Majnek Antal megyéspüspök Huszton diakónussá szentelte Pilip Viktort

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

„Nagy ajándék, hogy éppen két ilyen apostolóriás ünnepén lehet a diakónusszentelésed – szólt a szentmise elején a szentelendőhöz a püspök. – Jól tudod, s mi mindannyian jól tudjuk, hogy az Úr Jézus első számú küldetése az Atyaisten tervének megvalósítása volt; azért jött el a földre, hogy szolgáljon, nem pedig azért, hogy uralkodjon. A diakónus legfőbb feladata is a szolgálat: szolgálni az Úr Jézus ügyét, és segítségére lenni a püspöknek az egyházmegye javára és üdvére. Ezért imádkozunk ma érted, hogy ezt az Istentől kapott szép hivatásodat az Úristen betöltse az Ő felszentelő kegyelmével.”

„Mindannyian apostoli küldetést kaptunk – fordult aztán a hívekhez a püspök. – Mindannyian az Úr Jézus örömhírét éljük és adjuk tovább bátran a magunk helyén, életünk – s ha kell, szavaink – tanúságtételével. Kérjük e két nagy apostol közbenjárását Viktorért és magunkért, hogy az Úristen akaratát, vagyis az Ő szép tervét, amit rólunk megalkotott, betölthessük.”

Az evangélium és a Szentlelket hívó himnusz (Jöjj, Szentlélek Istenünk) eléneklése után Marton Zsolt, a budapesti Központi Papnevelő Intézet rektora (itt végezte teológiai tanulmányait Viktor) az Egyház nevében arra kérte a megyéspüspököt, hogy szentelje fel „ezt a testvérünket a felelősségteljes szerpapi (diakónusi) szolgálatra”.

„Mindannyiunk számára nagy öröm, amikor valaki, aki jelentkezik az Úristen, az Úr Jézus szolgálatára, eljut ahhoz a naphoz, amikor a püspök felszentelheti őt. Akkor, amikor ő is teljesen, osztatlan szívvel odaszenteli magát az Úr Jézusnak az ő Egyháza javára, üdvére, szolgálatára” – kezdte beszédét a püspök. Ismertette a hívekkel a diakónus feladatait, s hogy ez „mily magasztos szolgálatot jelent”.

„Mindezt Isten segítségével úgy végezzed, hogy felismerjék benned annak a Krisztusnak igazi tanítványát, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak” – olvasta a szertartáskönyv szavait, melyekhez ezeket fűzte hozzá a diakónusjelölt számára: „Éppen ezért nagyon fontos, hogy keresd mindig azokat a szép példákat, akár a szentek életében, akár a mai klerikusok vagy a hívek között, akik Jézusnak ezt a gyönyörű, megalázódó, és ettől olyan mérhetetlenül nagy hivatását megvalósítják. Hiszen Ő, aki Isten létére emberré lett, köztük is a legszegényebbek közé ereszkedett, és önként ment még a legutálatosabb, legszörnyűbb bűnösök közé is; ezt látva a te szívedben is ez a szeretet legyen, és ez növekedjen. Hiszen minden munkánknak, szolgálatunknak az a lényege, hogy a szeretet lelkületével végezzük azt, az Úristen szerető Lelkének ösztönzésére.”

„Szeretetből teljesítsd az Isten akaratát, és örömmel szolgálj embertársaidnak, akárcsak az Úrnak” – hangzottak újra a szertartáskönyv szavai. Majd a püspök így folytatta: „Amikor Péter apostol megkapja Jézustól a pásztori szolgálatot, Jézus csak egyet kérdez tőle, de azt háromszor is megismétli: »Szeretsz-e engem?« Ez a döntő! Ma is ezt kérdezi az Úr Jézus minden szentelendőtől. Nem kérdezi ki az eddig tanultakból, nem tesz fel neki teológiai kérdéseket, még az evangélium legfontosabb mondatait sem kérdezi most tőle, csak ennyit: »Szeretsz-e engem?«

Ha belegondolunk, nagyon bensőséges, nagyon intim kérdés ez. Ilyet az esküvő előtt a vőlegény kérdezhet a menyasszonyától, és viszont. Az Úr Jézussal való kapcsolatunkban nekünk, cölebsz szolgáknak ez a legfontosabb: hogy Jézus a legszeretettebb személy az életünkben, a mi szeretett társunk, urunk. Kérni fogjuk számodra – és a magunk számára is –, hogy Őt mindig szeressük, hogy Ő legyen az élet-társunk örökké.”

Azután a jelölt a püspök kérdéseire igennel válaszolva kinyilvánította, hogy kéri diakónussá való szentelését, és vállalja az azzal járó feladatokat, s a főpásztor elé térdelve tiszteletet és engedelmességet fogadott neki és utódainak. Majd arcra borult az oltár előtt, jelezve, hogy teljesen átadja önmagát Istennek.

A jelen lévő papok és hívek térden állva énekelték el a Mindenszentek litániáját, majd a szentelés következett: a kézrátétel szertartása, utána pedig a felszentelő imádság. A püspök ilyenkor némán az előtte térdelő diakónusjelölt fejére teszi a kezét, s közben mindketten csendben imádkoznak. A csend arra irányítja figyelmünket, azt tudatosítja bennünk, hogy nem ember műve a felszentelés, hanem maga Isten viszi végbe azt.

Az újonnan felszentelt diakónust beöltöztették liturgikus ruhába: a beöltöztetést a helyi ukrán görögkatolikus papnövendékek és Viktor budapesti görögkatolikus kispaptársai liturgikus énekekkel kísértek. Majd ismét a püspök elé térdelt a diakónus, aki hivatása jeléül átnyújtotta neki az evangéliumos könyvet. Ezután budapesti évfolyamtársai, immár diakónustársai köszöntötték Pilip Viktort, aki megkezdte szerpapi szolgálatát az oltárnál.

A szentmise végén Szulincsák Sándor plébános köszönetet mondott Istennek, aki már a negyedik papi hivatást adja Husztról. Ennek kapcsán köszöntötte a szentmisén jelen lévő három huszti származású papot: Weinrauch Márió ferencest, tiszaújlaki plébánost; Petenko Miron sislóci és Kvascsuk András técsői plébánosokat. Köszönetet mondott azoknak, akik Viktort a szenteléshez vezető úton segítették, s mindenkinek, aki széppé tette a szentmisét, köztük az énekkarnak és Ujvári Csaba budapesti orgonaművésznek, aki a szentmise zenei szolgálatát látta el.

Majnek Antal munkácsi megyéspüspök arra kérte a híveket, hogy imádkozzanak a huszti papokért, az új diakónusért és minden papért, akit ismernek, mert a hívek imája valóban nagyon sokat segít nekik Jézus és az ő Egyháza szolgálatában.

A szentmise záró áldása után a jelenlévők elénekelték a pápai és a magyar himnuszt, valamint a Boldogasszony anyánk kezdetű éneket.

Forrás és fotó: Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye Sajtóirodája

Magyar Kurír