A résztvevőket Csordás Gábor egyházmegyei karitászigazgató köszöntötte. Elmondta, amikor elkezdték szervezni ezt a találkozót, nem sejtették, hogy közben kitör a háború, ami miatt sokan nem tudnak részt venni a lelkinapon.
Megköszönte a karitász önkénteseinek áldozatos, tevékeny szeretetét, és arra is felhívta a figyelmüket, hogy a menekültek megsegítése közben azokról se feledkezzenek meg, akikről már eddig is gondoskodtak, és nehéz körülmények között élnek.
„Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy eggyé legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen eggyé legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, amint engem szerettél.” (Jn 17,22–23) Ennek a mottónak a fényében telt a Karitász lelkinapja, befelé figyelve, erőt gyűjtve, oázist teremtve,
hogy a munkatársak lelki adományokat is tudjanak hazavinni a „Karitász raktárából”, ahogyan Ferenczi Richárd nevezte a lelkinapot.
A plébános számtalan, mély gondolatokat hordozó, valamint mosolyt, nevetést előcsalogató történettel fűszerezte mondanivalóját, mert mint mondta, fontos, hogy tudjunk nevetni is, ez hozzátartozik a lelki egészséghez.
Richárd atya visszatekintett az esztergomi ferences gimnáziumban töltött éveire, ahol az első év után tíznapos közmunkát írtak elő a diákok számára, amelynek során a ferences atyáknak kellett segíteniük. Az akkori 14-15 évesek tetszését nem nyerte el a nyári munka. Egy dobozokkal teli szobát kellett kipakolniuk. Az akkor még diák Richárd atyát hajtotta a kíváncsiság, felnyitott egy szentképekkel teli dobozt.
Az egyik képen ez a felirat állt: „Ha Istennek nem lenne rád szüksége ott, ahol vagy, nem rendelt volna oda.”
Azóta is számtalanszor erőt adott számára ez a mondat az élete során.
A szónok azt is megosztotta a jelenlévőkkel, hogy amikor kispap volt, Teréz anya nővéreihez kellett menniük missziós szolgálatra a budapesti VIII. kerületi Tömő utcába. A törékeny, apró, fehér száriba öltözött szerzetesnővérek a hit példaképei lettek számára, akik nap mint nap egyórás szentségimádás és szentmise után indultak el a pályaudvarokra segíteni a rászorulókat. Példamutató volt, ahogyan a nővérek kiállták olykor az emberek gúnyolódását is, volt, hogy leköpték őket vagy követ dobtak eléjük. Egy ilyen misszió alkalmával tartott velük Richárd atya kispaptársaival a pályaudvarokra. A nővérek száriban voltak, nekik pedig reverendába kellett menniük. A nővérek útközben elkezdték hangosan imádkozni a rózsafüzért. A kispapok kezdetben szégyellték ezt a helyzetet, de megdöbbentő tapasztalat volt számukra a tanúságtevő misszió Budapest utcáin.
Ferenczi Richárd előadásai után a karitász önkéntesei kiscsoportos megbeszéléseken osztották meg egymással gondolataikat, A központi téma a jelenlegi ukrán háború elől menekült családok támogatása, segítése, a felmerült nehézségek kezelése volt.
Az egyházmegyei karitász lelkinapjára Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök is ellátogatott, hogy köszöntse az önkénteseket és megköszönje a helytállásukat ebben a nehéz helyzetben.
A főpásztor a Kivonulás könyvében olvasható mondatot idézte: „Láttam népem nyomorúságát” (Kiv 3,7). Hozzátette: Isten látja az emberek nyomorúságát és megindul a szíve, ahogy Jézusról is mondja az evangélium: „amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve (Mt 9,36), és elindul, hogy megoldja a problémát. Ehhez választ munkatársakat, segítőket.
A karitász munkatársai is Isten megoldásának eszközei. Isten meg akarja oldani az emberek nyomorúságát és eljuttatni hozzájuk az örömhírt. Ehhez a szolgálathoz lélekjelenlétre is szükség van.
A léleknek: a Szentléleknek is és a mi lelkünknek is jelen kell lenni ahhoz, hogy tudjunk segíteni
– fogalmazott a püspök.
A teljes tudósítás ITT olvasható.
Forrás: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
Szöveg és fotó: Kovács Ágnes
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria







