Kovács Ágnes fotóiból nyílt kiállítás Geszteréden

A tárlatot – amelyről Rácz Jánosné Erzsébet, az egyházmegyei sajtóiroda munkatársa tájékoztatta szerkesztőségünket – a geszterédi Aranyszablya Társaság rendezte. A 2015-ben megalakult civil szervezet októberben, az idősek hónapjában több kulturális programot szervezett, amelynek záró eseménye volt a fotókiállítás.

Kovács Ágnes a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei településen, Geszteréden született, közel húsz éve aktív fotósként is keresi a látható valóságon túli üzeneteket az emberi tekintetekben, a természetben. A megnyitó napján az kiállítóval közel 150 résztvevő ünnepelt.

Palánki Ferenc püspök kifejezte örömét, hogy munkatársa, Kovács Ágnes egyházmegyei sajtóreferens a kiállításával rejtett értékeit mutatta be, amelyből kitűnik, hogy a riportfotózáson túl az objektív valóság mögötti világot is megörökíti a képeken. Kifejtette, mindannyiunkban vannak hasonló értékek, feladatunk, hogy kiműveljük és használjuk képességeinket, talentumainkat.

A kiállított fényképekben visszatükröződik a végtelen – hangsúlyozta a főpásztor. Kiemelte a csend szükségességét, amely elengedhetetlen az ember életében. A mai zűrzavaros világban azok tudnak hiteles emberként élni, bármilyen szolgálatot, foglalkozást végezni, akik tudnak csendet tartani, abból erőt merítve, rátalálva az igazi értékekre és meghallva Isten útmutatását.

A kiállítás témája az elmúlás, az ősz. A püspök elmondta, hogy Erdélyben vannak olyan települések, ahol az este neve napszentület. Ez azt jelenti, hogy a nap nem véget ér, nem megsemmisül, hanem megszentelődik. Az ember életére azt mondják, reggel fényes, délben átlagos, este szürke. Nem jó, ha az ember élete csak reggel fényes. Délben is fényesnek, este pedig a legfényesebbnek kell lennie. Amikor az ember élete véget ér, akkor nem megsemmisül, hanem teljességre jut. Jézus Krisztus élete a kereszten a teljességre jutott, és amikor kilehelte lelkét, azt mondta: Beteljesedett.

A kiállításon Vencsellei István fotóművész, Kovács Ágnes egykori tanára megköszönte a Jóistennek, hogy számos tanítványa, köztük Ágnes tehetségének kibontakozásában is jelen lehetett. A fotóművész kiemelte, a fotográfia a pillanat megörökítésének művészete, amelyben benne kell, hogy legyen a fotósnak és annak a lelke is, aki a fókuszpontban van. Ehhez tehetségre van szükség.

A lelki gondolatokat végül Kovács Ágnes zárta, aki köszönetet mondott a Jóistennek az eddigi életéért, a geszterédi Aranyszablya Társaság alapító tagjainak, Rácz Jánosnak és feleségének Ráczné Erzsébetnek a széleskörű támogatásáért, a kiállítást megrendezéséért, valamint munkatársaiknak a segítségért. Elmondta, Geszteréd méltó helyszíne az első kiállításának, hiszen a képeket inspiráló gondolat, az emberkép, amelyet szülei és a település lakói alakítottak benne, ott született, érlelődött, és ott kapta az Istenbe vetett hitét, amely áthatja életét, munkáját, képeit.

Az újságíró-fotóriporter elmondta, Vencsellei István fotóművésztől látásmódot tanult, amellyel a valóság mögött titkokra, sorsokra, fényekre és árnyakra, a lélek mélységélességére talált rá. A mélységélesség az a sáv, amely egy fényképen az élesen megjelenő részt foglalja magába. A legélesebb rész a fókuszpontnál van. Ez a pont a lélek, amelyet csend vesz körül a maga szépségével, gazdagságával, bölcsességével. Ez az üzenet a csend hangja.

A fotós kifejtette, a csend egy másik dimenziót, misztériumot, más-világot is mutat, ahová az ember tart. Ott van a ráncokban megbúvó mosolyokban, a fényben, amely már olyan közel áll az emberhez, hogy szinte átvilágítja az arcot, a kezet. A fotóriporter mindig is ezt a mélységet kereste az emberekben.

Kovács Ágnes a kiállítás képeire irányítva a figyelmet elmondta, időskori portrék, őszi tájfotók, temetőrészletek és riportképek láthatóak. Az embert, élete vége felé haladva egyre nagyobb csend veszi körül, egyedül marad. Ez a természetben is megmutatkozik, különösen ősszel kezd beállni a csend, és mielőtt még lehullnak, a levelek a legszebb színekben pompáznak, gazdagságot, szépséget mutatva. A képeiben párhuzamot von a természet pompája és a megöregedett emberből sugárzó pompa, gazdagság között. Az idős ember számot vet, készülődik az örök élet felé, a szenvedés, a magány elfogadásával, a türelem művészetével.

A képekben vallásos elemek, szimbólumok is megjelennek: a fény az arcon, a kézen és a természetben az örök élet felé haladást mutatja, a kereszt az „ami Kereszt hordoz bennünket” című képen nem más, mint az öreg ember mozgását segítő eszköz, a bot, amelyre az ember, mintegy korpuszként támaszkodik. Fellelhető a töviskoszorú motívuma is abban a sárfalban, amely az emberrel együtt az élet vége felé közeledve a „végét járja”, összedől, magában hordozva az ember szenvedését, küzdelmes életét, emlékeit, csendjét.

Kovács Ágnes végül Thomas Merton spirituális író üzenetével zárta gondolatait: „A csönd nem öncélúan kér helyet az életünkben. Más a rendeltetése. A csönd a beszéd édesanyja. Egy élet csöndje arra a végső kijelentésre irányul, amely már szavakba foglalható, annak kimondására, amiért éltünk.”

Fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír