Márfi Gyula érsek szentbeszéde a portói székesegyházban

Kedves Zarándoktársaim!

Minden szentmise eucharisztia, azaz hálaadás. Mai szentmisénket pedig különösen is azzal a szándékkal mutatjuk be, hogy hálát adjunk a zarándokútunkon nyert kegyelmekért és egyúttal mindazokért az adományokért, amelyekben a jó Isten minket életünk folyamán részesített.

1. A hálaadást mindenekelőtt az úr Jézustól kell eltanulnunk. Õ Lázár sírjánál így imádkozott: „Atyám, hálát adok neked, mert meghallgattál" (Jn 11,41). Róla olvassuk azt is, hogy hálát adott a csodálatos kenyérszaporítás előtt (Mk 6,41), az Oltáriszentség alapításakor (Lk 22,17), és hálaadó zsoltárt énekelve indult el nagycsütörtökön este az Olajfák hegyére (Mk 14,26).

Ezért kezdi Szent Pál apostol is majdnem mindegyik levelét azzal, hogy hálát ad Istennek azokért a kegyelmekért, amelyekben a hívek részesültek. „Mindig hálát adunk Istennek mindnyájatokért, ahányszor csak megemlékezünk rólatok imádságainkban" – ezt olvassuk a Tesszaloniki hívekhez írt első levelében (1Tessz 1,2). (Ha az újszövetségi iratok keletkezésének kronológiáját nézzük, majdnem azt is mondhatjuk: ezekkel a sorokkal lezdődik az Újszövetségi Szentírás!)

Az apostol teljes joggal várja el a hívektől, hogy ők se feledkezzenek meg soha a hálaadásról. Ezért is hallottuk az imént: „Legyetek hálásak. …Az Istennek énekeljetek hálás szível zsoltárt, himnuszt és szent énekeket. Akár mondtok, akár tesztek valamit, tegyetek mindent Urunk Jézus nevében, így adjatok hálát általa Istennek, az Atyának" (Kol 3,16-17).

Az egyház liturgiája is köszönetnyilvanításra nevel minket. Gondoljunk csak a nagy hálaadó imára, a prefációra, amely majdnem minden szentmisében így kezdődik: „Valóban méltó és igazságos, illő és üdvös, hogy mindig és mindenütt hálát adjunk neked, mi Urunk, szentséges Atyánk…” És hogy hangzik az utolsó szó minden misében? Nemde így, hogy: „Istennek legyen hála”?

2. Mi lehet az oka annak, hogy mi, keresztények mégis oly sokszor megfeledkezünk a hálaadásról, különösen arról, hogy megköszönjük a Jóisten adományait?

a) Lehet, hogy egy kicsit túlhangsúlyoztuk az áldozat jelentőségét a keresztény életben, és másodlagos dolognak tekintettük az Isten ajándékainak hálával való elfogadását. Pedig a kettő úgy összetartozik, mint a belégzés és a kilégzés vagy a küzdősportokban a védekezés és a támadás. Belégzés nélkül nincs kilégzés, Isten adományainak hálás lélekkel való elfogadása nélkül nem lehet azokat áldozatos lélekkel visszaadni sem.

Vessünk egy pillantást megint a szentmisére, amelyben az áldozat megjelenítése előtt mindig elimádkozzuk a nagy hálaadó imát, a prefációt, és az átváltoztatás szavai közben is utalunk arra, hogy „hálát adott". Vagy talán véletlen az, hogy a szentmise görög elnevezésének, az eucharisztiának értelemszerű fordítása úgy hangzik, hogy: hálaáldozat?

És miért fogadja el a Jóisten a mi adományainkat? Nem azért, mintha rászorulna azokra, de talán nem is csak azért, hogy minket neveljen, hanem mert ő a szeretet (vö. 1Jn 4,16), és még ez az isteni szeretet sem lenne teljes a mi szerény adományaink elfogadása nélkül.

A másik ember adományainak és magának a másik embernek az elfogadása éppen úgy hozzátartozik a szeretethez, mint az ajándékozás, illetve az, hogy magunkat is odaajándékozzuk azoknak, akiket szeretünk.

b) Talán azzal is hibáztunk, hogy túlhangsúlyoztuk Isten természetfeletti adományainak magasabbrendűségét, és ezzel kicsit leértékeltük, „árnyékvilágnak" minősítettük a természetes adományokat, mintha bizony a Teremtő Isten nem lenne azonos az Üdvözítő Istennel. Biztos, hogy Isten a kegyelemben ölel át bennünket, de felénk való közeledése azzal kezdődik, hogy felkelti ránk a napot és éltető levegőt ad. Biztos, hogy a természetfeletti adományokban önmagából ad nekünk valamit, de azért ez az isteni „önátadás" is akkor kezdődik, amikor – saját képére és hasonlatosságára – létbe hív minket.

A mi hálaadásunknak is azzal kell kezdődnie, hogy megköszönjük az életet, testi-lelki képességeinket, megköszönjük a felkelő napot, a simogató szellőt, a természet tavaszi ébredését, a nyár gyümölcseit, az ősz színpompáját, a tél fehér szépségét, az éjszakai pihenést, a reggeli felébredést, a virágok illatát, a gyümölcsök jó ízét, szüleink gondoskodó szeretetét, a hitves szerelmét, a gyermekek szemének ragyogását, az összes felebarát szolgálatát.

És megköszönjük az időt, mennyei Atyánk irántunk tanúsított türelmét. Megköszönjük azt a sokféle kegyelmet (vö. 1Pt 4,10), amely a megszentelő kegyelemtől a megszámlálhatatlan karizmáig terjed, amelynek fő forrásai az ige és a szentségek.

Nekünk most, fatimai zarándokútunk végefelé különösen is meg kell köszönnünk azokat az ajándékokat, amelyekben az út folyamán részesültünk: mindazt a szépet, amit láttunk, azokat a beszédeket, amelyek jóra indítottak minket, annak megtapasztalását, hogy püspökök, papok és krisztushívők itt egymásra találtunk, igazi közösséggé forrtunk össze. Megköszönjük a kellemetlenségeket is átható örömet, a keresztúton is átélt reményt, főleg pedig a szentmisék magasztos perceit.

Mindent köszönünk, a látszólag legkisebb ajándéktól kezdve a legnagyobbig, a természetestől a természetfölöttiig: mindent.

3. Próbáljunk meg szakítani azokkal a negatív tulajdonságokkal, amelyek népünket jellemzik, legalábbis a pesszimizmus és az ebből fakadó hálátlanság terén.

„Baljóslatú, bús nép a magyar" – írja Ady Endre (Üdvözlet a győzőnek), „hungaropesszimizmusról" beszél Habsburg Ottó főherceg. Ezek a megállapítások, sajnos nem alaptalanok, amint az a Bibliából eredő szóhasználatunkból is kitűnik.

„Nem tudja a bal keze, hogy mit tesz a jobb" – mondja Jézus arról az emberről, aki szerény és alázatos marad az adakozásban is (Mt 6,3). Mi ezt a kifejezést kire alkalmazzuk? Arra, aki rendetlen, aki következetlen és mindet összekever.

A babiloni fogságból való szabadulás öröme hatja át azt a „pusztába kiáltott szót", amelyről Izaiás próféta beszél (Iz 40,3). Nálunk pedig ugyanez a kifejezés annyit jelent, mint „falrahányt borsó", eredménytelen erőfeszítés.

Szent Pálnak a damaszkuszi úton történt „pálfordulása" egy igazi, csodálatos, az Egyház története szempontjából is örvendetes megtérést jelent. És mi mire gondolunk, amikor pálfordulásról, „a damaszkuszi úton való tülekedésről" beszélünk? Mi ilyenkor kizárólag alattomos köpönyegforgatásra gondolunk.

Végül megemlítem, hogy ha egy fiatalember azt meséli, hogy: „este későn értem haza, és anyám hegyibeszédet tartott", hát ő sem a nyolc boldogságra gondol…

Miért ver minket napjainkban, jó 16 évvel a rendszerváltás után, a „sors" társadalmi, gazdasági és pénzügyi krízissel? Nemde azért, mert 1989 után nem örültünk annak a szabadságnak, amelyért 1956 hősei életüket áldozták? Öröm és hálaadás helyett mi éppúgy zúgolódtunk, mint a választott nép fiai a pusztában, és visszavágyódtunk a Kádár-kor „húsosfazekai" mellé...

4. Mi mégis próbáljunk meg annak a Jézusnak nyomába szegődni, aki földi élete folyamán sosem veszítette el a maga optimizmusát.

Amikor küszöbön áll már elítéltetése, azt mondja: „Ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét" (Jn 12,31). Amikor már órák sem választják el a súlyos megaláztatástól, így nyilatkozik: „Most dicsőül meg az Emberfia" (Jn 13,31). Amikor tudatában van annak, hogy még tanítványai is magára hagyják, arról beszél, hogy „mindenkit magához vonz" (vö. Jn 12,32). Amikor látszólag teljes vereséget szenved és egész életműve kudarcba fullad, akkor mondja ki talán legsúlyosabb szavát a földön: „beteljesedett" (Jn 19,30).

Jézus túllátott a reménytelennek tűnő pillanaton, és előre látta a jövőt, benne az Egyház születését és a szentek seregét. Kérjük tőle azt a kegyelmet, hogy mi magunk is el tudjuk hinni a lelki sötét éjszakák kellős közepén is, hogy felkel majd a nap, és az átmeneti kudarcok idején is reménykedni tudjunk a végső győzelemben.

És magyar hazánk jelenlegi súlyos helyzetét látva is számítsunk Nagyasszonyunknak, a Fatimai Szűznek közbenjárására, s képesek legyünk reménykedni Magyarország feltámadásában.

Befejezésül hallgassunk meg két idézetet. Ezek segíthetnek minket abban, hogy ma is lássuk a jót, és ezért hálát adjunk. Az egyik szöveg a Szűzanyához szól, a másik az ő szent Fiához:

Én mindig bíztam benned vándorlásomon,
és te oltalom voltál.
Nincs gyenge pillanat, mely téged megtagad, bennem szép szavad - szól már. Ave Maria...
Mért volna véletlen, hogy megtaláltalak, és csak általad - éltem. Száz úton indulhatnék: mind feléd vezet, el nem tévedek, érzem. Ave Maria...
Jó volt, hogy elkísértél, sok baj elkerült, s néha teljesült - álmom. Nézd, jöttem megköszönni boldog életem, hálaénekem - szálljon. Ave Maria, Ave Maria, Ave Maria...
(Wolf Péter: Ave Maria)

Köszönöm, Uram, hogy hitet adtál. mélyet, komolyat, égőt és szépet.
Tudok örülni minden jónak,
és felnőtt szívvel imádlak téged.
Az élet verhet, ostorozhat,
de nem gyűr le a gyötrő bánat.
Vérző szívvel, de nem csüggedve küldöm hozzád hő imámat.
Nekem vesztett reményem nincsen, és nincsen átkozódó hangom.
Kezem támasztom a keresztnek, s az élet súlyát állom, tartom.
Köszönöm, Uram, hogy hitet adtál, mélyet, komolyat, élőt és szépet,
mert így az élet minden kínja égbe húzó szent ígéret.
Ámen