Hosszú útra megyek – Online ballagunk?

„Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek” – a magyar iskolák végzősei száz év óta először idén nem vesznek búcsút iskolájuktól, társaiktól, tanáraiktól, az őket ifjúvá érlelő évektől a Kodály Zoltán gyűjtötte népdalt énekelve. Nem lesz utolsó hét, utolsó matekóra, utolsó ebéd a menzán... Nem lesz szerenád, nem lesz sorfal, nem lesz virág, és nem járhatják be búcsúzóul a diákok ünnepélyesen a nekik második otthont adó épületet.

A külsőség elmaradása erőteljesen ráirányítja a figyelmet arra, ami a kulissza mögött van. A ballagás során a végzősök nemcsak az iskolájuktól, hanem gyermekéveiktől is búcsút vesznek. Egy korszak lezárul számukra, új élet vár rájuk. Nem véletlen, hogy a legnépszerűbb ballagási énekekben – Gaudeamus igitur, Elmegyek, elmegyek, Ballag már a vén diák – a fájdalmas elszakadás, a boldog ifjúság elmúlása feletti szomorúság szólal meg. Valóban, a középiskolás ballagás az az ünnep, melyben a gyermekkortól búcsúzó fiatal elindul a felnőtt élet felé. Megéli az első mély elszakadást: diáktársaitól, akikkel a tanulás, felelések, dolgozatok, kicsengetések, diákcsínyek, bulik, kirándulások kovácsoltak erős összetartozást. Egy korszak ezzel véget ér.

A ballagó piarista diákok azt az élményt vitték eddig magukkal, hogy volt egy hét, ami leginkább róluk szólt. Horváth Péter osztályfőnök mesélt a 2014 óta erős közösséggé vált osztályáról. „Az utolsó két évben teljesen eltűnt mindenféle széthúzás a klikkek között. Összekovácsolódtunk, az osztályban mindenkinek megvolt a helye. A végzés évére a diákok kimondták, mennyire sajnálják, hogy vége. Elindult egy lánc: elkezdték az osztály előtt megfogalmazni, mit köszönnek egymásnak.” Ez a sorozat online is folytatódott, de nagyon hiányzik a közösségnek, hogy mindezt nem tudják személyesen átbeszélni, s az osztályfőnök is érzi, sok mindent szeretett volna még mondani a tanítványainak.

Horváth Péter felidézte, nem kezdődött könnyen a történet. Hetedikben 34 fiú gyűlt össze; sokakban volt szorongás, inkább visszahúzódtak, nehezen indult az oldódás. Voltak, akik kiszorultak, úgy érezték, nem találják meg a helyüket. Az osztályfőnök örömmel számolt be arról, mit fogalmaztak meg később: „Előnyünkre vált, hogy alkalmazkodnunk kellett, és nem a többségtől vártuk el, hogy megváltozzanak, hanem mi kerestük hozzájuk az utat.”

Mind az osztályfőnöknek, mind a szülői közösségnek a szalagavató egyértelműen megmutatta, az osztályban mindenkinek helye és fontos szerepe van. „A nyári kerékpár- és evezős túrák, a síelések és a téli táborok, a bennalvások, az éjszakai foci… Együtt izzadtunk, éjszakákat átbeszélgettünk” – sorolja Horváth Péter az összekovácsoló élményeket.

A pedagógusban nagy a szomorúság: „Emlékszem, ahogy hat évvel ezelőtt végigjártuk az osztállyal az épület minden zugát. Hetedikesként, gyerekként kerültek hozzánk a fiúk, mi tanárok azért dolgoztunk, hogy az utat végigjárják, eljussanak a mai napig. Ezért voltam én is mellettük. Hiányozni fognak.”

Horváth Péter már sok osztályt elballagtatott, és tudja, mit veszít az ünnepélyes búcsúzás lehetőségének elvesztésével a mostani osztálya. A piaristáknál két ballagás van. Az egyik délelőtt, az iskola színe előtt, a másik délután, a szülőkkel, rokonsággal. A délelőtti a búcsúzásról szól: a diáktársaktól, tanároktól. S a virágdíszbe öltözött épülettől, ami a tizenegyedikesek bennalvással emlékezetessé tett műve. Így szólal meg reggel az utolsó csengő. Néma csendben sorfalba rendeződik a diákság, és elindul a végzősök menete, hogy utoljára bejárják a termeket, felidézve a hat év sok-sok emlékét. Tapintható az összetartozás. Az ünnepség következik, elhangoznak a búcsúszavak.

Az iskolába sok olyan diák jár, akiknek családjai az idősebb testvérekkel mindezt már átélték. Forián-Szabó Gergelyék is ilyenek. „Tavaly ballagott a nagyfiúnk, nagyon szép élmény volt az egész családnak. A szalagavató, a lelkigyakorlat és a ballagás szép elbúcsúzás volt, méltó lezárása a 6 évnek" - fogalmazza meg Erika, és hozzáteszi: „Bízom benne, hogy most is jól kitalálják ballagást, hiszen ezek a fiúk most ebben a helyzetben búcsúznak az elmúlt 6 évtől. Biztos vagyok benne, hogy ez a ballagás is emlékezetes  és maradandó élmény lesz!”

Juhász Gáborék, akiknél egyszerre két fiú életében marad el a ballagás. Ikerfiaik a két végzős osztály tanulói. A szülők megállapítják, milyen veszteség, hogy nem lesz meg az a hagyományos ünnep, melyből építkezve lendületet kaphatnak a fiúk a továbblépéshez. De fájlalják, hogy ők maguk sem vehetnek búcsút az intézménytől, amint mondják, „itt szövetségesnek tekintik a szülőket”, bevonták őket a fiúk fejlődéséről való gondolkodásba. A diákmisékkel és az azokat követő agapékkal, az apa–fiú focikkal, lelki alkalmakkal, a „fehér asztalok” és családi napok szervezésével az összetartozásnak ez az erős kovásza kapcsolta a szülőket is közösséghez. Pintér János és felesége, Veronika is hasonló szeretettel és a veszteség tudatával éli meg, hogy elmarad a hagyományos búcsúzás. Az munkál bennük, hogyan lehetne széppé tenni azt az alkalmat, ami a jelen helyzetben a közösség számára adatik.

Valami készül ugyanis... Online ballagás lesz április 30-án. Ötleteket gyűjtenek a fiúk, és készülnek a tanárok. Ez egy lehetőség a közös számvetésre, és arra, hogy virtuálisan együtt vegyenek búcsút. Vajon online, az ünnep felemelő pillanatai nélkül is tudnak mélyre menni az útra bocsátó iránymutatások? Mert a fiúk számára valami egészen új kezdődik. A fiatal szív tele kíváncsisággal, vágyakkal, de kérdésekkel, kétségekkel, bizonytalansággal és félelmekkel is. Most hatványozottan.

Napok múlva érettségit fognak írni, de nem léphetnek oda egymáshoz, nem lesznek velük azok a társaik, akik egy-egy egészségi problémájuk miatt veszélyeztetettek. Számot adnak a négy-hat-nyolc év alatt szerzett tudásukról, eddigi életük legnagyobb számonkérő megmérettetésén, szintén a veszélyhelyzet meghatározta új formában. Bizonytalanságban, de reménnyel, mert megkapták azt az alapot, amire építeni lehet.

Trauttwein Éva/Magyar Kurír