II. János Pál és XXIII. János szentté avatására készülve – Alberto Bottari de Castello apostoli nunciussal beszélgettünk

2014. április 25., péntek | 9:00

Magyarország apostoli nunciusa Észak-Olaszországból származik, mint XXIII. János, akinek pápasága idején papi szeminarista volt. II. János Pál pápa személyesen szentelte püspökké 2000-ben a Szent Péter-bazilikában. A pápákhoz fűződő emlékeiről, élményeiről kérdeztük a szentté avatás előtt.


Milyen emlékei vannak XXIII. Jánosról, akinek pápasága idején már a papi hivatásra készült?

XXIII. Jánossal nem találkoztam személyesen, de vannak róla emlékeim abból az időből, amikor még velencei pátriárka volt. Treviso, ahol éltem, csak ötven kilométerre van Velencétől. Emlékszem, amikor Roncalli pátriárka eljött Riesébe, X. Piusz szülővárosába felszentelni a trevisói papokat. Nagy hatású ember volt: ahol csak megjelent, érezni lehetett a szeretetét. Pátriárkaként is közvetlen volt, nem a külsőségekre figyelt. Emlékszem élete utolsó pillanataira, amelyeket a rádió és a televízió is közvetített. Az emberek tudták, hogy beteg, és amikor közeledett halálának pillanata, térden állva imádkoztak a Szent Péter téren. Szentmisét mutattak be a Szent Péter-bazilikában, és a mise végén Szent János evangéliumát olvasták fel: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.” A pápa abban a pillanatban hunyt el, amikor a pap azt olvasta: „Föllépett egy ember, az Isten küldte, János volt a neve.” Megrendítő pillanat volt, szinte János pápa felmagasztalásaként hatott. Tudtuk, hogy elmélyült, imádságos lelkületben élt, és igazi atyja volt népének. Halála mélyen megrendítette az egyházat és a világot.

Emlékszem, amikor az első zsinati szekció végén a hívek este kimentek a Szent Péter térre gyertyákkal a kezükben. A pápa nem akart kimenni, de Capovilla bíboros hívta, hogy nézze meg, mekkora tömeg áll kint. Amikor meglátta azt a sok embert, mégis kinyitotta az ablakot, és beszélt hozzájuk. Elmondta, milyen nagy, örömteli esemény zajlik odabent, az egész egyház együtt halad az Úr felé. Majd hozzátette: „A természet is részt vesz benne, nézzétek, telihold van” – ekkor már nagy meghatottság lett úrrá az embereken. Végül így szólt hozzájuk: „Menjetek haza, simogassátok meg gyermekeiteket, mondjátok meg nekik, hogy ez a pápa simogatása. Köszöntsétek a nevemben a betegeket, én ott vagyok mindannyiotok mellett.” Igen, ilyen ember volt János pápa. És ezzel nagy feladatot adott nekünk: ilyen figyelemmel tekintsünk az emberekre, ilyen közel érezzenek magukhoz minket.

XXIII. János pápa is nunciusként dolgozott számos európai országban, nehéz történelmi időkben. Ön is a szentszéki diplomáciát szolgálja, misszionárius lélekkel: mit jelent ebben a tekintetben a szent pápa példája?

Valóban, a pápa szolgált Bulgáriában, Törökországban, Franciaországban. Ismerhetjük őt abból az időből, hiszen közzétette írásait, naplójegyzeteit. Együttműködött Angelo Rottával is, a háború alatt keresztleveleket, dokumentumokat állítottak ki a zsidóknak. Példaértékű számunkra, hogy milyen aktív, milyen gondos lelkipásztor volt. Nemcsak a kellemetlen, de a veszélyes helyzetektől sem riadt vissza. Nehéz időkben élt, és bátran nézett szembe a kihívásokkal. A Pacem in terris enciklika megírása nagy nyitottságról és bátorságról árulkodik. A kubai válság kitörésekor felemelte hangját, beszélt Kennedyvel, Hruscsovval.  Példa ez számunkra, különösen azoknak, akik az egyházat szolgálva olykor konfliktushelyzetben lévő országokba mennek. Kamerunban a szemináriumot, amelynek az igazgatója lettem, XXIII. Jánosról nevezték el. Ez arról árulkodik, hogy Afrikában is bátorítást jelentett ennek a mosolygós pápának az alakja.

XXIII. János pápa tisztelete ma is elevenen él az olaszok emlékezetében. Igaz, hogy különféle neveken emlegették közvetlensége, nyitottsága miatt? Állítólag nevezték úgy is, hogy Giovanni fuori le mura…


Igen, igaz! Giovanni fuori le mura – a Falakon kívüli János, a Falakon kívüli Szent Pál-bazilika mintájára –, mert véget vetett annak az elképzelésnek, hogy a pápa bezárkózva él. Ő kilépett a Vatikán falai közül, a falakon kívülre ment. XII. Piusz nagyon ritkán hagyta el a Vatikánt. Néha előfordult, híres például az a fotó, amelyen Róma bombázása után kiment az emberek közé. De János pápa valóban olyan volt, mint egy plébános, aki közel van az emberekhez – ahogyan most Ferenc pápáról mondják. Nagyon emberi volt, és ott élt benne az elhivatottság, hogy nyitottá tegye az egyházat. Azt mondta, amit most Ferenc pápa is mond: „Menjetek, lépjetek ki!”

Nemrég olvastam Capovilla bíboros visszaemlékezését arról, amikor XXIII. János elment a Regina Coeli börtönbe. Találkozott a foglyokkal, papír nélkül beszélt hozzájuk. Azt mondta nekik: „Eljöttem hozzátok, a szemetekbe nézek, ti is rám néztek. Azért vagyok itt, hogy a társatok legyek…” Aztán elmesélt egy történetet arról, hogy egy távoli unokatestvérét is börtönbe zárták egyszer. Capovilla elárulja, hogy ez nem is volt igaz, csak azért mondta nekik, hogy csökkentse a köztük lévő távolságot. Gyöngyszemek ezek a történetek, átvilágít rajtuk Roncalli pápa lelkülete. Van egy másik híres jelenet, amikor pápasága kezdetén a vatikáni kertekben sétált. Meglátta őt a kertész, térdre borult előtte, és közben igyekezett elrejteni kisfiát, akit magával vitt a munkába. A pápa azonban észrevette a gyermeket, köszönt neki, és megkérdezte, hogy hívják. „Arcangelo (arkangyal)” – felelte. „Ó, akkor te nagyobb vagy nálam, mert én csak Angelo (angyal) vagyok” – kiáltott fel a gyermek neve hallatán.

II. János Pál alakja elevenen él korunkban, nem csak a katolikusok emlékezetében. Mit jelent az Ön számára, hogy személyesen ismerhette, és hogy Önt is ő szentelte püspökké?

Nagy kegyelmet jelent. Az ilyen nagy emberséggel és nagy intellektussal megáldott emberek ösztönzést adnak, felemelik a többieket. És nála ehhez társult még a nagy személyes spirituális erő is. Kimondhatatlan érzés, amikor meghívás jön egy ilyen embertől! 2000. január 6-án ott voltam a tizenkét pap között, akiket a Szent Péter-bazilikában püspökké szentelt II. János Pál pápa. Ott állsz előtte, letérdelsz, rád néz, a fejedre teszi a kezét, és ezzel a püspökök, az apostolutódok testületének tagjává tesz – az embernek eláll a lélegzete, érzi az egységet! Emlékszem, oldalt álltam, amikor a felajánláskor az oltárhoz hívott minket. Jól láttam őt, rám nézett, és megborzongtam. Úgy éreztem: a pápa maga hív, hogy vegyek részt vele együtt a küldetésében! Ha valaki ilyesmit kérne magának, azt jelentené, hogy gőgös. De amikor meghívnak, amikor kapod ezt a küldetést, az egészen más! Különleges kegyelem számomra, hogy az ő példáját, az ő útmutatását követhetem. És ez természetesen felelősséggel jár. Tőle kaptam a gyűrűmet, az ujjamra húzta az egység, az egyháznak szenteltség jeleként. Egyszerre láttam nagyon emberinek és nagyon erősnek, határozottnak. Egyedülálló, különleges vezető volt, akit az Úr abban a történelmi időben az egyháznak ajándékozott.

A személyes találkozások alkalmával mindig mély benyomást tett rám a szeme. Nagyon mélyen látó tekintete volt, szinte belé hatolt az emberbe, beszélt hozzá: tisztelet és közeledés egyszerre volt jelen a tekintetében.  Nagyon nagy erőt ad, hogy tudjuk: már nem csak pápa, hanem szent is. Egy barátunk, aki szentté vált, és aki közel van az Úrhoz, részesül az Úr életében, részesül mindenhatóságában, tehát védelmezőnk és bátorítónk is!


Hogyan emlékezik vissza a már nagyon beteg, a gyengesége ellenére a végsőkig szolgáló pápára, aki betegen is ezt az erőteljes üzenetet közvetítette?

Részt vettünk a szenvedésében, mert nem rejtette el. Sőt, még írt is egy enciklikát a fájdalom értelméről: Salvatoris misterium. Azt mondta, hogy a szenvedésben még jobban felfedezte hivatásának, küldetésének értelmét. Megértette, hogy Krisztust követni azt jelenti, komolyan venni Jézus hívását: „Vegyétek fel mindennap a keresztet és gyertek velem”. Ő megtette ezt, és nekünk is megmutatta. Részt vett Krisztus szenvedésében: ott volt az oltáron ő maga. És ez nem csak egy szó, hanem példa, amely a szívünkbe vésődött. Nem lehetett kívülről szemlélni ezt a történetet: ott van az egyházban a pápa, aki ennyire szenved, és aki így kitart. Él bennem az utolsó Via Crucis emléke, amikor már nem tudott odamenni, de kivetítették elénk, ahogyan a kápolnájában imádkozott az oltár előtt, a kereszttel kezében: beszédes kép volt, Krisztus képe.

Rám is nagy hatással volt, amikor imádkozni láttam. Leült a kápolnában, és olyan volt, mintha nem is lett volna jelen. Ott volt, de az Úrral volt. Nem mozdult. Valóban misztikus imádság volt ez. Az Úrral időzött. Amikor Stanislaw bíboros hívta, akkor visszatért közénk, és velünk együtt indult az emberek közé, köszöntötte őket.

Youaundéban írta alá II. János Pál az Ecclesia in Africa szinódusi dokumentumot. Ott voltam a székesegyházban, amikor belépett. Odajött az Oltáriszentség-kápolnába, letérdelt a tabernákulum előtt. Ott volt az érsek is, ő is letérdelt. Öt perc múlva az érsek felállt, a pápa azonban ott maradt, legalább még öt percig, mielőtt felolvasta volna beszédét. Ezek olyan jelenetek, amelyek elgondolkodtatják az embert, példát mutatnak.

Április 27-én két olyan pápát avat szentté Ferenc pápa, akik sok ma élő embernek kortársai voltak. A szentté avatás a szentekre irányítja a figyelmünket: immár nem távoli emberek, hanem ismerősök. Hétköznapi életünk monotóniájában könnyen elfeledkezhetünk arról, hogy Jézus mindannyiunkat életszentségre hívott. Mit jelent ez számunkra?

II. János Pál pápa egyik lényeges tanítása éppen ez volt: közel hozni az emberekhez a szentséget. Pápaként több boldogot és szentet avatott, mint az összes megelőző pápa együttvéve. Közel hozta hozzánk ezeket a szenteket, korunk embereit, akik hatást gyakoroltak az emberekre. Korábban a szentek távoli emberek voltak, mintha szobrok lennének, ő pedig megtanított minket arra, hogy közelinek érezzük őket magunkhoz. Magam is találkozhattam még életében Kalkuttai Teréz anyával. Olyan emberek ők, akik neked is személyesen üzennek!

A mostani beszélgetésünk előtt a zsolozsmában éppen ezt olvastam a Zsidókhoz írt levélből (12,14): „Törekedjetek rá, hogy mindenkivel békességben éljetek, és a megszentelődésre eljussatok, mert enélkül senki nem látja meg az Urat.” II. János Pál segített, hogy jobban megértsük ezt. Megszentelődés nélkül nem jutunk a mennybe. Ha az Atya gyermekei vagyunk, olyannak kell lennünk, mint az Atya. Kérjük II. János Pál közbenjárását, hogy folytathassuk utunkat azzal a bátorsággal, ahogyan ő teljesítette a küldetést, amit belülről érzett! Nagy lelkesedéssel, örömmel készülünk a szentté avatásra, ugyanakkor lényeges, hogy érezzük ennek felelősségét is. Nem elég, ha tisztelgünk előtte, fontos, hogy vezetőnknek érezzük, és kövessük őt.

Fotó: Thaler Tamás

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Nézőpont
Vezető híreink – olvasta már?
ilyen-lesz-felujitott-harmashalom-oltar
Ilyen lesz a felújított Hármashalom-oltár

A csíksomlyói kegyhely Facebook-oldalán közzétették a nyeregbeli pódium felújításának látványtervét április 22-én, húsvéthétfő reggelén. A Hármashalom-oltárt Ferenc pápa június eleji látogatására újítják fel és bővítik ki.

2019. április 22., hétfő
ferenc-papa-husvethetfon-teli-marokkal-meritsunk-bekebol-es-derubol
Ferenc pápa húsvéthétfőn: Teli marokkal merítsünk a békéből és a derűből!

A Szentatya április 22-én délben már a húsvéti időre jellemző, „Mennynek királyné asszonya” kezdetű Mária-antifónát imádkozta el a Szent Péter téren egybegyűlt hívőkkel. Beszédében hangsúlyozta, hogy a sírnál járt asszonyokhoz hasonlóan saját életünkben mi is találkozhatunk Jézussal.

2019. április 22., hétfő