Joseph Ratzinger bíboros homíliája a nagyszombati vigílián

Krisztus követése jelenti azt is, hogy észrevesszük a szenvedő embert, hogy van szívünk a szegények iránt, hogy van bátorságunk hitünket az ideológiákkal szemben megvédeni, hogy bízunk az egyházban, hogy szeretjük az egyházat. 
 
Húsvét szent éjszakájának liturgiája – a húsvéti gyertya megáldása után - a fény felé haladó körmenettel kezdődik. Ez a körmenet jelképszerűen összefoglalja a nagyböjt keresztségi és bűnbánati útját, de felidézi Izrael hosszú vándorlását is az ígéret földje felé. Ugyanakkor jelképezi a zarándokútját járó emberiséget is, amely a történelem éjszakáin keresi a fényt, a paradicsomot, az igazi életet, az emberek, a föld és az ég közötti kiengesztelődést és az egyetemes békét. Így a körmenet magában foglalja az egész történelmet, amint a húsvéti gyertya megáldásának szavai hirdetik: „Jézus Krisztus tegnap és ma. Õ a Kezdet és a Vég. Övé az idő és az örökkévalóság. Övé a dicsőség és a hatalom mindörökkön-örökké”.

A liturgia világos jelzéseket tartalmaz arra vonatkozóan, hogy milyen úton kell haladnunk és zarándokutunknak mi a célja. A pusztában vándorló Izraelt éjszaka tűzoszlop, nappal pedig egy felhő vezette. A mi tűzoszlopunk és szent felhőnk a meggyújtott húsvéti gyertya jelképében a feltámadt Krisztus.

Krisztus a világosság, az út, az igazság és az élet. Akkor találjuk meg a helyes utat, ha szívünket Krisztus felé fordítjuk és követjük Õt. A nagyböjti liturgia kézzelfogható módon tanítja Krisztus követésének alapfeltételeit: figyelmesek vagyunk szavára, minden vasárnap szentmisére megyünk, mert ezáltal közelebbi kapcsolatba kerülünk Isten szavával. Az ember ugyanis nemcsak kenyérrel, pénzzel, karrierrel él, hanem az isteni szóval is, amely kiigazít, megújít minket, és megmutatja, melyek a világot és a társadalmat fenntartó igazi értékek. Isten szava az igazi manna, a mennyei kenyér, amely az életre tanít bennünket. Krisztus követése azt is jelenti, hogy megtartjuk parancsait, Isten és a felebarát szeretetének kettős főparancsát.

Krisztus követése jelenti azt is, hogy észrevesszük a szenvedő embert, hogy van szívünk a szegények iránt, hogy van bátorságunk hitünket az ideológiákkal szemben megvédeni, hogy bízunk az egyházban, hogy szeretjük az egyházat, Krisztus misztikus testét. Ha ezen az úton járunk, akkor mindenfelé apró fényeket gyújtunk a világban, és eloszlatjuk a történelem sötét árnyait.
 
Izrael az ígéret földje felé vándorolt, ám az egész emberiség keres valami olyasmit, mint az ígéret földje. A liturgia nagyon pontos jelzéseket ad ezen a téren. Az elérendő célok a szentségek: a keresztség, a bérmálás és az oltáriszentség. Az egyház ezzel azt mondja, hogy a szentségek az új világ elővételezései. Az ősegyházban a hitújoncok hosszú utat tettek meg mielőtt megkapták a keresztséget. Új életstílust sajátítottak el, a hívek közösségén belül állandóan növekedtek a Krisztussal való barátságban. A megtisztulás és az új ismeretek különböző szakaszai után részesültek a keresztség szentségében, mint az új élet végső ajándékában. Szent Pál ezt a Galatákhoz írt levelében egyfajta spirituális önéletrajzként így fogalmazza meg: „Krisztussal keresztre vagyok feszítve. Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem. Amennyiben most testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem, s önmagát adta értem.”
 
Krisztus feltámadása nem csupán emlékezés egy régmúlt történetre. Húsvét éjszakáján, a keresztségben, ma ténylegesen megvalósul a feltámadás, a halál feletti győzelem. Ezért mondta Jézus: „Aki igémet hallgatja és hisz annak, aki engem küldött, örök élete van…, és átment a halálból az életbe”. Ugyanebben az értelemben mondja Mártának: „Én vagyok a feltámadás és az élet”. E szent éjszaka liturgiájának központi gondolata az, hogy keresztségben a halálból átmentünk az életbe.

Azokkal a felnőtt katekumenekkel ellentétben, akik húsvét vigíliáján részesültek a keresztség szentségében, a legtöbbünket gyermekként kereszteltek meg. A törékeny biológiai élet mellé szüleink kérték számunkra a keresztségben az igazi élet biztosítékát. Rajtunk áll, hogy valóban birtokba vegyük ezt az ajándékot, és egyre inkább felfedezzük keresztségünk igazságát. Erre szólít fel bennünket minden évben Húsvét éjszakája. „Kelj föl te alvó, támadj fel holtodból és Krisztus rád ragyog” – írja Szent Pál az efezusiaknak szóló levelében egy ősi keresztségi kantikum nyomán. Az egyház ma ezt üzeni mindannyiunknak: „Keljünk fel fáradt, lendületet nélkülöző kereszténységünkből, keljünk fel, kövessük az igazi világosságot és az igazi életet, Krisztust. Ámen”.

VR/MK