A kádári hatalom nem kezelte egyenrangú félként egyházi partnereit

Budapest: A Szent István Társulat Haza a magasban című előadássorozatának előadója Szabó Csaba, az Országos Levéltár főigazgató-helyettese volt, aki A Szentszék és a Magyar Népköztársaság kapcsolatai a hatvanas években címmel tartott előadást március 27-én. Szabó Csabának a közelmúltban ezzel a címmel jelent meg dokumentumkötete hazánk legrégibb katolikus könyvkiadójánál.

Az előadó az említett korszak kutatási nehézségeivel kapcsolatban elmondta: a Magyar Népköztársaság és a Vatikán által megkötött megállapodás 2035-ig államtitok, annak ellenére, hogy Németh Miklós volt miniszterelnök és Agostino Casaroli vatikáni államtitkár a rendszerváltozás kezdetén az összes korábbi megállapodást semmisnek nyilvánította. Szabó Csabának azonban sikerült olyan iratokat találnia, amelyek kutathatók, és szinte szó szerint tartalmazzák a tárgyalás menetét, csak a végső megállapodás hiányzik. A teljes dokumentum felszabadítása árnyalni fogja ugyan a most kialakult képet, de a lényegen már nem változtat.

Az egyháztörténész előadó rövid történelmi áttekintésében rámutatott: 1956 választóvonal volt nem csupán a magyar nép, hanem az egész világ számára is. Addig sokan gondolták úgy, hogy elkerülhetetlen a III. világháború kitörése, de ezt követően világossá vált, hogy a nagyhatalmak békés úton kívánják megoldani a vitás és súlyos feszültségeket előidéző problémáikat. Alapvető jelentősége volt annak, hogy XXIII. János pápa 1959-ben összehívta a II. Vatikáni zsinatot. Magyarországot illetően a kommunista vezetés 1956-ot követően kénytelen volt szembesülni azzal, hogy hatalma rendkívül képlékeny. Ugyanakkor a Magyar Katolikus Egyház is szembesült a ténnyel: a kommunisták valószínűleg hosszabb ideig lesznek hatalmon, ezért nekik is át kell gondolniuk, hogy meddig mehetnek el a kérlelhetetlen dacoskodásban.

A kádári vezetés kezdetben erővel lépett fel az egyház ellen. Az 1961-ben lezajlott nagy regnumi-perben háromszáz egyházi és világos katolikus személyt tartóztattak le a hatóságok, és egészen a hetvenes évek elejéig indítottak pereket a katolikus egyház ellen. Ebben a történelmi helyzetben indultak meg tehát a puhatolózó tárgyalások a Vatikán és a magyar állam között. Ennek valójában négy kulcsfontosságú szereplője volt: a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok, a Vatikán és a Magyar Népköztársaság.

Az előadó egyértelműnek tartja, hogy a kádári hatalom nem kezelte egyenrangú félként egyházi partnereit. A vatikáni tárgyalódelegációt vezető Agostino Casarolinak nem voltak valós ismeretei a magyar helyzetről, vakon jött Magyarországra, és vakon is tartották, a hatalom részéről rendszeresen félreinformálták. A kommunista állambiztonság komplex operatív terveket dolgozott ki a vatikáni diplomaták megfigyelésére. Casaroli XII. kerületi szálláshelyének minden helyiségét bemikrofonozták, az utcán követték, lehallgatták telefonjait, tudtak minden lépéséről, bár a bíboros, tapasztalt diplomata lévén, valószínűleg tisztában volt mindezzel.

Szabó Csaba azonban a fentiek ellenére sem tartja értelmetlennek vatikáni-magyar tárgyalásokat, s a végül megszületett megállapodást. Azok eredményeképpen ugyanis többé-kevésbé rendszeresekké váltak az állam és az egyház vezetői közötti találkozók, némiképp oldódott a korábban egyértelműen ellenséges viszony. Ugyanakkor az is tény, hogy az MSZMP vezette állampárt egészen 1989-ig legfőbb ellenségének tartotta a katolikus egyházat, működését korlátozta, amit bizonyít az is, hogy a III/III-as csoporton belüli egységekben mindenütt voltak olyan, erre a célra szakosodott személyek, akik kifejezetten a legnagyobb hazai felekezet tevékenységével foglalkoztak.

Magyar Kurír