Mit tanított II. János Pál a gazdaságról?

Ezt írja a Konzervatóriumon megjelent kétrészes cikkében Szalai Ákos és Mike Károly, a Corvinus Egyetem Közgazdasági Kara Közszolgálati tanszékének adjunktusai, a  Közjó és Kapitalizmus Intézet, valamint a II. János Pál Gazdaságetikai Intézet munkatársai azon alkalomból, hogy II. János Pál boldoggáavatása napra pontosan legfontosabb szociális enciklikája, a Centesimus annus megjelenésének huszadik évfordulójára esett.

A szerzők rámutatnak, hogy II. János Pál társadalmi tanításának legfontosabb újdonsága a perszonalizmus és a realizmus hangsúlyozása. „A perszonalizmus és a – jó értelemben vett – realizmus egy viszonyul egymáshoz, mint a cél és az eszköz. A perszonalizmus az, amely azt az értékrendet mutatja, amelynek alapján a fennálló gazdasági–társadalmi viszonyokat megítélhetjük. A realizmus pedig az egyik legfontosabb hibától, a túlzott önhittségtől óv bennünket, attól, hogy azt higgyük, hogy a kormányzat segítségével megvalósíthatjuk az ezen (vagy más) álomnak megfelelő rendszert. (Ugyanakkor az, hogy a célt nem tudjuk elérni, nem jelentheti azt, hogy magát a célt is feladhatnánk. Ezt a hamis realizmus teszi. CA 25). 

A realizmust taglaló cikkben (II. János Pál és a realizmus közgazdaságtana) a két közgazdász kifejti: „a realizmus azt jelenti, hogy a bűnbeesés után az ember gyarlóságát figyelembe véve kell felépíteni a társadalom rendjét. A jó élet feltételei csak így teremthetők meg, a személyes erények csak így bontakozhatnak ki.”  Szerintük „a körlevelet olvasva szembetűnő, milyen sok ponton köszön vissza a klasszikus, piaci közgazdaságtan gondolkodásmódja”.

Szalai és Mike leszögezi: „az elmúlt évtizedekben (így már a  kilencvenes évek elején is) a világ közgazdaságtanának egyik legnagyobb hatású irányzata a közösségi döntések elmélete, a public choice-iskola volt. Ennek fő állítása, hogy ha az embert a piaci döntései során alapvetően önző (vagyis saját érdekeire figyelő) és racionális (a saját céljai érdekében a saját tudása szerint legmegfelelőbb eszközt kiválasztó) döntéshozónak tekintjük, akkor következetesen gondolkodva a politikai hatalom gyakorlóiról is fel kell tételeznünk, hogy ugyanilyen alapvetően racionális és önző döntéseket hoznak. A Centesimus annus szövegét szerintük áthatja ez a gondolat.

„Ez a rendszer az ember társas természetéről alkotott realista fölfogást tükröz, amely megfelelő törvényalkotást igényel mindenki szabadságának megvédése érdekében. Ezért kívánatos, hogy minden hatalmat ugyanazt a célt szolgáló más hivatalokkal és hatóságokkal ellensúlyozzanak.” (Centesimus annus 44)

A piacgazdaságról II. János Pál világosan fogalmaz: „Ha a <kapitalizmus> olyan gazdasági rendszert jelent, amely elismeri a vállalkozás, a piac, a magántulajdon és ebből következően a termelőeszközök felhasználásával járó felelősség, valamint a szabad emberi kezdeményezés alapvető és pozitív szerepét a gazdasági életben, a válasz természetesen <igen>, még ha talán helyesebb lenne <vállalkozói gazdaságról>, vagy <piacgazdaságról>, vagy egyszerűen <szabad piacgazdaságról> beszélni. De ha a <kapitalizmus> alatt olyan rendszert értünk, amelyben a gazdasági téren érvényesülő szabadság nem egy olyan szilárd politikai rendbe illeszkedik, amely a gazdasági szabadságot a teljes emberi szabadság szolgálatába állítja és a teljes emberi szabadság egyik összetevőjének tekinti, melynek etikai és vallási magja van, akkor a válasz egyértelműen a <nem>.” (CA 42)

„A szilárd politikai rendbe illeszkedő piacgazdaság tehát egyértelműen része lehet a jó társadalmi rendnek.” Az enciklikából „megtudhatjuk, hogy a kapitalizmus jólétet teremtett Európában, és ezért ma már a valódi anyagi szegénységet elsősorban a harmadik világban kell keresnünk (CA 61). Európában megszűnt a munkások kizsákmányolása – igaz, az értékvesztés, az elidegenedés nem (CA 41). A szegényebb országok felemelkedésének útja pedig nem a világpiactól való elzárkózás, hanem az abba való egyenrangú bekapcsolódás – foglalják össze az enciklikát.”

Ugyanakkor „a szilárd politikai rend nem azonos a széleskörű kormányzati beavatkozással. Az utóbbi propagálói gyakran a <végzetes önhittség> hibájába esnek” – idézik Friedrich August von Hayeket, az osztrák iskolához tartozó, Nobel-díjas közgazdászt. „Túlzott magabiztosság jellemzi őket – mondja más szavakkal II. János Pál. Ez az evilági vallás tagadja az ember szabadságát (CA 25), bürokratikus rendszert hoz létre (C48), mivel ismerni véli a biztos gyógymódot, így mindent a kormányzatnak akar alárendelni, és természetesen végső soron az egyház ellen is fordul (CA 45). Korlátozni kell tehát a kormányzatot.” Rámutatnak: II. János Pál szenvedélyesen kikel a paternalista, „atyáskodó” jóléti állam ellen.

A köztes csoportok, a szabadon szerveződő együttműködés megelőzi a politikai közösséget, a nemzetállamot (szubszidiaritás). Sőt, a kormányzatnak nemcsak tűrnie kell, hogy ilyen őt korlátozó szerveződések létezzenek, hanem kifejezetten védelmeznie kell őket. „Mindez természetesen nem jelenti, hogy a kormányzatnak ne lennének feladatai. Vannak, olyanok, amelyeket ezek a köztes csoportok nem tudnak megoldani. Például ilyen a stabil pénz megteremtése, a hatékony közszolgáltatások kiépítése, a szabadság és a tulajdon garantálása, és talán a legfontosabb: teremtsen biztonságot (CA 48). A kormányzat feladata sajátosan aszimmetrikus: azok a csoportok, amelyek a saját jogaikat a saját erejükből is meg tudják védeni, kevesebb kormányzati odafigyelést igényelnek. Ez az aszimmetria – és nem a gazdagabbak jogainak eltagadása vagy az öncélú egyenlősítés – a kormányzat szegények, elesettek felé fordulásának alapja. Az állami szolidaritás, a gyengék felé fordulás a jogállamiság követelménye (CA 10). Tegyük azonban hozzá, hogy az enciklika világosan fogalmaz: a gyengék jogainak védelme sem kizárólagosan, sőt nem is elsősorban a kormányzat feladata (CA 48).”

„Tény, hogy a <létező> kapitalizmus nem bűnök, gondok nélkül való. Időnként – ha rosszul működik – a közjóval ellentétesen, az emberi személyiség kifejlődését gátolva, sőt kifejezetten a <bűn struktúrájaként> is megjelenhet. A második cikkben (II. János Pál és a perszonalizmus társadalmi tanítása) Szalai leszögezi: „nem állíthatja senki, hogy napjaink kapitalizmus hiba nélkül való, hogy az mindenben, mindenkor és mindenhol szolgálná a személyiség javát. Egyrészt nyilvánvaló a materializmus, a fogyasztói kultúra megerősödése, vagyis az Istentől kapott küldetés elhanyagolása irányába mutató jelek (CA 36, 39). Ez az individualista veszély. Másrészt a fennálló kapitalizmus egyik legfontosabb kritikája az, ha a munkást, a munkát is árunak tekinti, amelynek árát pusztán a piaci kereslet és kínálat határozza meg (CA 4).”

„De szemben a gondok megoldását a kormányzati hatalom kiterjesztésétől váró, szocializmusba és a totalitarizmusba hajló gondolattal, amelyet az enciklika egyrészt a realizmus hiánya, másrészt az ember félreismerése, a személyiség tagadása miatt egyértelműen elvet, a kapitalizmus működhet jól is. Sőt, II. János Pál az őt körülvevő világban is lát jól működő kapitalista rendszereket (CA 19)” – mutatnak rá a szerzők. „A jó kapitalizmusnak végső soron <erkölcsi és a vallási maggal> kell rendelkeznie. Ez nemcsak önmagában kívánatos, hanem a gazdasági prosperitásnak is feltétele.” A pápa „a posztkommunista országokban alapvető problémának látja, hogy <régóta eltorzultak a legalapvetőbb gazdasági kapcsolatok, és kihaltak a gazdasági élethez tartozó erények, mint az igazmondás, a megbízhatóság és a szorgalom.> (CA 27)”

„A Centesimus annus szövegéből egyértelmű, hogy az ember személy voltát vonjuk kétségbe, ha megfosztjuk a három legfontosabb jogától: a magántulajdontól, az Igazság megtalálásának és követésének jogától, vagyis a vallásszabadságtól, illetve a társulás jogától. A kisebb közösségek, mindenekelőtt a család, de a szerződéses kapcsolatok, a szakszervezetek és egyéb civil szervezetek is előbbre valók, mint a politikai közösség, vagy az azt megtestesítő kormányzat.” Az enciklika szerint „a vállalkozó (egyik) pozitív szerepe éppen az, hogy az emberek munkáját összehangolja, együttműködésüket lehetővé teszi. Nem túlzás kijelenteni: ahogyan a szubszidiaritás „alapegysége” a társadalomban a család, ugyanúgy a gazdaságban a szerződés.”

„Ezzel vissza is jutottunk a fent már említett egyik legfontosabb kapitalizmuskritikához: a perszonalizmussal nem fér össze az, ha a munka pusztán szerződés tárgya (CA 4,8). Átadhatja-e valaki magát egy szerződésben munkaadójának? Lemondhat-e olyan jogairól (például a méltányos bérről), amely személy volta miatt megilletné?” Szalai szerint az egyház a Centesimus annusig az ilyesmit a munkaadó erőfölényével való visszaélésnek, és nem szabad szerződésnek tekintette. Ez a körlevél viszont nem vonja kétségbe a szerződés szabad kötését. Sőt, azt is állítja, hogy ha esetleg a munkavállaló hajlandó lenne szabadon elfogadni olyan munkát, aminek a feltételei megakadályozzák a személyként való létet, attól még a munkaadóknak nem kell ilyen munkát kínálniuk. „A korábbi érv úgy szólt, hogy a munkaadó kényszeríti rá a munkavállalókra ezeket a szerződéseket. Az erkölcsi érv erőteljesebb: ha nem is kényszeríti, akkor is ellen kell állnia, a másik oldalról esetleg érkező nyomásnak.”

II. János Pál – a Rerum novarumra visszautalva – elutasítja az olyan szerződéseket, amelyek lehetővé teszik a munkások megalázását (CA 35), amelyekben kiskorúak foglalkoztatásáról, nők nem megfelelő (családi kötelezettségeikre figyelemmel nem levő) alkalmazásáról, kirívóan hosszú munkaidőről, kirívóan rossz a munkakörülményekről, a bérekről egyeznek meg a felek (CA 8).

Végül a közgazdász a közjó fogalmát és annak közkeletű félreértéseit feszegetve azt írja: „gyakran szakítják el a közjót a társadalom egyes tagjainak, a személyeknek a valós érdekeitől. A közjó sokak szemében a <társadalom, a politikai közösség, a nemzet egészének> haszna. A társadalomé, a politikai közösségé, a nemzeté, amely több mint a benne élő egyes személyek összessége. A katolikus tanítás egyértelmű: a közjó a közösség tagjainak (minden tagjának) egyéni tökéletesedését, személyiségének kiteljesítését elősegítő állapot. A másik, az előzővel gyakran összekapcsolódó tévedés, hogy a közjó érdekében az egyes személy <feláldozható>.” Ezért a szerző inkább a keresztény perszonalizmust tekinti a gyakran félreértett közjó valódi tartalmának.

Magyar Kurír