Megint követelésekkel álltak elő a német reformteológusok

Ahogy a Heti Válasz fogalmaz: „Januárban német kereszténydemokrata politikusok kérték a német püspöki kart, hogy az egyre jelentősebb paphiány miatt tegyék lehetővé házas férfiak felszentelését. Bár a püspöki karon belül is egyre erősebb a liberális szárny, hivatalosan visszautasítás volt a válasz, a Vatikán pedig még reakcióra sem méltatta a CDU-sok nyílt levelét.

A téma azonban továbbra is a napi sajtóban maradt: most 144, katolikus teológiát oktató egyetemi tanár adott ki a politikusokénál sokkal keményebben és határozottabban fogalmazó nyilatkozatot, amelyben ráadásul már nemcsak a cölibátus eltörlését, de nők pappá szentelését, az egyház demokratizálását, a püspökök választását és úgy egyébként a „morális szigorúság" végét követelik.

Szerintük az egyház jelenlegi struktúrája és megkövült nézetei tehették lehetővé a pedofil botrányokat. A teológusprofesszorok szerint az evangélium legfontosabb üzenete a szeretet és a szabadság, és az egyház a maga szigorú, mozdulatlan álláspontjával, szervezetével éppen ezt a két értéket veszélyezteti.”

XVI. Benedek másnap öt új püspököt szentelt Szent Péter sírjánál. Szentbeszéde a német teológusok (és teológusnők) követeléseire adott közvetett válaszként is felfogható – akinek füle van, hallja meg. Legalábbis nem lehet véletlen, hogy szövegét nemcsak olasz eredetiben, hanem rögtön németül is közzétették (de csak németül), noha az újonnan szenteltek között nem volt német.

Beszédében a Szentatya a püspököket szólítja meg – s korántsem csak az újonnan szentelteket. Ne higgyék, hogy a paphiány kezelése menedzsment kérdése volna. Ne legyenek olyanok, mint a nádszál, ami úgy hajladozik, ahogy az uralkodó korszellem szele fújja. Mély gyökerekre van inkább szükségük, azaz az egyházi hagyományra kell építeniük, mert csakis ott lehetséges a növekedés, ahol megvannak a biztos és szilárd alapok.

Végül pedig a zsinat utáni teológia egyik legfőbb hívószavát, a communiót/közösséget teszi helyre: nem nekünk kell kitalálnunk, mit is akart mondani ezzel a kifejezéssel az evangélista – az a legjobb, ha az Újszövetség és az apostoli hagyomány egésze alapján értelmezzük. Eszerint pedig az egyházi közösség lényege nem más, mint az apostoli folytonosság révén kapcsolódni azokhoz, akik saját szemükkel látták és saját kezükkel érintették a megtestesült Istent itt, a földön.

Részletek a Szentatya beszédéből (a Vatikáni Figyelő fordítása):

„Éppen mostanában különösen sürgős a munka az Isten aratásában, s éppen mostanság különösen fájdalmasnak érezzük Jézus szavainak igazságát: ’kevés a munkás’. Ugyanakkor az Úr értésünkre adja, hogy nem egyszerűen mi egyedül fogunk tudni munkásokat küldeni aratásába; hogy ez nem menedzsment kérdése vagy a mi szervezési képességeinké. Egyedül Isten maga küldhet munkásokat az aratásába. De Ő a mi imádságunk kapuján keresztül akarja őket küldeni. Közreműködhetünk a munkások toborzásában, de csakis Istennel együttműködve tehetjük. (…)

A kitartás, az állhatatosság (vö.: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében” ApCsel 2,42 – VF) a keresztény lét lényegéhez tartozik, és alapvető jelentőségű a főpásztorok, az Úr aratásában dolgozó munkások feladata szempontjából. A főpásztornak nem szabad olyannak lennie, mint nádszál a mocsárban, amely úgy hajlik, ahogy a szél fújja, a korszellem szolgájaként. A merészség, az adott pillanat áramlataival szembeszállás bátorsága lényegileg hozzátartozik a főpásztor feladatához. Nem mocsári nádszálnak kell lennie, hanem – az első zsoltár hasonlatával élve – olyannak kell lennie, mint a fa, amelynek szilárdságot biztosítanak mélyre nyúló gyökerei. Mindennek semmi köze a merevséghez vagy a hajthatatlansághoz. Csak ahol állandóság van, ott van növekedés is. (…)

’Kitartani az apostolok tanításában’ – a hitnek konkrét tartalma van. Az nem valami határozatlan lelkiség vagy egy meghatározhatatlan transzcendencia-érzés. Isten cselekedett, és Ő maga szólt. Valóságosan tett valamit, és valóságosan mondott valamit. Persze a hit elsősorban az Istenre hagyatkozást jelenti, a Vele való élő viszonyt. De annak az Istennek, akire mi ráhagyatkozunk, van egy arca, és nekünk adta Igéjét. Az ősegyház az apostolok tanításának lényegi magját az ún. Regula fidei-ben foglalta össze, ami lényegében azonos a Hitvallásokkal. Ez az a megbízható alap, amire mi, keresztények ma is építünk. Ez az a biztos alap, amire hitünk, életünk épületét emelhetjük (vö. Mt 7,24k). S ismét: annak állandósága és véglegessége, amiben hiszünk, nem jelent merevséget.” (…)

Az egyházi lét második pillérét Szent Lukács communiónak (közösségnek – VF) nevezi (vö.: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében”, ApCsel 2,42 - VF). A II. Vatikáni Zsinatot követően ez a szó a teológia és a hithirdetés központi kifejezésévé lett, mert benne ténylegesen kifejezésre jut a keresztény lét és az egyházi élet minden dimenziója. Hogy Lukács mit is akar pontosan kifejezni ezzel a szóval abban a szövegben, nem tudjuk. Így hát értelmezzük csak nyugodtan az Újszövetség és az apostoli hagyomány átfogó kontextusában. (…)

Isten láthatóvá és tapinthatóvá lett számunkra, s így egy valódi közösséget hozott létre saját magával. Ebbe a közösségbe úgy lépünk be, hogy együtt hiszünk és élünk azokkal, akik Őt megérintették. Velük és általuk mi magunk is valamiképpen látjuk és érintjük a közelivé lett Istent. Így a horizontális és a vertikális dimenzió itt elválaszthatatlanul összefonódik. Azáltal, hogy közösségben vagyunk az apostolokkal, hogy osztozunk hitükben, mi magunk is kapcsolatban vagyunk az élő Istennel.

Kedves barátaim, ezt a célt szolgálja a püspökök szolgálata: hogy a közösségnek ez a lánca ne szakadjon meg. Ez az apostoli folytonosság lényege: fenntartani a közösséget azokkal, akik látható és tapintható módon találkoztak az Úrral, s így nyitva tartani a Mennyet, Isten közöttünk való jelenlétét. Csakis az apostolutódokkal fenntartott közösség révén vagyunk kapcsolatban a megtestesült Istennel. De fordítva is igaz: csakis az Istennel való közösségnek köszönhetően, csakis a Jézus Krisztussal való közösségnek köszönhetően marad egyben a tanúknak ez a lánca. Amint a II. Vatikáni Zsinat is mondja: sohasem egymagában püspök valaki, hanem mindig a püspökök testületén belül. Ez pedig nem zárkózhat be saját generációjába. A kollegialitáshoz hozzátartozik az összes generáció összefonódása, minden idők élő Egyháza.”

Érszegi Márk Aurél/Vatikáni Figyelő/Magyar Kurír