Megkezdődött Erdő Péter szentbeszédsorozata az irgalmasságról

2016. február 21. vasárnap 21:33

Az irgalmasság szentévében nagyböjti tematikus szentbeszédsorozatot tart Erdő Péter bíboros a budapesti Szent István-bazilikában, melynek tárgya: „Az irgalmasság testi és lelki cselekedetei”. Az első szentbeszéd február 21-én, nagyböjt második vasárnapján hangzott el.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Erdő Péter homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Az idén Szentatyánk szándéka szerint az irgalmasság évét ünnepeljük. Isten az, aki előbb szeretett minket. Ő adta nekünk ajándékba életünket és minden képességünket. Ő az, aki meg akarja bocsátani bűneinket is és arra hív, hogy boldogok legyünk és örökké éljünk az ő szeretetében. Hogyan hálálhatnánk meg Isten túláradó jóságát? Erre tanít meg Krisztus, aki a szegényeken és a rászorulókon keresztül a mi szeretetünket és szívünk megtérését „koldulja”, ahogy a Szentatya mondja ezt az idei nagyböjti üzenetében. Hogy miben járhatunk leginkább Isten kedvében, mivel segíthetjük legjobban az embereket: erre ad választ az egyház hagyománya, amely felsorolja az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit. Ezeknek a cselekedeteknek a jegyzékét nem elméleti spekuláció alapján állították össze, hanem olyan jótettekről és parancsokról van szó, amelyek már az Ószövetség lapjain megjelennek, és amelyeket Krisztus különleges hangsúllyal tanít. Az utolsó ítéletről szóló nagy beszédében például azt tanítja, hogy örök sorsunk éppen ezeken múlik.

Ferenc pápa idei nagyböjti üzenetében hangsúlyozza, hogy a testi és a lelki cselekedeteket… soha nem szabad elválasztani egymástól. Ilyen összefüggésben szeretnék szólni ma és az elkövetkező két alkalommal az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiről.

2. Éhezőknek enni adni, szomjazóknak inni adni. Az irgalmasságnak ez a két első testi cselekedete az ember alapvető fizikai szükségleteire vonatkozik. A Teremtő jobban ismeri alkotását, mint amennyire mi megismerhetjük magunkat. Krisztusról olvassuk: ő tudta, mi lakik az emberben (vö. Jn 2,25). Isten ismeri szükségleteinket, ösztöneinket, vágyainkat, jó és rossz tulajdonságainkat. Aki szokott természetfilmeket nézni, sokszor lát megható képeket arról, hogy az állatok milyen gondosan, milyen áldozatok árán táplálják a kicsinyeiket, mennyi erőfeszítéssel építik fészkeiket vagy rejtekhelyeiket. A Teremtő beléjük programozta az élet továbbadásának tervét. De az értelmes és szabad teremtményt, az embert felruházta a szeretet képességével is, hivatást adott neki arra, hogy úgy szeresse a másik embert, ahogyan a gondoskodó szülő a saját gyermekét szereti. Ez nem csupán a csoport ösztönös összetartása, mert az embereket nem csak az ösztönök vezérlik, hanem képes az ember gondolkodni és szabadon dönteni is. Ezért hivatás és kötelesség lehet az, ami ösztönös segítség az utódok és a legközelebb állók iránt.

Az éhség és az élelem áll az első helyen. Ezt az alapvető emberi tevékenységet emeli Isten személyes magasságba. Jézus az Istennel való közösségünket, az örök boldogságot is úgy írja le, mint közös étkezést, lakomát, ahol majd a Mennyei Atya lesz a házigazda. És maga Jézus az, aki ezt a lakomát már itt a földön elővételezi, ő az, aki testét adja táplálékul számunkra az Eucharisztiában. Ha az éhezők segítése emberi szint, az asztalközösségbe való befogadás ennek nemesebb, felfelé nyitott, nem csak testi, de szellemi formája, akkor az isteni lakomában való részesedés már túllép a földi élet határain. Ha a Teremtő a táplálkozás szintjéről a kulturált étkezésen át a lakomáig nemesíti az embert, hogy elvezesse saját életének közösségébe, akkor a mi segítő szeretetünk itt a földön ugyanígy az örökkévalóság távlatát nyitja meg. Éppen ezért például minden évben gyűjtést rendezünk, különösen nagyböjt idején. Az idei évben is kérni fogjuk, hogy tartós élelmiszert hozzanak a hívő emberek a templomba a szegények számára. Lehet persze mindig pénzt is adni, de az élelmiszer ajándékozása közelebb visz minket a gyökerekhez. Megkönnyíti, hogy a szívünket-lelkünket beleadjuk a segítségbe. Ha élelmiszert ajándékozunk a rászorulóknak, a lelkiismeretünk is érzékenyebbé válik. Rádöbbenünk arra, hogy mi magunk is pazaroljuk az ennivalót, hagyjuk, hogy ránk romoljon a reklám hatására talán túl nagy csomagokban megvásárolt étel. Ferenc pápa egyenesen úgy fogalmazott, hogy a kidobott ételt a szegényektől lopjuk el. De nem mindig éltünk mi ilyen pazarlóan. Szüleimnek például elve volt, hogy kenyeret nem dobunk ki. Ha megszáradt a kenyér, megpirítottuk, vagy jó volt zsemlemorzsának, prézlinek. Nem volt hűtőszekrényünk sem, nem is tudtunk úgy vásárolni, hogy ne törődjünk vele, hogy mikor esszük meg, amit hazahoztunk. A zöldséget és a gyümölcsöt a környékről szállították a zöldségeshez és az üzletekbe, mindennek megvolt a maga szezonja. És minden nagyobb konyhán és vállalatnál volt, aki szívesen elvitte a maradékot, mert otthon állatokat tartott. Élelmiszer dolgában is úgy kerültünk át egy másfajta világba, hogy szinte észre sem vettük. A világpiac részei lettünk, sokszor nem is tudjuk, mit tartalmaz az az élelmiszer, amit a polcról leveszünk, csak a szavatosság lejártának napját látjuk, ha éppen fel van tűntetve. Így aztán bizonytalanul és bizalmatlanul kezeljük sokszor az ennivalót. Gyakran nincs is olyan háztartásunk, amiben fel tudjuk használni az ételt, ha már nem friss. Jobban kell tehát figyelnünk erre, és tudatosítanunk kell, hogy bizonyos szempontból csapdában vagyunk. Közösen, társadalmilag is keresnünk kell a természetesebb és emberségesebb életmódot. Ugyanakkor elismeréssel állapíthatjuk meg, hogy a nagy éhínség és a tömeges éhhalál csökkent a világban.

Szomjazóknak inni adni. Ez a felhívás hasonló az előzőhöz, mégis különös utalásokat rejt magában. A régi keleti ember mindig a szárazsággal küzdött. Imádkozott az esőért. Sokszor híjával volt még az ivóvíznek is. Ma is megrázó a Közel-Kelet országaiban a tájat szemlélni. Kietlen, sivatagos, szörnyű forróság sújtotta vidékek veszik körül az emberi életre többé-kevésbé alkalmas keskeny sávokat. De az egészséges ivóvíz sokszor olyan országokban is hiányzik, ahol nedves az éghajlat. Hol a nagyvárosok tömeges életformája, hol a növényvédő szerek, hol a katasztrofális higiéniai viszonyok szennyezik az ivóvízbázist. Milliók és milliók szorulnak rá, hogy nap mint nap palackozott ivóvizet vásároljanak. A szomjazóknak inni adni manapság globális felelősséget jelent, olyan kihívást, ami az egész emberiség együttműködését kívánja. A „szomjazóknak inni adni” parancsa felelős, szervezett, átgondolt munkára szólítja az embert, küzdelemre az igazságosságért és a testvéri összetartozásért az egész világon. Valljuk meg őszintén, az éghajlatváltozás, amit nem kis részben a felelőtlen emberi tevékenység okoz, számos régióban lehetetlenné teszi a mezőgazdaságot, menekülésre, elvándorlásra kényszeríti az embereket. Ami tehát első pillantásra a segítő szeretet egyéni gesztusának látszik, az végső soron világméretű társadalmi felelősségvállalásra szólít.

De az ivóvíz hiánya az üdvösség történetében különleges szerepet is játszik. A Kivonulás könyvében az Úr azt parancsolja Mózesnek, hogy sújtson botjával a vízre, és az vérré változik, a halak elpusztulnak a folyóban és ettől a folyó úgy fog bűzleni, hogy az egyiptomiak az undortól nem tudják meginni a vizét (vö. Kiv 7,17-18). Ennek az egyiptomi csapásnak a leírásában az áll, hogy Egyiptomban minden víz vérré változott (Kiv 7,19). Így akarta Isten megmutatni hatalmát, és megnyitni az utat népe számára a szabadság felé. Ám az egyiptomiak a bibliai elbeszélés szerint ekkor még nem fogadták el Isten akaratát, hanem a maguk módján keresték a megoldást: ivóvíz után ástak a folyóparton, mert nem tudták meginni a folyó vizét (Kiv 7,24). Még az ivóvíz megromlása sem vezette el őket Isten akaratának felismerésére és teljesítésére. De erre a történetre utal az Újszövetségben a Jelenések könyve is. Itt is jelek és csodák történnek, mégpedig az angyalokról olvasunk, akik a végső időket készítik elő, akik Isten haragjának hét csészéjét öntik a földre. A második és a harmadik angyal a tengerbe és a folyókba, meg a forrásokba önti csészéjét, ezért a vizek vérré válnak. Az angyal pedig így kiált: „Szent vagy, hogy így ítéltél; amiért a szentek és a próféták vérét kiontották, vért adtál nekik inni” (Jel 16,6). Az iható víz pusztulása figyelmeztető jel minden idők embere számára, felhívás a megtérésre, felszólítás, hogy forduljunk Isten felé.

De maga az ital is, ha méltósággal fogyasztják, emberi közösség kifejezője. A pászkavacsorához a szokás pontos rendje szerint hozzátartozik a borral telt pohár. Közösség és emlékezés. Kapcsolat múlttal és jövővel. Jézus pedig az utolsó vacsorán ennek a közösségnek a távlatát is megnyitja Isten és az örök boldogság felé. Ezt mondja: „Nem iszom a szőlő terméséből addig a napig, amíg majd az újat nem iszom veletek Atyám országában” (Mt 26,29; vö. Mk 14,25 és Lk 22,18). De Krisztus még ennél is többet tesz: a bort saját vérévé változtatja, vérét teszi jelenvalóvá a bor színe alatt. A vérré változott ital, amely isteni csapás és szörnyű büntetés volt, az Eucharisztiában Isten jelenlétének és az emberrel vállalt szeretetközösségének hordozója lesz.

3. Enni adni az éhezőknek, italt adni a szomjazóknak, a karitatív munka és a közvetlen emberbaráti szeretet elsődleges feladata. Azért olyan fontos ez, mert szent és halhatatlan az emberi élet, amelynek fenntartásához itt a földön szükség van ételre és italra. Az ember élete azonban az örökkévalóságban folytatódik. Ebben az isteni életben részesít minket, ezt táplálja bennünk az Oltáriszentség. Aki tehát vallásos nevelést ad gyermekeinek, idejekorán felkészíti őket az elsőáldozásra, aki másokat, felnőtteket is személyes tanúságtételével meghív a hitre, meghív a szentségi életre, az az irgalmasság cselekedetét gyakorolja. Aki pedig papként, diakónusként vagy megbízott világi emberként elviszi az Oltáriszentséget a betegekhez, vagy vállalja a szentmisén kívüli áldoztatás feladatát olyan időben és olyan templomokban, ahol éppen nem tartanak szentmisét, szintén az irgalmasság legszebb formáját gyakorolja.

4. De aki tanítja a tudatlanokat, aki olyan ismeretekre oktatja a fiatalokat és a felnőtteket, amiből utána tisztességgel meg tudnak élni, ő is hozzájárul az éhség és a szomjúság leküzdéséhez a világban. És összefügg, igenis összefügg az éhség és a szomjúság elleni küzdelemmel az irgalmasságnak egy másik lelki cselekedete is: tanácstalanoknak jó tanácsot adni. Mert tanácstalan és bizonytalan világban élünk. Sokan azért jutnak szegénységbe, mert nem tudják, hogy mitévők legyenek, mert azt sem tudják eldönteni, hogy tanuljanak-e vagy ne, vagy mit tanuljanak, hogy milyen foglalatosságból próbáljanak megélni. Ez sokszor nemcsak az ismeretek hiányából fakad, hanem a mai ember híres döntésképtelenségéből is, abból, hogy sokan elvesznek a részletekben, nem érzik értelmes egésznek az életüket, elképzelni sem tudják, hogy sorsunk egy nagyszerű isteni terv részét alkotja. Aki tehát szeretettel bátorítja a másik embert, aki meg tudja mutatni, hogy van értelme az életünknek, hogy vannak olyan célok, amelyekre érdemes törekedni, és a legfőbb célunk az örök boldogság, az adja a legjobb tanácsot, az segít a leginkább abban, hogy az élet nehézségein úrrá lehessünk.

5. Az irgalmasság lelki cselekedeteit különösen is ihleti és vezeti a Szentlélek. Ő a Tudomány Lelke, aki elvezet minket a világ és Isten megismerésére. Ő a Jótanács Lelke is, aki felvillantja előttünk a legnagyszerűbb ötleteket, hogy életünk minden pillanatában a legjobbat tegyük. Másokra is figyelő tevékeny szeretetünk legnagyobb erőforrása a bennünk lakó Krisztus. A napi szentáldozás nem pusztán jámbor szokás, hanem nagy lehetőség, hogy elfogadjuk Isten irgalmas szeretetének ajándékát. Megtehetjük azt, hogy nem törődünk az ajándékkal? Ez az isteni nagylelkűség szinte kötelez minket a napi szentáldozásra. Krisztus testének és vérének a vétele, ha halálos bűneinktől már megtisztultunk a bűnbánat szentségében, önmagában is eltörli bocsánatos bűneinket. Szeretetre kötelez minket a szentáldozás a szegények iránt, a szegényekben is Krisztussal kapcsol össze minket.

Az ő segítségét kérjük az idén, az irgalmasság évében, hogy észrevegyük környezetünkben a rászorulókat, hogy kivegyük részünket az emberiség nagy döntéseinek meghozatalából is, hogy megrendült hálával járjuk utunkat és segítsünk másokat is az isteni élet és szeretet közössége felé. Amen.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Hazai
Vezető híreink - olvasta már?
ferenc-papa-az-egyhaz-nemcsak-joknak-van-hanem-fokepp-rosszaknak
Ferenc pápa: Az egyház nemcsak a jóknak van, hanem főképp a rosszaknak!

A Szentatya szeptember 28-án arról a jelenetről elmélkedett katekézisében, amelyben a kereszten függő Jézus megbocsát az őt gyalázóknak és keresztre feszítőknek, és minden embernek felkínálja Isten végtelen irgalmát.

2016. szeptember 28. szerda
veres-andrassal-unnepeltek-gyori-katolikus-egyetemi-lelkeszseg-tanevnyito-szentmisejet
Veres Andrással ünnepelték a győri katolikus egyetemi lelkészség tanévnyitó szentmiséjét

A győr-révfalui Szentháromság-templomban tartották idén a Győri Római Katolikus Egyetemi Lelkészség és a Szent László Katolikus Szakkollégium hagyományos Veni Sancte szentmiséjét szeptember 13-án.

2016. szeptember 28. szerda