„A katolikus papokat ért vádakkal valami fontosabbról akarják elterelni a figyelmet”

A mai Magyar Nemzetben („Semmit sem tudtok!” 27. o.) Szabó Csaba történész, a Magyar Országos Levéltár főigazgató-helyettese nyilatkozik, a közelmúlt megismerhetőségéről, a manipulált iratokról és az egyházi ügynökökről.

Kérdésre válaszolva Szabó leszögezte: „Természetesen a Magyar Szocialista Munkáspárt tagjainak körében is kerültek ki ügynökök. A következményeket és az erkölcsi megítélést tekintve ügynök volt az is, aki egy munkahelyen hangulatjelentéseket készített. Nem III/III-as értelemben vett ügynök, nem az államvédelem foglalkoztatta, de a megfigyeltek tudta nélkül, sokszor rájuk nézve terhelő adatokat juttatott el a kerületi, megyei vagy egyéb pártközpontba.

Az így készült jelentések hatékonyságát az államvédelem által beszervezett ügynökök jelentéseihez hasonlónak tartom, ugyanis ezek elindultak a párthierarchián belül, és használták, vissza is éltek velük. Ha mondjuk az MSZMP Zala megyei tömegszervezeti munkájának hiányosságait akarta volna valaki feltárni a politikai bizottságban, akkor ezekre a hangulatjelentésekre támaszkodott. A társadalomnak ezt a meglehetősen széles rétegét meg sem említik, amikor a pártállam ügynökeiről van szó.”
 
Az igazi felelősök a megrendelők voltak
 
A történész az ügynökök abszurd világának megértéséhez Dürrenmatt néhány művét szokta idézni: „Dürrenmattnál gyakran szerepel megfigyelők és ügynökök hada, akik egymást is megfigyelték, és egymásról sem tudták, ki az ügynök. Az államszocializmusban nagyon hasonlóan működött a rendszer. Éppen ezért vannak kétségeim a főpapok tömeges beszervezésével, vagy például az olyan ügynöktörténetekkel kapcsolatban, ahol a megfigyelő és a megfigyelt együttes erővel tévesztette meg a tartótisztet. Az információkat több forrásból is ellenőrizték…

Meg kell fontolni azt a körülményt, hogy amikor a katolikus papság elleni ügynökvádakról olvasunk, úgy tűnik, mintha a klérus lenne az egyház, és soha nem esik szó azokról a hívekről, akik a gyóntatószékben provokálták a papot, hogy aztán jelentést adhassanak róla. Ha fel akarjuk tárni a kommunista állambiztonság, sőt az egész kommunista rendszer történetét, akkor beszéljünk az egyházi ügynökökről is természetesen, mert voltak ilyenek. De önmagában a kérdésfelvetés csupán kísérlet a figyelem elterelésére. Ne felejtsük el, hogy az egyházi ügynökök az elmúlt hetekben éppen akkor váltak témává, amikor felmerült: Az igazi felelősök nevét kellene nyilvánosságra hozni, vagyis a megrendelőkét, a tartótisztekét, az apparátus működtetőit…

A rendszerváltás nyertesei azok voltak, akik magasabb pozíciókat töltöttek be a hálózatban. A korábbi években felhalmozódott információs és gazdasági tőkét ők tudták hasznosítani. Az sem valószínű, hogy a most megjelent iratok, listák levéltárakból kerültek ki, hanem kézen-közön eltűntek a volt hálózati személyekkel együtt. Hazavitték, mert tudták, hogy jó lesz valamikor előhozni. Maga az egész ügynökkérdés is elterelés. De különösen a katolikus papokat ért vádakkal akarják valami fontosabbról elvonni a figyelmet.

Ügynökaktákat tanulmányozva egyetlen olyan esettel sem találkoztam, ahol a beszervezett pap a gyónási-titoktartási kötelezettséget megszegte, a közelmúltban megjelent írások alapján mégis úgy tűnhet, mintha ez általános gyakorlat lett volna. A gyóntató sokszor nem is tudja, ki térdepel a gyóntatószék másik oldalán, azt pedig többnyire végképp nem tudhatja, ki lesz a következő gyónója. Ezért valószínűtlen, hogy tömegével készültek ilyen iratok.”
 
Szót kell ejtenünk az elnyomott, üldözött egyházról is
 
Szabó Csaba arra is felhívja a figyelmet, „nagyon keveset hallunk mostanában arról, hogy 1989-ig a Magyar Katolikus Egyház üldözött volt. Milyen különös, hogy különböző politikai csoportok egész mitológiáját teremtették meg saját rendszerellenességüknek. Mennyit olvashatunk politikai szamizdatokról, földalatti mozgalmakról. A katolikus egyházban 1948-tól kezdve ez a földalatti mozgalom politikai szembenállás volt, hiszen az ideológiai ellentét begyben politikai is volt.

Százával láttam házkutatási jegyzőkönyveket, amelyekben annak ellenére, hogy az ország hermetikusan el volt zárva a Nyugattól, tételesen, cím szerint felsorolták azokat a kinti kiadványokat, melyeket papok, volt szerzetesek, apácák terjesztették. Az egyházi szamizdatokról semmit nem hallunk. Ez a katolikus társadalom jelentős részének erőt adott. Ha a beszervezett egyházi emberekről beszélünk, ahhoz, hogy a korszakot a maga teljességében lássuk, mindenképpen szót kell ejtenünk a beszervezések történetéről és az elnyomott, üldözött egyházról is.”

MN/MK