Jelenits István gondolatai hitről, szakralitásról, művészetről

Először arról beszélt, lehet-e a szakrális művészetet az új evangelizáció eszközének tekinteni. Fontosnak tartotta leszögezni: az eszköz alá van rendelve az előre kitűzött céloknak. A művészet más, és más kapcsolatban áll a szakralitással. A művész, aki a hittől megérintve alkotásokat nyújt át a közönségnek, nem valamiféle szent hithirdetés eszközévé akar válni, hanem abban a tudatban szólal meg, hogy valami olyan friss mondanivalója van a hitről, ami meglepetésként éri azt is, aki a hitben nevelkedett, és érdeklődést ébreszt a hit iránt abban is, aki azt nem ismeri vagy elutasítja, de a művészek érintéseire fogékony.

Ilyesféle kapcsolat van a hit, a szent és a művészet között. Nem egy szolgálat ez, ahogyan régen mondták, hogy a filozófia a teológia szolgálóleánya (ancilla theologiae). Nem úgy szolgáló, hogy a teológia megjelöli a feladatot, ő pedig alárendelt szerepben teljesíti. A filozófia is valamiféle önálló találkozás az igazsággal, és ennek a találkozásnak kapcsolata van a hittel, a teológiával. Ugyanígy van a művészet és a szakralitás esetében is. Fontos újra elevenné tenni ezt a kapcsolatot, különösen ma Magyarországon, ahol a művészetről a diktatúra alatt a szakralitástól elszakadt gondolkodásmód nyilatkozott. Újra fel kell fedezni ezt a kapcsolatot művészet és hit között, ami akkor is megvolt, amikor nem beszéltek róla. A szakrális művészetek hetében az is lenyűgöző, hogy nem csak a templomokban régóta rejtőző művészi értékeket szólaltatjuk meg, hanem élő művészek alkotásai is megjelennek zenében, költészetben, képzőművészetben, építészetben. Ez azt mutatja, hogy a hit ma is megérinti a művészeket. A hit és a művészi alkotókedv spontán egymásra találása egy hallatlanul eleven tanúságtétellé válik.

Jelenits István hangsúlyozta, hogy a szakrális művészet körébe nemcsak a képzőművészet tartozik, hanem a zene, az irodalom, és a művészet modern ágai is, a fotográfia, a film és minden, ami a művészt a hit vonatkozásából megérinti. Van, aki szolgálni akar ezzel, de szolgálni is teljes szabadságával tud, tehát nemcsak a tehetségét adja el egy feladat vállalására, hanem egész lelkével szegődik oda egy élmény bemutatására, művészi megvalósítására. Beletartozik a szakrális művészetbe a népművészet is, a népi játék, ami esetleg nem üti meg a felső művészet megszokott fogalmát, de valamiképpen mégis ehhez a játékossághoz, egy spontán megragadottság fogalmához kapcsolható. Megjelennek itt játékok, mondókák és egy spontán beszélgetés lehetősége nyílik meg, amit nem feltétlenül az oktatás határoz meg, hanem valamiképpen az együttgondolkodás öröme.
 
Mindenképpen elmondhatjuk, hogy a művészet túlmutat az emberen, és a transzcendencia felé irányítja. Maga a transzcencia szó kicsit idegennek tűnhet egy olyan művész számára, akit nem a hit érintett meg, de a művész mindenképpen az az ember, aki az emberlét határait feszegeti, vagy nyitja meg az ismeretlenre, a hétköznapi ember meghaladására. Lehet ez akár a hitben, akár máshol, amit a hívő ember mégis rokonnak érez a saját hitben megvalósuló tapasztalatával.

Magyar Kurír

(tzs)