…a Lelkipásztori Napok résztvevőit

Sipos György, görgei plébános

Négyen érkeztünk a Felvidékről, mindannyian a Rozsnyói Egyházmegyéből. Szülőfalumból több papi hivatás született már, és születőben van jelenleg is. Ez nagyrészt annak az atyának köszönhető, aki imádkozott értünk, és sokat foglalkozott velünk annak idején. Görgén vagyok plébános, két és fél éve vagyok pap. Már több éve részt veszek a Lelkipásztori Napokon – először diakónusként jöttem –, s az hoz engem ide, hogy itt mindig kapok valamilyen ötletet, gondolatot, amit haza tudok vinni megvalósítani.

Most mit viszek haza? Ahogy megtanultunk az Oltáriszentségben odafigyelni Jézus jelenlétére, ugyanúgy kell megpróbálni a testvérben is felfedezni Jézus jelenlétét, és egy közösségben helyet adni Jézusnak. Ahogy mondja is ez az ige: ahol ketten vagy hárman együtt vannak Jézus nevében, Jézus szeretetében, ő ott van közöttük. Ezt különösen a munkatársaimmal szeretném otthon megvalósítani, elmélyíteni, utána pedig továbbadni a különböző csoportokban: az ifjúsági közösségben, a bérmálkozók előkészítő csoportjában, a hittanórákon, a felnőttekkel, az idősekkel való foglalkozásokon.

Sok olyan emberrel találkozom, akik támadják az egyházat. Sajnos ellenségesség alakult ki bennük, ami sokszor indokolt is, de én eddig nem tudtam, hogyan reagáljak rá. Ellenük nem akartam szólni semmit, és inkább tartózkodó voltam. De itt most választ kaptam: egy egyház vagyunk, én vállalom a másik hibáját, és a nevében bocsánatot kérek. Így elindul egy párbeszéd, amelyben megpróbálom őt visszahívni, hogy megtaláljuk az új közösséget a mostani helyzetünkben. A bocsánatkéréssel utat lehet nyitni az ilyen ember szívében, ledönteni a falat közte és az egyház között, vagy közte és énköztem.



Farkas Ferencné Ica, lelkipásztori munkatárs Sülysápról

Már tíz éve járunk plébániánkról a Lelkipásztori Napokra. Azért jövünk, hogy belelássunk más egyházközségek közösségi munkájába, és az ő tapasztalataikat mi is kamatoztathassuk otthon, legyen az fiatalokkal, idősekkel vagy fogyatékosokkal való foglalkozás. A mi tapasztalatunk is lehet új másoknak, és adhat olyan indítást nekik, hogy ha még nincsenek, indítsanak be olyan csoportokat a plébánián, amelyek kifejezetten a gyerekekkel, a szülőkkel vagy éppen a fogyatékosokkal foglalkoznak. Nálunk sok a fiatal, ezért olyan ötleteket próbálunk meg ellesni, hogy mivel lehet őket megmozgatni, milyen eseményeket lehet számukra szervezni.

Legutóbb azt az ötletet vittük innen haza, hogy a mi plébániánkon is legyen egész napos szentségimádás. Először csak egynapos volt, aztán tavaly nyáron egy pedagógus néhány társával elhatározta, hogy jó lenne, ha állandóan lenne adoráció. Megszervezték, kerestek embereket, és megkerestük a plébános urat. Az augusztus így telt el, s az atya mondta, hogy ha már egyszer elkezdtük, ne hagyjuk abba. Így történt, hogy minden nap reggel fél 8-tól az esti miséig folyamatos szentségimádás van a templomunkban. Fiatalok is jelentkeznek rá, nemcsak az idősek, és a gyerekeken meg az asszonyokon kívül a férjek is bekapcsolódnak – például az én férjem is. Most azzal a vággyal megyünk innen haza, hogy otthon a szentségimádás mellett a zsolozsmát is minden reggel és este elmondjuk, ezzel is a mustármag reményét hordozva szívünkben.

Én magam ezenkívül hitet és reményt is hazaviszek: hosszú betegség után tíz napja operáltak, eddig nem gondolhattam arra, hogy akár csak valamelyest is meggyógyulok és rendesen tudok majd járni. Erre az évre azt a reményt kaptam, hogy esetleg ez bekövetkezik, és akkor tevőlegesen is sokkal többet tudok segíteni az egyházközségben. A háttérből eddig is sokat imádkoztam a közösségért, az ifjúságért és más imaszándékokért, így tudtam részt venni az egyházközség életében. Remélem, mostantól még többet tudok tenni értük.



Varga László, kaposvári plébános

1989 óta részt veszek az Országos Lelkipásztori Intézet munkájában, az Útkereső plébánosok között, csupán egyszer vagy kétszer nem tudtam eljönni a Lelkipásztori Napokra. Nagyon örülök, hogy újra itt lehettem: minden olyan családias és otthonos volt.

Számomra a közösségi élmény nagyon nagy ajándék minden Lelkipásztori Napokon. A téma – a mustármag reménye – rendkívül fontos közösségeink, családjaink szempontjából, és a saját papságom szempontjából is, hiszen a hit, a remény és a szeretet krízisében él az egyház Európában és Magyarországon is. Ezért minden olyan alkalom, ami a hitünket erősíti, a reményünket igazi távlatba helyezi vagy a szeretetünket gyógyítja, hatalmas ajándék. Ezzel az örömmel megyek haza.



Gódány Rita, Schönstatt Családok mozgalom, Óbudavár

Első ízben vettünk részt férjemmel a Lelkipásztori Napokon. A Veszprémi Főegyházmegyében az egyházmegyei zsinat óta működik a családpasztorációs bizottság, és a Schönstatt családmozgalomnak – amelyben évek óta tevékenykedünk – is igen jó kapcsolata van vele. A bizottság elnöke, Mód Miklós atya hívott bennünket erre a konferenciára, amelynek már a témája is megfogott: „A mustármag reménye”.

Örülök, hogy eljöttünk, mert jó találkozni az egyház széles területeivel, megélni az egységet a sokszínűségben: különböző korú, változatos feladatokat ellátó, más-más életállapotú emberekkel ezt a néhány napot egységben eltölteni, együtt ünnepelni. Azt éltem meg, milyen jó, hogy a Jóisten ennyire gondunkat viseli; hogy a teremtő Isten gondviselő Istenünk is. Jó volt hallani a beszámolókat arról, hogy a Jóisten hogyan törődik a cigányokkal, hogyan törődik az alkoholistákkal, és milyen hatékony és jó embereket tudott találni, akik által komoly nehézségek oldódhatnak meg. Jó látni, hogy a különböző felekezetek hogyan tudnak együtt és egységben élni. Tehát sok-sok szép reményteli mozzanat érintett meg bennünket.

S hogy mit viszek haza? Olyan ajándékot, ami segít még világosabban látni és érzékelni a helyünket. Mi nem plébániai munkatársak vagyunk, mi a mozgalmunkhoz tartozó családoknak vagyunk úgymond „lelkipásztorai” azáltal, hogy megismerjük őket, szeretettel fogadjuk őket, tudunk nekik valamit mondani, segíteni nekik az ő házas és családi életük előre menetelében. S ez most még jobban tudatosult bennünk azáltal, hogy itt hallottuk a különböző területeken aktívan tevékenykedők értékes tapasztalatait.



Marton Zsolt, a Központi Papnevelő Intézet prefektusa

Ötödik alkalommal veszek részt a Lelkipásztori Napokon. Először kezdő plébánosként jöttem ide tapasztalatokat gyűjteni, azután felfedeztem a megújuló egyháznak egy nagyon fontos forráshelyét. A hagyományokat alapul vevő, de mégis új modellt felépítő egyházkép formálódik itt. Színvonalas előadások hangzanak el, az előadásokhoz tanúságtételek is kapcsolódnak, amelyek az életet és a hitünket, az elméletet és a gyakorlatot összekötik. Nekem ez nagyon sokat jelent, mindig feltöltődve térek haza.

Most papnevelőként szeretném megosztani ezt a tapasztalatot a kispapjaimmal: ha ők is a lelkipásztorkodásba kerülnek, az életet és a hitet kell szolgálnia annak, amit a teológián tanulnak.

Nagyon tetszett a Szentatya könyve, „A mustármag reménye”, és látom, tapasztalom, különösen Budapesten, hogy az egyház tényleg egy kis közösség. Ez nem kétségbeejtő, hanem reménykeltő. Azt a reményt hordozza, hogy ez a magocska fává terebélyesedhet, illetve azt, hogy ez a kicsi közösség kovászként tud működni. A kispapokat tekintve sem a mennyiségben, a szám a fontos, hanem az, hogy valóban elkötelezettek legyenek.

Ha olyan kicsik is vagyunk, mint a mustármag, hatalmas dolgokat tudunk művelni, pontosabban a bennünk élő Krisztus. Mi őbenne vagyunk hatalmasak, és ő éppen a mi kicsinységünkből tud építkezni. Nem az iskolák, a szemináriumok vagy a kispapok számától függ ez a siker, hanem hitünk mélységétől és az elköteleződésünktől. Ha ezek megvannak, akkor Krisztus óriási dolgokat tud művelni.



Fecske Orsolya szerzetesnövendék, Szociális Testvérek Társasága, Budapest

Először veszek részt a Lelkipásztori Napokon. Elsősorban azért vagyunk itt, mert Kiss Mónika testvérünk az OLI munkatársa és segítünk neki a szervezésben. Azért is jöttünk, hogy valamiféle rálátásunk legyen arra, hogy mit jelent a lelkipásztorkodás. Sokan ezen a területen fogunk dolgozni, ezért fontos tudnunk, hogy a mai magyar egyház milyen feladatok elé néz, milyen problémákkal küzd, milyen reményeket, megoldási lehetőségeket lát, hogyan bízza rá magát az Úr Jézusra.

Az előadások komplex képet adtak arról, hogyan vélekednek a papok az egyház helyzetéről a mai társadalomban, és hogyan tudunk, vagy hogyan lenne jó közelíteni mások felé. Amikor egy nem hívővel összefutok, tudnom kell, hogy én vagyok számára az egyház, akinek valahogy viszonyulnia kell hozzá. Ha csak rákérdez, hogy „mi a te örömöd oka”, akkor meg kell tudnom felelni, mert ez az evangélium tanácsa.

Engem ez a rálátás érintett meg. Egy kitágult nézőpontot, egy kitárult horizontot viszek innen haza. Komoly élmény volt látni az emberek jó szándékát, hihetetlen erős útkeresését, a számos világi munkatárs lelkes részvételét. Tudomásul kell vennünk, hogy Európa és benne Magyarország nem keresztény, és egészen másképp kell viszonyulnunk a társadalomhoz és az emberekhez: nem szabad elvárni, hogy úgy lépjenek be egy plébániára, hogy meg vannak keresztelve, szentségi házasságban élnek stb., hanem úgy kell rájuk tekintenünk, mint akik hozzánk jönnek és valamit keresnek. Nekünk kell megszólítani őket, nekünk kell beleölelni őket az egyházba.

A keresztény élet gyökere, hogy saját életünket egészen Krisztusba ajánljuk, hogy rajtunk keresztül ő jelenjék meg a világban. Azok a jelek, amelyeket a világ erre válaszul ad, komoly reményt jelentenek, a mustármag reményét…

kapcsolódó honlap: Fecske Orsolya honlapja 

Magyar Kurír