Mondjunk nemet az elbocsátásokra – Adjunk reményt az életnek!

A veszélyhelyzet kihirdetését követően hazánkban egyre több olyan hír jelenik meg a sajtóban, és közvetlen környezetünkben is már többeket érintett, hogy a járvány nyomán kialakuló új gazdasági válság hatására embereknek mondanak fel a munkahelyükön, vesztik el állásukat, megélhetésüket, pillanatok alatt elbizonytalanodik saját és családjuk egzisztenciája.

Bennünket is, akik bevételének nagy része a könyvesbolti forgalomból, a könyv- és lapkiadásból származik, elért a válság: a könyvesboltot tegnap bezártuk, nyomtatott kiadványaink lehet, hogy jó ideig online jelennek meg, a könyvkiadást befagyasztottuk. Ennek nyomán bennünket is megkísértett a radikális lépések fenyegetése. Látjuk, hogy ha elvonul a vészhelyzet, gazdasági értelemben nagy baj lesz, különösen ha ez az időszak nyárig is eltarthat. Habár még nem tudjuk, milyen keserű lesz a pirula, mégis úgy döntöttünk, hogy ha a jóban, örömben együtt voltunk, a bajban is kitartunk egymás mellett. Ezért senkit sem bocsátunk el, a járvány idejére mindenkinek biztosítjuk az otthoni munkát és a megérdemelt munkabért.

Van-e és mi lehet a más út? Milyen emberi, keresztény megoldás létezik? Először is arra biztatunk mindenkit, hogy csatlakozzon hozzánk, adjon esélyt az életnek, ne bocsásson el ebben a kritikus időben munkavállalót. Az útkeresésben pedig segíthet Pál Feri egy 2017-e előadásán elmondott példája, gondolata. 

„Gazdasági világválság, 2008, jól mondom?, 2008. Egy vállalat az Egyesült Államokban egyik napról a másikra elvesztette a megrendeléseinek a 30%-át. Összeült az igazgatótanács, hogy megbeszéljék, hogy mit lehet csinálni. Megvoltak a számok, adatok, tények, az derült ki, hogy meg kell spórolni 10 millió dollárt. Nem volt egy nagy cég, ez sok pénz. A 10 millió dollárt a legegyszerűbb úgy megspórolni, hogy a munkavállalóknak X százalékát utcára kell tenni. Hát, legegyszerűbb.

Ott volt az igazgató, aki a következőt mondta. „Lehet úgy, hogy a többségnek jó legyen, és legyen egy 10%, vagy 15%, vagy 20%, akinek viszont nagyon rossz lesz. Hát de mi együtt vagyunk. Mi lenne, hogyha úgy oldanánk meg, hogy mindenkinek egy kicsit legyen rossz? Az is lehet, hogy tulajdonképpen azt mind el tudnánk hordozni.” A következőt találták ki. Mindenki, az igazgatótól a direkt-nem-mondom,-hogy-meddig, mert az ugyanolyan értékes, csak mást csinál, hogy mindenki elmegy egy hónap fizetés nélküli szabadságra. A cég összes dolgozója azt mondta, oké. Két dolog, ami… mert most még nincs vége a történetnek.

Az egyik, hogy ezzel a húzással 20 millió dollárt sikerült kigazdálkodniuk, és nem ez az érdekes. Hanem az érdekes az, hogy az emberek, amikor ott átélték azt, hogy a főnöktől lefelé mindenki azt mondta, hogy mindannyian fogunk vállalni ebből a mrrhh, búvárszivattyúból egy pár hetet, hogy

egyszer csak elkezdődött köztük a szolidaritás.

Azt mondják, hogy mindenkinek egy hónap. Na de bárhogy kivehetjük, meg bárhogy lehet. Egyszer csak jött valaki, azt mondta a társának »Hát neked van 3-4 gyereked. Tudod mit, én elmegyek 6 hétre, akkor te meg csak 2-re menjél. Énnekem van tartalékom, meg nekem az nem annyira élet-halál kérdés. Még jól is fogom magam érezni. Na, kis potya szünet.« Egyszer csak ezzel elindult belül valami...”

Sokan azt mondják, a járvány elvonulása után semmi sem ott folytatódik, ahol most abbamaradt. Mi is hiszünk ebben. Ezért imádkozunk, ezért dolgozunk. Ezért arra bátorítunk mindenkit, hogy mondjunk együtt nemet az elbocsátásokra, adjunk lehetőséget a reménynek, az élet megújulásának, járjunk új úton a gazdasági életben is.

Forrás: Pálferi.hu

Fotó: Pixabay

Kuzmányi István/Magyar Kurír