Húsvét a magyar sajtóban

A mai napilapokban több, a Feltámadás ünnepével foglalkozó cikk jelent meg. Az orgánumok kiemelik, hogy a nagybeteg II. János Pál 1978-as pápává választása óta először nem tud részt venni a húsvéti szertartásokon. A Magyar Nemzet (Események… 2.o.), beszámolva arról, hogy Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek levelet intézett a szentatyához, idézi Szerdahelyi Csongort, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) Sajtóirodájának vezetőjét: a katolikus hívek idei ünneplését áthatja az idős, beszélni már nem tudó pápával való együttérzés, az érte való imádság is. MN/MKM
 
A Népszava Szép Szó című mellékletében (3.o.) Rónay Tamás A pápa keresztútja címmel összehasonlítja a szentatya és Jézus szenvedését. Leszögezi: „II. János Pál pápa mostanában alighanem hasonló fájdalmakat él át, mint Krisztus keresztre feszítése előtt. A szentatya talán maga is érezheti, milyen áldozatot hozott Jézus az emberiség megváltásáért. II. János Pál 27 év óta irányítja egyházát. Aligha vitatható, történelmi személyiség, a XX. század egyik legkiemelkedőbb figurája. Emberi nagysága sem vonható kétségbe. Szenvedéseit példamutató belenyugvással, lelki nyugalommal éli át. Amikor már mindenki azt firtatja, ki lesz a súlyos beteg ’lengyel pápa’ utóda, a katolikus egyházfő rácáfol a kételkedőkre, felkel betegágyából, s tovább terelgeti a hívek nyáját.” Népszava/MK
 
Szintén a Népszava Szép Szó című rovatában (1. o.) Rónai László A kereszt sugallata címmel azt fejtegeti, hogy a húsvét többek között az őszinteség, a kendőzés nélkül elvállalt emberi gyengeség megmutatkozásának pillanata is, Jézus beszédeiben gyakran esett szó arról, mitől óvakodjék az ember. „A Megváltó itt hagyta emlékeztetőül a sokértelmű keresztet, amely a múlt század lírájának alázatra és önvizsgálatra késztető jelképe lett Adynál és költőtársainál” – írja a neves irodalomtörténész, idézve egyúttal Juhász Gyula tápai Krisztusából: „Arcán szelíd mosoly a szenvedés.” Népszava/MK
 
A Népszabadság Hétvége című rovatában (1.o.) Nagy N. Péter Csöndzavar címmel különösnek tartja, hogy miközben napjainkban „sohasem volt gazdagságú az ökumenikus párbeszéd, miközben II. János Pál a zsidóságot úgy nevezi meg, hogy bizonyos szempontból ők a keresztények idősebb testvérei, és a pápa ezen kívül is keresi az egyházak közötti megértés lehetőségeit, azonközben több – e szinteknél lejjebb lévő – csatorna is eldugult. Szinte alaphelyzet: az ateistákat váltig nem szólítják meg az egyházak, valamiféle legkisebb humanista közös többszörös számolgatása nem szokás. Ennél is nagyobb gond, hogy a racionalista gondolkodók számára sem jelentenek erős kihívást az egyházak, mert egyszerűen nem jelentkeznek új problémákkal. Ha viszont azok maguktól felbukkannak, a régi igazságokat állítják velük szembe, legyen szó genetikai kísérletekről, eutanáziáról, vagy a nők szerepéről a katolikus egyházban.” A cikkíró szerint a három nagy csoport – az értékelvű racionalistáké, az egyházias hívőké és a kiscsoportos istenkeresőké „egymástól elszigetelten éli szellemi életét, ráadásul jórészt, ha egyáltalán vannak ilyenek, még saját vezető csoportjaiktól is függetlenül. Minden olyan, mintha a húsvét két fázisát képtelenség volna összekötni. Egyfelől a Messiás földi történetét, akit a hitért való küzdelmében ér a halál. Majd két nap szakadéknyi, hétköznapi szünet, és itt a csoda, a feltámadás, a megmagyarázhatatlan, amit mindenki keres, mint a gyerekek a nyuszi ajándékát a kertben. Aki az egyik iránt fogékony, a másikkal nem tud mit kezdeni, és fordítva. A bűn, ami történt, a többiek bűne, a diadalban részesülnénk mindannyian. Nagypéntek és húsvéthétfő között – hát szabadnapok. Kimarad a szürke szamár megfejtése. A kis hátasé, amit Jézus kért, hogy virágvasárnap bevonuljon rajta Jeruzsálembe. Nem paripán, nem katonákkal, erős emberekkel, hanem kis szamáron, tanítványok kíséretében. Ahogy a szamárnak nincs nyoma, az egész rendszerből mintha hiányozna most a teremtő erő.” Népszabadság/MK
 
A Magyar Hírlapban (17.o.) Szále László Profán passió címmel általában óv az ünnepek kiüresedésétől, és felteszi a kérdést: „Vajon arra jut-e idő sonka és locsolás között, hogy elgondolkodjunk az ünnep igazi tartalmán?” A cikkíró leszögezi: a pészach és a húsvét szimbolikájában ott van az emberi lét két legnagyobb vágya és problémája: a szabadság és a halhatatlanság. Szále véleménye, hogy „az emberiség megválthatatlan. Isten báránya nem vette el a világ bűneit, vagy ha elvette, új bűnök léptek a helyükbe. Úgy látszik, ez a világ rendje. Vagy új meg új megváltókra és megváltásokra volna szükség – amire mégsem rendezkedhet a Mindenható –, vagy meg kellene tanulnia az embernek önmagát megváltani. Jézus szenvedésével és halálával példát mutatott önzetlenségből, szeretetből és megbocsátásból. Rajtunk a sor. Mi akadályoz meg bennünket, hogy a bűnből való megváltást eltanuljuk az Isten fiától? Csak három tulajdonság hiánya: az önzetlenségé, a szereteté és a megbocsátásé.” A cikkíró szerint az életünket mérgező ügynökügyektől is csak a megbocsátás révén szabadulhatunk meg. MH/MK
 
A Magyar Nemzetben (25. o.) Balavány György Õsi mozdulat címmel húsvét misztériumát, a jó és a rossz kérdéskörét vizsgálva megállapítja: „A kereszt a szenvedés csúcsa, de egyúttal a szenvedés vége. A világ legmélyebb pontja, az abszolút krízis. A Biblia úgy beszél róla, mint a mindenség metszéspontjáról.” A szerző Jézust idézi: „Amikor felemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonzok” és hozzáteszi: „Ez a szeretet. A mindenható Isten utánunk jön az édenkertből, csak nem vettük észre, mert magunkkal voltunk elfoglalva, és mikor felismertük, már a kereszten függött. Ahogy az ősbűn következménye a szenvedés és a halál, a kereszt következménye a feltámadás és az öröm. A kereszténység a szó szigorú értelmében nem is vallás, hanem visszatérés az élet fájához. Az Evangélium azt jelenti: örömhír. A Biblia szerint akik a megfeszített és feltámadott Krisztusban hisznek, visszataláltak a paradicsomba. Megnyílt a bűnbocsánat útja, a létgörcs kiengedett… A kereszténység bevezetett valamit, amit az ember alkotta vallások és ideológiák nem ismernek: A kereszt ethoszát. Nem mondja azt, hogy az ember jó. Pál, akinek Isten diktál, írja: ’Nem lakik bennem semmi jó.’ Tudja, hogy bűnös, ezért alázatos; tudja, hogy az atya Jézusért megbocsátott, ezért boldog. A Krisztus-hívő emberben van annyi öröm és szabadság, hogy képes vállalni a fájdalmat Isten ügyéért és a másik emberért. Jézus azt mondja: „Szabad vagy az ősi mozdulattól, már nemcsak a tieidet, s bennük magadat tudod szeretni, de az ellenségeidet is: ’Vegyétek magatokra az én igámat, és megnyugvást találtok a lelkeiteknek. Mert az én terhem könnyű és az én igáim gyönyörűséges.’ Erről szól a húsvét. Aztán dolgozunk tovább hitetlenül és keserűen. Építjük a vallás, a kultúra, a társadalom gyönyörű Bábel-tornyait, hogy feljussunk az égig, és a tornyok a saját súlyuktól rogynak kérdőjelekké. Izzadva araszolunk a gondolkodás keresztútján, de a legnagyobb erőfeszítések árán is csak a kérdéseinket fogalmazzuk újra. Az önistenítő ember iszonyatosan egyedül marad, erre legkésőbb a halálakor döbben rá, mikor látja átszakadni a létezés határát, és az odaát tátongó üreget. Jaj, vacog Babits, én vagyok az omega, s az alfa. Hívj segítségül a nyomorúság idején – szól a zsoltárban az Isten – és én megszabadítalak téged.” MN/MK