Kereszténység az egyetemeken: hajlamosak vagyunk az „állványimádásra”

Mennyire van keresztény műveltsége az egyetemi ifjúságnak?

Az én nemzedékem még hallott a kereszténységről a nagymamája révén. Engem ő vitt el a templomba, így tértem meg. Most felnő egy olyan generáció, akinek már a nagyszülei sem voltak keresztények, ezért van egyfajta nyitottság a kereszténység felé. Ez persze alapvetően mindenre való nyitottság, sok más választási lehetőséggel. Egy nemzetközi felmérés szerint 7 százalék alatt van a 17-25 éves korosztályban, aki azt gondolja, hogy a vallás fontos dolog az életben. Magyarországon ez az arány 8-9 százalék. (Dél-Amerikában messze 50 százalék felett van, és a többi földrészen is magasabb.) Az, hogy az elköteleződés általában sokkal nehezebb ma a fiatalok számára, a vallás esetében is érvényes. Ha nyitott is, elmegy és meghallgatja, de elmegy és meghallgat még ezer más dolgot. Beszélgettem egy ELTE-s bölcsészdiákkal a kereszténységről. Az volt az álláspontja, hogy ő keresztény, mivel Európa keresztény kultúrájú földrész. Vannak a „furi keresztények”, akik olvassák a Bibliát, meg a pápa, de egyébként eleve mindenki keresztény Európában, mert nem lehet más. Ami őt igazán érdekli, az az iszlám, mert nem lehet, hogy annyira gonoszak a muszlimok, amilyen rossz a hírük. És ez egy ELTE-s bölcsész, akitől egy fokkal komplexebb gondolkodást várnánk el…

Milyen mértékben van ellenségesség a kereszténység felé a felsőoktatásban?

Ez változó. Persze az oktatók közt sokan vannak még, akik az előző rendszerből maradtak, és nem változott az ideológiai alapállásuk. De van olyan dékán, akitől engedélyt kértek a diákkör megalapítására, ő pedig bátorította őket, sőt személyesen is elment több alkalmukra. A Közgázon más diákszervezetekhez hasonlóan magától értetődően működhet a bibliakör – de van olyan egyetem, ahol plakátolni sem szabad, és semmit nem engednek. Sokan azt gondolták, hogy a mostani kormány alatt könnyebb lesz, de a Rektori Konferencia húzódozott a nagy engedélyezésektől, mert akkor például az iszlám diákkört is engedélyezni kellene. Az ő benyomásuk, hogy egyre több radikális muzulmán jön Magyarországra, s nem szívesen engednének működni egy iszlamista diákkört. (Teljesen egyértelmű ugyanis, hogy Európa az iszlám számára missziós terület. Jönnek európai egyetemekre olyan professzorok és diákok, akik gyakorlatilag missziózni érkeznek.)

Hogy lehet felkelteni az érdeklődést a kereszténység iránt? A direkt térítés működik?

Isten kapcsolati Isten, mindannyiunk életében személyesen van jelen. Szerintem működhet a direkt evangelizáció is, amikor felismerjük, hogy bűnösök vagyunk és Krisztus megváltott minket – de sokszor ezt is leszűkítjük, és a bűnről csupán etikai síkon gondolkodunk. A Biblia alapján a bűn egzisztenciális fogalom: elsősorban nem tevékenység, hanem állapot. Ha ezt elismerjük, akkor az felszabadítólag hathat ránk, és nem fogjuk szükségét érezni, hogy egy nem hívőt gyorsan megevangelizáljunk, különben a pokolra jut. A saját megtérésem története alapján is azt gondolom, hogy Isten kapcsolatokon keresztül kíván minket megszólítani. De nem azért kell élő közösségben lenni azokkal, akik között élünk, hogy megtérítsük őket, hanem egyszerűen azért, mert köztük élünk. Sokan kapcsolódnak életük folyamán valamikor Istenhez, és lehet, hogy éppen az egyetemen térnek meg néhányan. De előtte talán már többször találkoztak Istennel, más benyomásokon keresztül. Vagy találkozik vele az egyetemen, de csak negyvenéves korában tér majd meg. Hiszem, hogy Isten előkészíti a találkozásokat. Előfordul, hogy olyannak festjük le egy nem hívő számára az Isten-kapcsolatot, amit ő megtérése után nem így fog átélni, és csalódik, mivel kénytelen rádöbbenni, hogy az Isten-kapcsolat sem egyszerű dolog. A Semmelweis Egyetem mentálhigiénés képzésén például megkértünk egyszer egy nem hívő lányt, hogy jelezze nekünk vissza: a képzésben részt vevő lelkészek, papok által bemutatott Isten-kép mennyire hiteles számára. Rengeteg nehéz élethelyzet, bonyolult ügy került elő a csoportban, így hiteles képet kapott az Isten-kapcsolatról: sérülésekkel, áldásokkal, csodákkal együtt. Mivel Isten-kapcsolatokat látott, fel sem merült benne a hiteltelenség kérdése. Nagyon megérintődött. Nem hiszek a módszerben, sokkal inkább abban hiszek, hogy meg kell élni Isten közelségét, s vállalni kell azt is, amikor nehéz, és azt is, amikor könnyű. Szent Ferenc mondása: „Hirdesd az evangéliumot - és ha szükséges, használj szavakat is”.

Milyen előítéletek élnek a kereszténységgel szemben az egyetemeken?

A „kulcselőítélet” a bűnkérdés, ez nagyon izgat keresztényeket és nem hívőket egyaránt. Azt látják, hogy a keresztények azt hiszik, hogy ők bűntelenek: lenézik a nem keresztényeket, képmutatók. Ebből sok előítélet születik. Gyakori nézet, hogy a keresztények beszűkültek, álomvilágban élnek. Ugyancsak élő vélemény, hogy ez egy agresszív társaság, akik a szabadság rovására rá akarják erőltetni másokra a saját ideológiájukat. Azzal a gondolattal is találkozni, hogy a vallásra csak a gyenge embereknek van szüksége. Nagyon felértékelődött az önismeret: az ember bontakoztassa ki magát, építse fel a saját identitását. Ezzel szemben sokak szerint a keresztények képtelenek erre, s nem is ismerik magukat. Ez persze nem igaz, hiszen a keresztény közösségek tudatosan nagy hangsúlyt fektetnek az önismeretre – de sokszor előfordul, hogy az istenismeret és az önismeret nem reflektál egymásra. Az teljesen hiteltelen, amikor megfogalmazzuk, hogy ideálisan milyennek kéne lennünk, nagyon nem vagyunk olyanok, de nagyon megpróbáljuk olyannak mutatni magunkat. Ez jogosan kelt visszatetszést. Ha csak azt hirdetjük, hogy hogyan kéne tökéletesnek lenni, akkor nem reflektálunk arra, hogy kik vagyunk, ha pedig csak azt hirdetjük, hogy kik vagyunk, megfosztjuk magunkat a valódi gyógyulástól: lelkigondozóként is azt tapasztalom, hogy a legmélyebb sebeket csak Isten tudja gyógyítani.  Egyébiránt úgy érzem, hogy a kereszténység beszorította magát egy reakciós pozícióba: mindennel szemben ellenvéleménye van, ahelyett, hogy kezdeményezne.

Milyen a kereszténység helyzete az európai felsőoktatásban?

A legdinamikusabban fejlődő keresztény közösség a kínai, a második az iráni. Ázsia és Afrika vallási forrongásban él. Dél-Amerikában most jelenik meg az európai jellegű szekularizáció, amire félelemmel néznek, mert látják, hogy Európában mit okozott. Sokan gondolják, hogy bibi van egy olyan civilizációval, ami lemondott a vallásról. Közhely, hogy Európa missziós terület. A Nyugati aluljáró is tele van térítő csoportokkal.

Úgy veszem észre, hogy itthon a keresztény evangelizálás általában nem éri el a nem hívőket. Az „evangelizációs alkalmak” tulajdonképpen csak a már hívőket mozgatják meg. Saját magunkat „missziózzuk”. Hol lehet a hiba?

Szerintem fontos az is, hogy saját egyházunkon belül megszólítsuk az embereket. Nagy a sodrás, így nagy az elsodródás veszélye, fontos megtartani a híveket. Az viszont tényleg lesújtó, hogy mennyire nem létezik az a híd, amivel el lehetne érni a nem hívőket. Jellemző a keresztény egyházakra az „állványimádás”: hihetetlen épületeink vannak, ezek kerültek a középpontba, miután visszakaptuk őket, s a missziós látásmódot az határozza meg, hogy megpróbáljuk az embereket becsábítani ezekbe az épületekbe az „evangelizációs alkalmakra”, megpróbáljuk elérni, hogy falakon belül legyenek, s kiplakátoljuk, hogy hol, mikor mire hívunk, ahelyett, hogy kimennénk az épületekből. A missziós alkalomra „gyere el”, ahelyett, hogy odamennénk. Az emberek ugyanis nem fognak elmenni különféle „missziós alkalmakra”, mivel élik a saját életüket. Én sem vagyok benne biztos, hogy dolgozó, háromgyerekes családapaként beáldoznám a hétvégém egy részét arra, hogy elmenjek egy ismeretlen társaságba. Jézus viszont megjelent az emberek életterében. Ha a munkahelyemen van egy keresztény ember, akivel együtt kávézunk, beszélgetünk, megbeszéljük a problémáinkat, s ő elmondja, hogy például miként oldotta meg keresztényként a házasságának a nehézségeit, akkor az hiteles lesz. Ettől kezdve könnyebb elhívni a másikat magunkhoz, aztán a gyülekezetbe. Nem az épületbe, hanem a velünk és az Istennel való közösségbe. Sokkal inkább hiszek ebben, mint a szervezett programokban.

A félév elején a Diákszövetség apologetikatábort szervezett. A MEKDSZ tagjai mennyire felkészültek a saját hitükkel kapcsolatban?

Pár éve elhatároztuk, hogy sokkal inkább a missziót helyezzük a középpontba, mint addig. Ekkor született az Egykérdés-projekt, az egykerdes.hu oldallal. Ide befutott több ezer kérdés, s már az fontos volt, hogy keresztényként nem megmondani akartunk, hanem kérdéseket vártunk. Nem úgy álltunk hozzá, hogy hallgass meg egy választ, amit Isten neked üzen, mielőtt még kérdeztél volna. A három leggyakoribb kérdésre alapozva szerveztünk egy fesztivált. Azzal szembesültek sokan, akik beszélgetésbe bonyolódtak a projekt kapcsán a hitükről, hogy ők tudják, hiszik – de elmondani nem tudják. Nem tudnak érvelni mellette, mivel evidens a számukra. Ekkor találtuk ki, hogy szervezünk egy képzést, ahol megtanulhatnak a résztvevők rendszerezettebben ránézni a hitükre. Úgy vesszük észre, hogy ez sokat segít, főleg azoknak, akiknek tényleg ott vannak a baráti kapcsolataik, ahol elakadtak egy ilyen kérdésben. Több diák volt, aki azzal ment haza a táborból, hogy már alig várja, hogy újra találkozzon a barátaival, mert most már tud nekik válaszolni. Fontos, hogy segítsünk a diákoknak, mivel a kereszténység – bár a kapocsolatokon múlik – mégis hordoz egy átadható, kommunikálható üzenetet. Nem irracionális hitről van szó: léteznek tudományos érvek például a Biblia hitelessége mellett. Aki Istent ellenérvek szintjén közelíti meg, annak fontos, hogy találkozzon egy olyan kereszténnyel, akivel érdemben tud erről beszélgetni, ne érezze azt, hogy a keresztények azt sem tudják, mit hisznek.

Az interjő első része itt olvasható.

Szilvay Gergely/Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!