Kuminetz Géza: ma a papnevelő intézet sajátos ütközőpont

Kik érkeznek tanulni a Központi Szemináriumba?

Egyházmegye-közi szemináriumról van szó, hazánk egész területéről fogadunk papnövendékeket. Bizonyos értelemben féloldalasak vagyunk az egyházmegyés szemináriumokhoz képest, ami ugyanakkor egyfajta pluszt jelent, mivel itt az oktatási és nevelési rész két külön intézmény. A klasszikus szemináriumban ez a kettő egy intézményt alkot. A legkívánatosabb az, ha a szeminárium vezetője egy személyben felel az oktató és nevelő programért egyaránt. Itthon is több példa van rá azonban, hogy más a szemináriumi és más a főiskolai rektor, aminek az oka az, hogy ma főiskolai rektornak lenni nagyon komoly adminisztratív munkát jelent. A mi növendékeink a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán tanulnak. 

A Központi Szeminárium egyfajta elitnevelő intézmény?

Azt nem mondanám, hogy elitnevelő. A püspököknek persze van olyan kötelezettségük, hogy a tehetségesebb növendékeiket ideküldjék – itt tehetségen nemcsak észbeli képességeket, hanem a papi lelkületre való nagyobb fogékonyságot is értem. Viszont kevés pap van, és a hittudományi karon is alacsony a hallgatók száma, ezért már ott sem csak a legkiemelkedőbb tehetségeket fogadjuk. Erdő Péter bíborost idézném, aki a professzorom volt az esztergomi szemináriumban. Ő azt mondta egyszer nekem, amikor Budapestre készültem, hogy ne üljek fel azon kispaptársaim szövegének, akik szerint nem a szigorlatok és a tanulmányok a fontosak, mert lelkipásztornak kell lenni. A helyes alternatíva az, ha letesszük a szigorlatokat, komolyan vesszük a tanulmányainkat, és így maradunk meg egyszerű lelkipásztornak is. Szóval, ha már elitről beszélünk, akkor ezt kiterjeszteném a papi erényekre is. Egyháziasan viszont inkább úgy fogalmaznék az elit helyett, hogy „szentebb” embereknek kell lenniük a tanítványainknak. 

Ki megy ma papnak?

Széles a spektrum, Isten ma is sokakat megszólít, kisebb részük pedig hajlik is arra, hogy engedjen a hívásnak, és tegyen egy próbát. Aztán többen rádöbbennek, hogy mégsem ide szólt a hívás, vagy úgy ítélik, hogy túl nagy teherrel jár ez. Vannak falusi, városi, értelmiségi szülőktől származók, vannak frissen érettségizettek, diplomások, és van hatvan éves szeminaristánk is. 

Mennyire meghatározó, hogy eleve keresztény közösségből érkeznek a papjelöltek?

Nem tudom. Azt mondanám, hogy ma a papnevelő intézet sajátos ütközőpont. Mihályfi Ákos 1896-ban még azt írta a magyar papnevelésről szóló kötetében (A magyar papnevelés elmélete és története): érettségi után, a nagyszemináriumba csak olyan legények jöhetnek, akik már eldöntötték, hogy papok akarnak lenni. Ma viszont nagyon sokféle előélettel érkeznek ide a fiatalok. A papképzésbe egyébként a püspökök veszik fel a jelentkezőket, és ők döntik el, hogy kit küldenek ide, hozzánk. A felkészültség színvonala nagyon heterogén: különböző a hittani háttér is. A mai nevelési szisztémákban nehezen boldogulnak az emberekkel. Ma a közoktatás csak oktatás, kevésbé nevelés, pedig itt, a papneveldében az utóbbi eredményei a fontosak. Fináczy Ernő, a nagy neveléstörténész írja, hogy a nevelés tulajdonképpen az erkölcsi állapot létrehozása az emberben. A szabadságra és az ezzel járó felelősségtudatra kell a tanítványokat ráébresztenünk. Én úgy látom, volna értelme a propedeutikus képzésnek Magyarországon, Veszprémben volt is egy darabig, 1994-től 1997-ig, aztán volt Vácon is, majd nálunk, jelenleg pedig csak Nyíregyházán folyik ilyen képzés. 

Az micsoda?

A propedeutikus esztendő egy felkészítő, alapszintre hozó évet jelent. Vannak olyan jólneveltségi kérdések, amelyeket nehéz meggyökereztetni úgy a növendékekben, hogy közben keményen kell tanulniuk. Ebben az évben félre kellene tenni az internetet, mobiltelefont, és csak az elcsendesülésre és arra koncentrálni, hogy tényleg meghívott-e engem Isten a papi szolgálatra. Egyszer egy ismerős nagymama behozta hozzám az unokáját azzal, hogy ugyan szerinte nem ide való, de a fiú nagyon lelkes, tegyünk egy próbát. Mondtuk neki, hogy itt minden nap hatkor fel kell kelni, kötött programok vannak, amiket akkor is tartani kell, ha nincs hozzá kedvünk. Ó, az menni fog, jött a válasz, de csak egy hónapig ment. Ez nem pusztán intellektuális torna: ami itt nem megy, az a terepen sem fog menni. Az alapvető hittani ismereteket sem ártana egy ilyen évben a megfelelő szintre hozni. Meg kell tanulni, hogy hatalom alatt álló emberek vagyunk. Régen a papok jól rendezett harci éket alkottak (acies bene ordinata), így egységesen tudtak föllépni. Ma az a probléma, hogy nem tudunk együttműködni. Ahhoz pedig, hogy egyet gondoljunk, egységes fegyelmi rendet kell a magunkévá tenni. Előbb meg kell mártózni valamiben, csak utána tudunk kérdéseket feltenni. 

Mit ért azon, hogy nem tudnak egységesen fellépni a papok?

Nem vagyunk elég jól megszervezve, jobban együtt kellene működni, kezdve az olyan apró dolgokkal, mint egymás helyettesítése. A közösség nemcsak egy szobában való együttlétet jelent, hanem szellemi egymásra hangoltságot is. A közösségben levés lemondás valamiről, hogy együtt csináljunk valamit. Ez egy normát és ahhoz való alkalmazkodást jelent. Ez állandó aszkézis és belső harc eredménye. Panaszkodhatunk, hogy magányosak vagyunk a plébánián, de hát a papság egyfajta lefoglaltság Krisztusnak. Vannak, akik megszüntetnék a plébániákat, és „rétegpasztorációt” emlegetnek: egy közös helyen laknának a papok, és onnan mennének ki a terepre. De egy közösség élete nagyon megváltozik, ha a pap nem ott lakik! A puszta rezideálás, ottlakás, elérhetőség fontos dolog. Ehhez azonban tudnunk kell, hogy a legfontosabb kötelékünk nem a paptestvérünk, hanem az Úr Jézus. Ő hívott és ő köt össze bennünket. Vajon személyes a kapcsolatom Istennel, ha nem bírom elviselni az egyedüllétet? A pásztor nemcsak attól pásztor, hogy vannak bárányai, hanem hordozza a pásztor-mivolt adottságait, és a farkasok közé is azért küldik, hogy belőlük bárányokat teremtsen. 

Mekkora a lemorzsolódás a szemináriumban?

Talán az egyharmada a növendékeknek dönt úgy, hogy mégsem a papság a hivatása. Most épp harminc növendékünk van. De nemcsak a növendéknek kell megbizonyosodni arról, hogy elhívta az Isten, hanem az elöljáróinak is arról, hogy ő el is kötelezte magát emellett a hívás mellett. A meghívás eltékozolható. Rosszul gondolja az, aki egy-egy spirituális miatt van itt a szemináriumban. Nem jó az sem, ha négy-öt spirituálisunk van a tanulóéveink alatt, de másfelől ez lehetőség több ember megismerésére. Ha pap akarsz lenni, jelenleg ezen körülmények közt tudsz felkészülni a papságra, ezt el kell fogadnod. És nem lehet mindenre felkészíteni. A terepen egészen váratlan kérdésekkel szembesülhetünk. A papi élet zarándoklás. Ma a magyar egyház ennyit tud besegíteni a felkészülésbe. A hivatás önnevelés és önfegyelmezés is. 

Ön szerint mit lehetne változtatni a papnevelésben?

Nem a tartalommal, hanem inkább az egyházkormányzattal kapcsolatos kérdések merülnek fel bennem. Ez viszont a püspökökre tartozik. Az biztos, hogy a papnevelés olyan komplex kérdés, hogy arra nem lehet válaszolni egyházmegyei határokon belül. A tapasztalt papnevelők szerint egy szemináriumban az ideális kispaplétszám hatvan–hetven ember. Túl sok a kis létszámú szeminárium ma Magyarországon. Ezek elsősorban kormányzati kérdések. Nem mindent muszáj megcsinálni, amire a jog lehetőséget ad. Nem jó szétforgácsolni az energiáinkat. Fontos tudatosítani magunkban, hogy a felszentelés után is gondozni kell a papi hivatásokat.  

Szilvay Gergely/Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!