Karrier és/vagy anyaság témában „szóltak be a papnak” Budapesten

Éppen anyák napja utáni hétfőn este került terítékre az anyaság témája a főként fiataloknak szóló rendezvényen, mely teret ad kérdések megválaszolására is. A beszélgetést Zila Gábor, a Református Közéleti és Kulturális Alapítvány ügyvezetője moderálta.

Ma Magyarországon a termékenységi ráta 1,6: ennyi gyermeket vállal egy „átlag anyuka”, de a népességfogyás megállításához 2,1-re lenne szükség. Vajon az, hogy valaki családot alapít, vagy nem, döntés kérdése, vagy a társadalmi nyomás által meghatározott szükségszerű választás? – merült fel elsőként a kérdés.

Szász Emese elmondta, hogy az élsportban a négyéves olimpiai ciklusok alapján gondolkodnak, így a 2016-os riói olimpiai után fogalmazódott meg benne, hogy anya szeretne lenni. 2019 augusztusában aztán meg is születtek az ikrei. Nekikezdett a tokiói olimpiára való felkészülésnek, de végül nem jutott ki, ami megerősítette abban, hogy jobb most a kicsikkel lennie. Ez az idő sem veszett kárba, mert rengeteget tanult önmagáról, megtapasztalta, hogy többet elbír, mint amit feltételezett.

Tóth Lívia hangsúlyozta, hogy sokfélék vagyunk, és az alapján kell dönteni, hogy az életünkben mi hoz békességet. Ő maga már kiskorától anya akart lenni, így az első pozitív terhességi teszt eufórikus állapotot váltott ki belőle. A tökéletes anyaság utáni vágyból aztán kijózanította a négy gyermeke, megtanulta, elég „jó anyának” lenni. A református lelkészség számára nem karrier, hanem szolgálat, ami több feladatot, több munkát, nagyobb felelősséget jelent. Elsősorban anyának tartja magát, aki a gyermekek növekedésével egyre jobban ki tudja venni a részét a szolgálatból.

Tornya Erika nővér hagyományos értékrendű családból származik, ahol elképzelhetetlen volt, hogy nem megy férjhez, de ő már 6-8 éves korában megmondta az anyukájának, hogy „kommunában” fog élni. Gépészmérnökként egy multivállalatnál dolgozott 11 évig, ahol a nők számára a karrier lehetősége a középvezetői szintig terjedt. Ekkorra azonban megérett a szerzetesi hivatása, kollégái megdöbbenésére belépett a rendbe, ahol Líviához hasonlóan azt éli meg, hogy egy apácának nincs karrierje, hanem szolgálata van. Azt, hogy nem a család az útja, nem azért ismerte fel, mert a már 55 éve házasságban élő szülei ne nyújtottak volna jó példát. Hangsúlyozta, a közösségükben úgy tartják,

az a jó Sacré Coeur nővér, aki jó feleség lett volna, családban is jól működött volna.

Attól, hogy sok gyermeket tanítanak, a gyermek iránti vágy még ott van bennük. A hiányt – mely sebezhetővé teszi – tudatosan vállalja: azt egyedül Jézus tudja betölteni.

A magánélet és munka összeegyeztetésének klasszikus problémja is felvetődött a kerekasztal-beszélgetésen. Emese, amikor visszament vívni a kicsik mellől, egy nyolcnapos oroszországi előkészületen érezte, hogy otthon kellene lennie velük. A Vasas vívó szakosztályának társelnöke lett, ami „anyukabarát” munka, hiszen számára a legfontosabbak az ikrei.

Lívia abban a helyzetben van, hogy a férje is lelkész, így közös a szolgálatuk. Mint mondta, a gyülekezeti munkát nem lehet nem hazavinni. Amikor első gyermekét várta, nem volt biztos abban, hogy tud majd szolgálni, de egy idősebb lelkész biztatta:

édesanyaként még gazdagabban fog tudni beleállni a gyülekezeti munkába.

Sokszor magukba néznek, és észreveszik, ha gyermekeiket nem hallgatták meg megfelelőképpen: fülükbe csengenek a félbehagyott történetek, a nem teljesített ígéretek. Ilyenkor kérik, hogy Isten kompenzálja a gyerekek számára, igazítsa ki ezeket a hiányosságaikat.

Erika nővér a szerzetesi életet egy háromlábú székhez hasonlította: az ima, a közösség és a munka között kell egyensúlyozniuk. Kisgyerek mellett nem biztos, hogy meglenne az a kellő mértékű nyugalom, amely lehetővé teszi, hogy el tudjon mélyülni a munkájában, tudjon írni. Most jelenik meg A lélek súlya című könyve, melyben a lelkivezetői praxisa tapasztalatait összegzi.

Lívia a szülővé válás folyamatáról elmondta azt is, hogy az első „boldogságcunami” után eljött a kijózanodás pillanata: van olyan gyermeke, akivel jobban megküzdöttek egymásért. Az elveiket is sokszor fel kellett adnia, például mégiscsak adtak cumit a babának. Emese nagyon készült arra, hogy ikreket fog nevelni. Sok könyvet elolvasott, de kiderült, „azokat a picik nem olvasták”: nem úgy működtek, ahogyan bennük meg volt írva. Az elvek így náluk is átalakultak.

Erika nővér, akit sokan keresnek fel életük bizonyos helyzeteiben, ajándéknak éli meg, hogy olyan dolgokat is tud a rábízottakról, amiket esetleg a saját édesanyjuknak sem mondanának el. Az a dolga, hogy meghallgassa őket, jó kérdéseket tegyen fel nekik, hogy maguk döbbenjenek rá arra, min kell változtatniuk. Ebben a szolgálatban megéli, hogy

van értelme annak, hogy egy szerzetes másokért él.

Ha a gyermeknevelés terén saját családtagjai hibáit látja, megtapasztalja, hogy senki sem próféta a maga hazájában. Elfogadja, hogy szabadon kell hagyni másokat, soha nem mondja nekik, hogy „én megmondtam”. Lívia hozzátette: fontos, hogy tudjuk,

senki nem akarja rosszul nevelni a gyerekeit, de mindenkinek más eszköztár áll a rendelkezésére. Csak példát lehet adni szavak nélkül.

Az anyává válással megváltozik a saját édesanyához való viszony is. Néha erősebb kötődés alakul ki az addiginál. Ha azonban nem jó az anya-lánya kapcsolat, azon nem segít az unokák születése. Előjöhetnek sebek, ugyanakkor az is megfogalmazódhat a nagymama részéről: „Bárcsak ilyen jó anya lettem volna, mint te vagy.” Lívia családja másik városban él, mint az édesanyja, az ő esetükben a távolság jót tett a vele való kapcsolatának. Emese az anyává válással éppen az ellenkezőjét tapasztalta meg: milyen jó, hogy a családja támaszt jelent neki, számíthat rájuk. Erika pedig megküzdött azzal, hogy nem tudja az édesanyja álmát megvalósítani, nem tud unokákat adni neki, mígnem rájött, nem szólhat az élete arról, hogy a szülő vágyait betöltse.

A nagymamatémával kapcsolatosan később az is felmerült a közönség részéről, vajon aki nem volt jó anya, lehet-e még jó nagymama. Lívia hangsúlyozta, hogy a legjobb családokban is traumatizálódik a gyerek, hát még azokban, ahol nehézségekkel küzdenek.

Mindnyájan cipeljük a generációs örökségek hátizsákját.

Fontos felismernünk, ha a felmenőnk indulatos hangja szól belőlünk egy szituációban. Minden esetben megértőnek kell lennünk az őseinkkel, de Erika szerint jó kimondani magyarázkodás nélkül azt is, mit nem kezeltek jól. Nem szabad kijelentenünk, hogy valaki nem volt jó anya, esélyt kell neki adnunk – tette hozzá Lívia –, azonban van olyan is, amikor sajnos le kell zárni a kapcsolatot. Erika kiegészítette ezt azzal, hogy

társadalmunkban rengeteg elfojtás van, így beszélgetni kell a család történeteiről, mert kimondva ezek már nem uralkodnak rajtunk.

Manapság megfigyelhető, hogy a gyermekvállalás időpontja kitolódik, de hogy egy érettebb anya türelmesebb, vagy éppen nehezebben alkalmazkodik az új helyzethez, mindenkinél máshogyan alakul. Lívia tapasztalata szerint ha valaki hamar szül, még fiatalon megtapasztalja a gyermekei növekedésével, mennyi energiája szabadul fel más feladatokra, miközben nem érzi magát idősnek. Emese akkor szült, amikor már nem hajtotta a karrier. Végtelenül hálás, hogy olimpiai bajnok lett, és az ikrei édesanyja. A beszélgetőtársak hangsúlyozták, a gyermek minden életkorban ajándék, mindenki akkor szüljön, amikor neki a legjobb.

Az elöregedő társadalom egyik oka valószínűleg az – mondta Lívia –, hogy míg régen a nagycsaládokban jutott elég kéz a gyerekre, most a nők egyedül foglalkoznak velük, és mindig úgy érzik, kevesek erre a feladatra. Ez nem nagy motivációs erő. A mai világban a női és férfiszerepek már nem különülnek el élesen egymástól, munkamegosztás van a családokban, mindenki kiveszi a részét a házimunkából. Az új „apukageneráció” ebbe beleteszi magát, de a nőknek is meg kell tanulniuk, hogy a munka átadható. „Három gyerek után jöttem rá, a férjem mennyire jó »anyuka«” – mondta Lívia, hozzátéve, hogy a feladatokat nem bonyolítják túl, hanem megoldják.

Az alkalom utolsó kérdéseinél hangsúlyozták, tévút, ha úgy fogjuk fel, hogy az anyaság lesz az igazi karrier, amiben egy nő megvalósíthatja magát, mert

az anya igazából láthatatlan, csak a munkája látható. Az anyaságban nem magamat akarom megvalósítani, hanem a gyerekembe „pakolok”.

Fotó: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír