Isten a gyengékben érzi otthon magát – újabb Bresson-filmet vetítettek a Párbeszéd Házában

A francia D’Ambicourt kisközösség fiatal plébánosa súlyos betegségben szenved. Jóllehet a falu parasztjai és a helyi uraság részéről bizalmatlanság övezi, misszionáriusi buzgalommal folytatja munkáját. Kételyeit és félelmeit naponta beírja naplójába. A kisebbségi érzéssel küzdő fiatalember tele van jósággal és megértéssel, maga is jó szóra, szeretetre vágyik. Testileg és lelkileg is sokat szenved, de nem kíméli magát. A filmben mindvégig érezhető Lisieux-i Kis Szent Teréz hatása, aki tudta, hogy nem képes nagy tettek elvégzésére, de ez nem kedvetlenítette el, mert rendíthetetlenül hitt abban, hogy ha Isten akarata az, hogy minden ember szent legyen, és a mennybe jusson, akkor lennie kell egy bárki számára hozzáférhető útnak. Ez volt számára a „kis út”, Jézushoz fordulni bizalommal és szeretettel, de soha nem a maga ügyében, hanem másokért. „Nagy, erős és hűséges szeretetre” van szükségünk, amellyel teljesítjük köznapi feladatainkat.

Abban a szellemben, ahogy a Robert Bresson által ábrázolt, ifjú falusi plébános teljesíti Istentől kapott küldetését, lelki és testi gyötrelmei közepette is. Vallja, hogy minden rábízott lélek fontos, mindenki iránt felelősséggel tartozik. Hitbéli kétségeit legyőzve így fogalmaz: „Nem vesztettem el a hitemet. A megpróbáltatás kegyetlensége és a megdöbbentő hirtelensége feldúlta egy kissé, megviselte az idegeimet. De a hitem töretlen, tudom.”

Ez az erős hit mutatkozik meg élete utolsó pillanataiban is, amikor egykori szeminarista társa, a betegsége miatt a papi pályát elhagyó Louis Duferty sajnálkozását fejezi ki, amiért a betegágyához hívott lelkipásztor késlekedése miatt esetleg nem részesül az utolsó kenetben. A plébános utolsó szavai Isten kegyelmének végtelenségéről szólnak: „Mit számít ez? Hisz minden kegyelem.”

Ez újabb párhuzam Lisieux-i Kis Szent Terézzel, aki ugyancsak ezt sóhajtotta utolsó szavaival. A falusi plébános rövid, szenvedésekkel teli élete azt példázza, hogy a körülmények látszólagos sivársága, szürkesége mellett is megtalálhatja mindenki az Istentől rászabott küldetést, amit teljesítenie kell. Akire kicsi bízatott, annak a kicsit kell elvégeznie, akire a nagy, annak a nagyot, ki-ki adottságainak, lehetőségeinek, körülményeinek megfelelően, de mindenkor a maximumra törekedve, bízva Isten mindenütt jelenvaló kegyelmében.

A film Robert Bresson „börtön”-trilógiájának első része, amelyet majd az Egy halálraítélt megszökött (1956) és a Zsebtolvaj (1959) követ. Bressonnak ez a Georges Bernanos regényéből készített filmje forradalmasítja kora mozijának törvényeit. A rendező lemond az impozáns képekről, s éppen ez a visszafogottsága válik egyik legfontosabb stíluselemévé. Például hosszasan csak a pap író keze látható, és kommentáló hangja hallható. A legtöbb szereplő nem hivatalos színész; Bressonnak meggyőződése, hogy így nagyobb befolyása lehet a műre, mintha hivatásosokkal dolgozott volna. A meglepő siker igazolja ezt a koncepciót.

A vetítés végén Jelenits István piarista szerzetes, teológus, tanár és Sajgó Szabolcs, a Párbeszéd Házának igazgatója beszélgettek a filmről. Jelenits István emlékeztetett rá: Bresson filmje George Bernanos 1936-ban megjelent, azonos című regényéből készült, ami a francia író életművének egyik kiemelkedő darabja. Hallatlanul érdekes témát vet fel, a francia katolikusokban akkoriban tudatosodott ugyanis, hogy Franciaország missziós terület. A felvilágosodás hatására a hit elsivatagosodott, a kereszténység az élet minden területén háttérbe szorult. Bizonyos szokások még éltek, de a mély, lelkileg megélt hit már csak kevesekre volt jellemző. Az egyház is visszaszorulóban volt, szava nem jutott el az emberekhez.

Bresson 1951-ben készítette el a regény alapján filmjét, amely spirituális alkotás. A film nyelvén, képekkel mondja el mindazt, amit a regény szavakkal. Bresson alkotásának ezt az egyediségét a közönség és a szakma is értékelte, a film megkapta a francia film nagydíját, a Velencei Filmfesztivál olasz kritikusainak kitüntetését, a fesztivál nagydíját és a katolikus nemzetközi filmintézet elismerését. A nagy francia író, Julien Green így írt róla: „Bressonnak ez a filmje nemcsak a francia filmtörténetben jelent fordulópontot, hanem a film történetében is. Bebizonyítja, hogy a belső életről szóló teljes mű is hitelesen átmehet a vászonra, a legkisebb megalkuvások nélkül, képek, mozdulatok, arckifejezések, tekintetek formájában.”

Sajgó Szabolcs a Bresson-film lényegét az utolsó mondatban ragadta meg: „Minden kegyelem.” Jelenits István pedig kiemelte, hogy a regény és a mozi főhőse, a plébános beteg, sokat szenved, mégis ráérez mások bajára, és a szívén viseli azokat, a lélektől vezetve. Isten dolgozik benne, aki a gyengékben érzi otthon magát. Egy ember, aki az életét a papságnak szentelte, Isten eszköze lesz, gyógyító hatással van Istentől távol élő környezetére. Egy ember legbelső világa tárul fel előttünk, a film eszközeivel.

Sajgó Szabolcs érdekesnek nevezte, ahogy mindenki megpróbálja skatulyába gyömöszölni a plébánost, de nincs olyan skatulya, amelybe beleférne, ő ugyanis Istentől vezetett személyiség, egyedül a lelkiismeretére hallgat. A maga sutaságában, esetlegességében csodálkozik rá arra, hogy a Jóisten mindig ott van mellette, vezeti. Előfordul, hogy akar, ám nem tud imádkozni, de már önmagában a fohász utáni vágyakozás is ima.

A jezsuita szerzetes föltette a kérdést, miként kell értelmezni, hogy az ifjú plébános idős tanítója, a tours-i plébános szerint háború zajlik az egyház és a kereszténység ellen. Jelenits István rámutatott: a filmben mindvégig érezhető a gonosz, a sátán jelenléte, hatalma, közelsége, de ez ingatag. A látszólag eszköztelen Isten ugyanis mindenütt ott van, és kegyelme révén a terpeszkedő sátán vereséget szenved. A regény és a film sem ringat hamis illúziókba, nem a diadalmas Krisztust hirdeti, hanem a gyengeségében is győztes Istent, aki megadja a lelki gyógyulás mindazoknak, akik nyitott szívvel és lélekkel fordulnak felé. 

Bodnár Dániel/Magyar Kurír