezettség, a nehézségek, szenvedések tudatos vállalása.

1943 őszén felajánló imádságot tesz: „Ó, fölséges Szentháromság… én ma a Társaság és a Testvérek iránti hálából és szeretetből felajánlom magam, mint a Társaság áldozatát! Azon esetre, ha egyházüldözés, a Társaság és Testvérek üldöztetése következne be és legbölcsebb végzésed szerint gondviselésed tervében nem lenne benne halálom: fogadd el az én halálomat minden fájdalmával együtt váltságul a testvérek – különösen az öregek, betegek és gyengék életéért és bűnös, nyomorult életem fejében kíméld meg az ő életüket és kíméld meg őket a megkínoztatástól, a fenyegetésektől, főként pedig a hűtlenségtől…”

A bíboros előadásában rámutatott: a szociális testvérek lehetőségükhöz képest mindent megtettek az üldözött zsidók védelmében, így Bokréta utcai házuk menedékül szolgált számukra. A ház egyik alkalmazottja azonban feljelentést tett a nyilas hatóságoknál. Salkaházi Sárát 1944. december 27-én hatodmagával hurcolták el a hatóságok, és még aznap este agyonlőtték őket a Duna-parton. Erdő Péter közölte azt is, hogy folyamatban van Salkaházi Sára boldoggá avatása, s reményét fejezte ki, hogy még ebben az évben sor kerül a vértanúhalált halt nővér oltárra emelése.

Márfi Gyula veszprémi érsek Izrael hitének továbbélése a kereszténység hitében – ahogy ezt egy katolikus püspök látja című előadásában azt fejtegette, hogy a magyarországi vészkorszak idején a lakosság többsége képtelen volt arra, hogy hősként viselkedjen. Akik a költő szavaival „kéjjel” öltek és nem parancsból, azok nem tekinthetők kereszténynek. Akik segíthettek volna, de nem tették, azokról mit mondhatnánk? – tette fel kérdést a főpásztor. Akik pedig félelemből nem segítettek, azokhoz Isten legyen irgalmas.

Márfi Gyula napjaink egyik legfontosabb feladatának tartja, hogy a keresztények és a zsidók ne szítsák az ellentétet egymással szemben. Küzdeni kell a szalonantiszemitizmus ellen is. Mivel a zsidóságnak sok jó tulajdonsága van, tudatosítsuk ezt az emberekben. S ott van a csodálatos, közös kincsünk, az Ószövetség. Segíthet annak felelevenítése, hogy a múltban nem volt ritka a barátság keresztények és zsidók között, aztán a közös imádság is, és ugyanilyen fontos, hogy közösen lépjünk fel a jó ügyek érdekében, például az élet szentsége jegyében minden, az életet elpusztítani szándékozó kísérlet, így az abortusz ellen.

Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök A székesfehérvári püspökség a nyilas uralom ellen címmel felidézte, hogy 1944-ben az akkori püspök, Shvoy Lajos többször felemelte szavát a hatóságoknál a zsidó üldözöttek érdekében, és megpróbált segíteni a zsidók tömeges megkeresztelésével is. Ennek következtében a hatóságok elhurcolták két papját, Halmos Bélát és Nyitrai Józsefet. A nyilas uralom átvétele után Shvoy püspök erélyes tiltakozása ellenére ugyanerre a sorsra jutott az egyházközség több zsidó származású tagja is. 1944. májusában a székesfehérvári püspök támogatta közös püspökkari levél kiadását Serédi Jusztinián hercegprímásnál a zsidóüldözések ellen.

Ennek terjesztését azonban a kormány megakadályozta. Shvoy Lajos nem volt hajlandó részt venni a helyi nyilas vezető beiktatási ünnepségén és szentmisét sem celebrált a tiszteletére. Mindezzel kivívta a nyilasok rosszallását. Később, az orosz csapatok bevonulása után Shvoy Lajost letartóztatták, és csak április közepén engedték szabadon. Spányi Antal hangsúlyozta, hogy a XX. század mindkét totalitárius diktatúráját megszenvedte az egyház, és minden egyes mártír szenvedése főhajtásra kötelez bennünket.

Rédly Elemér pápai prelátus, székesegyházi kanonok, plébános Lelkiismeretvizsgálat 60 év után című előadásában sajnálattal állapította meg, hogy mi, emberek, nem akarunk tanulni saját történelmünkből. Az emberiség története elsősorban nem a kultúra, a tudomány és a technika fejlődéséről szól, hanem az emberek egymással vívott háborúiról és kegyetlen mészárlásáról. Az előadó számba vette a XX. század népirtásait, s a gyakran elhangzó kérdéssel kapcsolatban, Nem tudott volna Isten egy olyan világot teremteni, amelyben nem lenne bűn és szenvedése?, leszögezte: Isten valójában ilyen szép és jó világot teremtett, és végtelen szeretetében az örök életre vezető utat is megmutatta. Ezt a szép és jó világot, amelyet Isten megteremtett és ránk bízott, hogy azt építsük és szépítsük, mi rontottuk el, mi tettük és tesszük tönkre mind a mai napig.

„Emberi végzetünk az lett, hogy a kísértő szavára az ember nem fogadta el Isten tervét, úgy vélte, a saját útján jobban tud majd boldogulni. Ez az a bűn, amely mindnyájunknak öröksége, és amelynek következményeit azóta is megtapasztaljuk… nem Isten, hanem mi, emberek vagyunk a felelősek bűneinkért és bűneink következményeiért” – fogalmazott Rédly Elemér. Egyúttal figyelmeztetett: „Ha valóban azt akarjuk, hogy „Soha többé!”, akkor el kell fogadnunk, hogy mi felelősek vagyunk önmagunkért és egymásért, akkor mindegyikünknek önmagába kell néznie, mit tettem rosszul, mit kellene másként, jobban tennem, hogyan tudnánk jobbá tenni ezt a világot, amelyben élünk. „Ha valóban azt akarjuk, hogy ’Soha többé!’, akkor el kell fogadnunk Mennyei Atyánk parancsait, atyai jó tanácsait, amelyet Jézus Krisztus is tanít nekünk, amikor meghirdette, hogy a legfőbb parancsa Isten és embertársaink szeretete. Ha valóban azt akarjuk, hogy ’Soha többé!’, akkor szükség van az ellenségszeretetre, az emberek és a népek közötti megbékélésre, és ami ennek alapja, a kölcsönös megbocsátásra.”

Ittzés János evangélikus püspök előadásának címe Kővel a kézben – megszégyenülten volt. Szavai szerint az első kő a gyász, a kegyelet, az emlékezés, a bűnbánat jelképe. A második kő a nyugtalan lelkiismereté, az önvizsgálaté. A kérdés belelopózik a szívünkbe, mit tettünk volna ott, abban a helyzetben? Gondolkozzunk el azon, hányszor vétkezünk mi is mulasztással, tettel, szóval. A harmadik kő pedig már napjaink állapotát jelképezi, amikor aktuálpolitikai tettekké silányulnak nagy és nemes cselekedetek.

Ittzés püspök leszögezte: meggyőződése, hogy Európában nem lesznek többé államilag engedélyezett krematóriumok, sem emberek kiirtását célzó pogromok, de arról már nincs meggyőződve, hogy magában ki-ki letette volna a fegyvert. Márpedig ha nincs megbékélés a szívekben, akkor nem lesz nyugalom a jövőben sem. Ezért szükség lenne arra, hogy dobja be ki-ki a maga köveit egy szakadékba, hogy lakható legyen végre ez a világ és a megértés, a szeretet, az egymásért érzett felelősség uralja a jövő Európáját.

Zsoldos Gábor esperes A református egyház küzdelme a Holokauszt ellen címmel emlékeztetett rá: Ravasz László református püspök emlékirataiban bűnbánóan ír arról, hogy 1938-ban még támogatta a zsidótörvényt a parlamentben, de 1941-ben már a leghatározottabban ellene volt az újabb megszorításoknak. 1944. március 19., a német bevonulás után pedig a protestáns egyházak lehetőségeikhez képest megpróbáltak ellenállni, ám az akkori körülmények csak csendes, passzív ellenállásra adtak lehetőséget.

A református és evangélikus egyház már 1944. májusában memorandumot intézett Horthy Miklós kormányzóhoz és ebben tiltakoztak a zsidóüldözések ellen. Mivel választ nem kaptak, július 12-én körlevelet adtak ki, amelyet felolvastak az istentiszteleteken. 1944. decemberében pedig Ravasz László Szálasi Ferenchez intézett tiltakozó beadványában mutatott rá a zsidóüldözés istenellenes jellegére. Ezzel párhuzamosan folyt a gettókban a zsidók mentése, amelyben különösen kiemelkedő volt a Jó Pásztor tevékenysége. Abban, hogy a német megszállás alatt sínylődő európai nagyvárosok közül egyedül Budapest zsidósága élte túl az üldözéseket, nagy szerepük volt a protestáns egyházaknak – mondta Zsoldos Gábor.

Fröhlich Róbert A föltámaszthatatlan világ címmel tekintette át a hazai zsidóság fejlődését 1867 és 1944. között. Kifejtette: az 1867-es, a magyarországi zsidók emancipációjáról szóló törvényt követőn két részre szakadt a hazai zsidóság: az ortodox és a neológ zsidókra. Utóbbiak azt vallották, nyitni kell a világra, be kell azt fogadni, a zsidóságnak pedig ki kell lépnie a világba. Az ortodoxia viszont mereven elzárkózott ettől.

A neológia ettől kezdve pezsgő szociális, kulturális életet hozott létre, beágyazódott a magyar életbe, kultúrába. Az ortodoxia zárt közösségben élt, ápolta a zsidó vallási hagyományokat, kitüntetett helye volt a rabbinak, de a legegyszerűbb ember is bölcsnek számított. A főrabbi leszögezte: a holokauszt nem csak 600 ezer magyar zsidót pusztított el, de azok fiait, unokáit is, akik tovább tudták volna vinni azt a gazdag hagyományt, amit a neológia és az ortodoxia létrehozott. Ez a két irányzat azonban véglegesen megsemmisült a holokauszttal.

A rendezvényen megkoszorúzták a Dachauban mártírhalált szenvedett Alapy Gáspár egykori komáromi polgármester emléktábláját. A kormány képviseletében Gulyás Kálmán, a Miniszterelnöki Hivatal címzetes államtitkára vett részt a konferencián.

Magyar Kurír