A megnyesett fa újra kihajtott – magyarországi szerzetesrendek közös megemlékezése és hálaadása

Erdő Péter bíboros, prímás esztergom–budapesti érsek szentbeszédében emlékeztetett: Jézus Szíve ünnepe után ma Szűz Mária Szeplőtelen Szívéről emlékezik meg az Egyház. A mai napon emlékezünk arra is, hogy 60 évvel ezelőtt betiltották Magyarországon a szerzetesrendeket, tagjaikat pedig brutálisan elhurcolták. Mint mondta, ennek a két emlékezésnek az egybeesése különös fénnyel világítja meg hazai szerzetességünk sorsának, küldetésének teológiai és lelki mélységeit.

Ahogyan Szűz Mária élete csendes, Jézusra figyelő élet volt, amelyben helye volt az elmélkedésnek, helye volt az imádságnak,úgy a szerzetesi élet is az imádságnak és a csendnek az életformája. Az Istennek való teljes átadás kifejezője a tisztaság és az engedelmesség vállalása is – fogalmazott Erdő Péter.

Szűz Mária szívét fájdalom járta át fia szenvedése láttán – és ő ebben is példaképe a szerzeteseknek. Krisztus szenvedésének társa lehetett az egész magyar katolikus közösség az elnyomatás idején, amikor a kommunista világra érvényes sztálini forgatókönyv szerint a hatalom ki akarta irtani a vallást és fel akarta számolni az egyházakat. A kezdeti kemény üldözés később a hosszú elnyomásnak adta át a helyét. A nyomás legközvetlenebbül magukat a püspököket érte. Rajtuk keresztül igyekeztek egyházilag is elfogadtatni a vallási közösségeket felszámoló intézkedéseket. Így hazánkban is azt követelték a püspököktől, hogy járuljanak hozzá a szerzetesrendek nagy részének vagy éppen mindegyikének a feloszlatásához. Ugyanabban a sorsban osztozott tehát szerzetesség, világi papság, püspöki kar és az elkötelezett hívő emberek közössége. Ezt sokan felismerték és éppen a 60 évvel ezelőtti szétszóratás idején a szolidáris segítség és az imádság erős egységének gyönyörű példáit hagyták ránk. Sok szerzetes plébániákon segített, mások a családokat támogatták, civil munkahelyen szolgálták nagylelkűen embertársaikat, vagy külföldről támogatták a magyar egyházat. Néhány szerzetesi közösségnek még a tanítás lehetősége is megadatott.

A hazánkban élő szerzetesek, világi intézmények, az apostoli élet társaságai tagjainak tanúságtétele ma is fontos, különösen akkor, ha a Krisztusnak való teljes elkötelezettség következetes és hősies példáját nyújtják sajátos karizmájuknak megfelelően. Az utóbbi két évtized történelme a nehezen, de nagy bátorsággal újrainduló szerzetesintézmények számára adottságként, szinte kényszerhelyzetként hozta magával, hogy soraik rendezése, közösségi életük teljes helyreállítása előtt is már nagymértékben elkötelezettséget kellett vállalniuk számos hajdani intézményükben a közszolgálat területén, különösen az oktatásban és a szociális munkában. Köszönet illeti őket ezért a bátorságért és áldozatkészségért. Mivel ezek a intézmények ma is megbecsültek és keresettek a hazai társadalom részéről, azt mondhatjuk, hogy valódi emberi és hitbeli szükségletre válaszolnak. Ha egyes szerzetesintézmények történetében eredendően nem is volt meghatározó az oktatási, betegápoló vagy szociális munka, nem idegen tőlük ez a tevékenység, hanem sajátos lelki örökségüknek a hazai hagyomány által megerősített, a társadalom és az egész Egyház által igényelt és megbecsült formája. Fontos tehát, hogy önként ne hagyjanak fel ezzel az értékes szolgálattal”– mondta Erdő Péter.

A magyarországi férfi és női szerzetesrendek közös megemlékezése és hálaadása június 12-én, szombaton délelőtt kezdődött a Budai Ciszterci Szent Imre-templomban. A találkozón tanúságtételek hangzottak el, és a résztvevők együtt adtak hálát az életutakért.

Magyar Kurír

Kép: Bókay László