Május 1-je: Szent Valburga ünnepe

A tavaszi nap-éj egyenlőség és a nyári napforduló között ülték hajdanán az ókori pogány kelták a Bealtaine (mai ír kiejtéssel: bjaltönye) ünnepét, amely egyike lehetett a legfontosabb kelta szertartásoknak. Máglyát raktak, áldozatokat mutattak be a pogány istenségeknek és különféle rituálékat végeztek a termékenység, a szerencsés aratás, a jó egészség reményében – a betegségek és természeti csapások ellen. Az ünnep magja a kereszténység megjelenése után is megmaradt Skóciában és Írországban, de a 20. századra kiment a divatból. Újonnan az újpogány hagyományőrzők és boszorkány-hívők vették elő, és csináltak belőle egy „felújított” fesztivált, amelyet április 30-án este, vagyis május előestéjén tartanak meg.

A kelták pogány tűzgyújtásától függetlenül a 9. századtól kezdve megjelent egy új ünnepnap a katolikus kalendáriumban: Szent Valburga (vagy a különböző forrásokban Valborga, Valpurga, Walpurgis stb.) földi maradványait május 1-jén szállították át Heidenheimból Eichstättbe. De ki is volt Szent Valburga?

Valburga (angolszász nevén Wealdburg, melynek jelentése „a kastély úrnője”) a mai, angliai Devon tartomány helyén elterülő kis brit (kelta) királyságban, Dumnoniában született 710 körül, egy igencsak különleges családba. Apja, Zarándok Szent Richárd angolszász kiskirály volt, anyja, Szent Bonna (Wuna) bátyja pedig egyes források szerint a híres mártír, Szent Bonifác (Winfred) volt, akit a germánok apostolának szoktak nevezni. A szent szülők és szent nagybácsi mellett Valburga mindkét bátyját, Willibaldot és Wunibaldot is szentté avatták, illetve anyja (és Bonifác) révén rokona volt Szent Lioba (Leofgyth) és Kitzingeni Szent Tekla.

A családból szinte mindenkiből misszionárius vált a germánok földjén. Valburgát anyja korai halála után bencés apácák nevelték, és maga is Istennek szentelt életet szeretett volna élni. Később rokonaival, Liobával és Teklával együtt követte a már akkor hittérítőként munkálkodó bátyjait és Bonifácot Germániába a pogány frankok és más germán törzsek megtérítésére, és Bischofsheimban tett szerzetesi fogadalmat. Bátyja, Willibald alapította meg Heidenheim kettős (férfi és női) kolostorát, melynek Valburga előbb apátnője, majd Willibald halála után elöljárója lett.

Valburga áhítatos életére jellemző volt a misztika, az irgalmasság és a csodatevés. 777-ben vagy 779-ben halt meg, február 25-én, és 870. május 1-jén avatta szentté II. Adorján pápa. Halála után csodás erejű olaj vagy balzsam kezdett csordogálni eichstätti sírjából, amelyet gyógyító ereje miatt azóta is zarándokok látogatják.

„Megfigyelték, hogy járványos betegségek idején bővebben csorog, ha ellenben az őrzésével megbízott kolostorban bajok vannak, szinte egészen elapad.”Eischstätt tehát ma is zarándokhely, minden év október 12-én fölbugyog a szent olaj Walburga sírjából, és nem apad el február 25-ig.

Valburga alakja hamarosan összefonódott más, korábbi pogány kultuszokkal, például középkori német parasztok kévebábut készítettek a tiszteletére, ami egy termékenység-istennő „átmentése” volt a keresztény kultúrába.

Elterjedt Németföldön az a legenda is, hogy ünnepének előestéjén, vagyis a Walpurgisnacht (vagy Hexennacht) idején boszorkányok lepik el a világot (mint Szent Luca napján), majd a közép-németországi Brocken hegycsúcson gyűlnek össze szeánszra. Az esemény még Goethe Faustjában is megjelenik...

A magyar népi kultúrában Walburga ünnepének környékén bodzával díszítették a lakást, mert úgy hitték, az megvéd a boszorkányoktól.

A Szent Valburga alakjához fűződő legendákról, szokásokról az Új Város cikkében, ITT olvashatnak bővebben.

Szerző: Antal M. Gergely

Forrás és fotó: Új Város

Magyar Kurír