Müller bíboros: Buttiglione könyve eloszlatja a bíborosok kétségeit

2018. január 6. szombat 11:01

Az alábbiakban a Vatican Insiderben Müller bíborossal készült interjút adjuk közre, melyben az Amoris laetitiáról és az elváltak-újraházasodottak szentségekhez járulásának lehetőségeiről beszél.

Andrea Tornielli: Hetvenedik születésnapjára XVI. Benedek pápától jelentőségteljes szavakat kapott ajándékba: Gerhard Ludwig Müller bíboros „megvédte hitünk világos hagyományait, és Ferenc pápa szellemében […] igyekezett megérteni, azokat hogyan is élhetjük meg a mai világban”. Pontosan ezeket a jegyeket viseli magán az a terjedelmes és részletes bevezető tanulmány, amelyet a német bíboros maga szeretett volna megírni, ezzel is támogatva Rocco Buttiglione filozófus kezdeményezését, aki egy nemrég publikált kötetben összegyűjtötte az Amoris laetitia egy bizonyos olvasatát képviselő írásait, mely olvasat a szélsőségeket elkerüli, egyszersmind tudatában van a megtett lépés tényével is. Immár évek teltek el azóta, hogy Joseph Ratzinger előbb bíborosként, majd pápaként hívta fel a figyelmet az itt is felmerülő problémára, azaz hogy rengeteg házasság köttetik hit és a szentséghez megkívánt tudatosság nélkül. Ezt a témát Müller bíboros már püspöki szolgálatának kezdeti időszakában, egy Regensburgban kiadott lelkipásztori levelében érintette. Az alábbi interjúban a bíboros visszatér a bíborosok kérdéseihez, és érdemben reflektál Buttiglione könyve általa írt bevezetőjének néhány részletére.

– Bíboros úr, miért kívánta támogatni a filozófus Rocco Buttiglione Amoris laetitiáról írt könyvét?

– Barátom, Rocco Buttiglione szándéka az volt ezzel a könyvvel, hogy szakavatott módon válaszoljon néhány szakavatott módon feltett kérdésre. Szerettem volna a támogatásommal erősíteni ezt a művet, mely egy részrehajlás és polémia nélküli párbeszéd részét képezheti. Van egy német közmondás: „aki békét akar, mind a két féltől verésre számíthat”. Azt hiszem, vállalnunk kell ezt a kockázatot az evangélium igazsága és az Egyház egysége iránti szeretetből.

– Mit gondol, Buttiglione professzor jelen könyve választ ad a négy bíboros által megfogalmazott kétségekre?

– Meg vagyok győződve afelől, hogy a könyv eloszlatta a bíborosok és néhány hívő az iránti kétségeit, hogy az Amoris laetitiával lényegi doktrinális változás történt, ami a szentáldozáshoz való érvényes és gyümölcsöző járulást, valamint a két megkeresztelt között érvényesen megkötött házasság felbonthatatlanságát illeti.

– A bíborosok öt kérdésben megfogalmazott kétségeinek szövegét olvasva az embernek az a benyomása támad, hogy valójában nem is valóságos kérdésekkel állunk szemben, hanem olyan kérdésekkel, melyeket egyik vagy másik irányba lehet csak megválaszolni, melyek inkább kissé költőiek, melyek egy előre eldöntött irányba terelik az olvasót. Mit gondol erről?

– Minden állásfoglalásomban, melyekre több oldalról kértek fel, igyekeztem tartózkodni a polarizálódástól, és attól a gondolkodásmódtól, mely csak szöges ellentéteket ismer. Ez volt az oka annak, hogy Buttiglione professzor úr megkért, írjak bevezetőt a könyvéhez „Miért lehet és kell az Amoris laetitiát hithű módon értelmezni?” címmel. De most nem szabad időt vesztegetnünk arra, hogy miként keveredtünk bele ebbe a helyzetbe, mely telis-tele van feszültéggel, koncentráljunk inkább arra, hogyan tudnánk ebből kilépni. Több bizalomra, és egymás iránti, jóindulatú figyelemre lenne szükségünk. Ha keresztények vagyunk, sosem szabad testvéreink jóindulatában kételkednünk, hanem „mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak” (Fil 2,3) – miként az apostol figyelmeztet bennünket, hogy mindannyiunkban a szeretetnek ugyanaz az érzület lakozzon.

– Buttiglione könyvéhez írt bevezetőjében Ön említ legalább egy kivételt az elváltak-újraházasodottak szentségekhez való járulását illetően, egész pontosan azokra vonatkozóan, akiknek házasságáról az egyházi bíróság nem tudja kimondani az érvénytelenséget, de ők maguk meg vannak győződve első házasságuk semmisségéről. Ez az elképzelés egyszer már felmerült, 2000-ben beszélt róla Joseph Ratzinger bíboros. Ebben az esetben szabaddá válhat a szentségekhez járulás útja? Tekinthetjük-e az Amoris laetitiát ezen állásfoglalás egy újabb fejlődési pontjának?

– Abban az esetben, mikor a katolikus hit tanításának elégtelen ismerete áll fenn, egy olyan elvilágiasodott környezetben, ahol a keresztény házasság nem számít meggyőző életmodellnek, az érvényesség kérdése a kánoni élőírások szerint elvégzett házasságkötéseknél is felmerül. Létezik a természetes jog, mely két ellentétes nemű személyt házasságkötésre jogosít fel. Ez azokra a katolikusokra is vonatkozik, akik eltávolodtak a hittől, és csak egy felszínes kapcsolatot tartanak fenn az Egyházzal. Mit gondoljunk azoknak a katolikusoknak a helyzetéről, akik nem értékelik, sőt egyenesen tagadják a keresztény házasság szentségi voltát? Ratzinger bíboros azt akarta, hogy gondoljuk ezt végig, anélkül azonban, hogy azonnali és szép megoldást javasolnánk. Nem arról van szó, hogy kifogásokat keresgélünk annak érdekében, hogy néhányak áldozhassanak. Aki nem ismeri el, és nem veszi komolyan a házasságot mint szentséget abban az értelemben, ahogy azt az Egyház teszi, a szentáldozásban sem – és itt van a dolog lényege – részesülhet Krisztusban, aki a házasság szentségi kegyelmének fundamentuma. Ezekben az esetekben mindenekelőtt a hit teljes misztériuma iránti megtérésre lenne szükség. Csakis ezeknek a szempontoknak a figyelembevételével lehet képes egy lelkipásztor helyes képet alkotni egy család és házasság helyzetéről. Lehetséges, hogy a bűnbánó lelkiismeretében meg van győződve arról, jó okkal, hogy az első házassága érvénytelen volt, még akkor is, ha ez kánonjogilag bizonyíthatatlan. Ebben az esetben az Isten előtt érvényes házasság a második, és a lelkipásztor kiszolgáltathatja a szentségeket, természetesen a megfelelő elővigyázatossággal, hogy ezzel a hívő közösséget meg ne botránkoztassa, és a házasság felbonthatatlanságát illető meggyőződésüket ne gyengítse.

– Egyre magasabb azoknak a házasságoknak a száma, melyeket hit nélkül kötnek olyan személyek, akik néhány év (esetleg hónap) múlva aztán el is hagyják egymást. Ezt követően kötnek egy újabb polgári házasságot, majd esetleg komolyabban is találkoznak a keresztény hittel, és elindulnak annak útján. Hogyan tanácsos ezekben az esetekben eljárni?

– Ezen a területen egyelőre nem rendelkezünk biztos válasszal. Mindenesetre meg kellene határoznunk néhány kritériumot anélkül, hogy a kazuisztika csapdájába esnénk. Elméleti szinten meglehetősen egyszerű meghatározni a különbséget egy hitetlen megkeresztelt és egy úgynevezett „csak névleg keresztény” között, aki aztán később eléri a hit teljességét. Ennél azonban már sokkal nehezebb felismerni egy ilyen szituációt egy az életének zarándokútját járó egyén konkrét valóságában. Isten szavához hűen az Egyház nem ismeri el a házasság kötelékének semmiféle feloldását vagy felbontását. Az Isten és Egyház előtt érvényes szentségi házasság nem oldható fel sem a házastársak, sem semmiféle egyházi tekintély által, sem természetesen egy polgári válóper által, melyet aztán egy újabb házasságkötés követ. Ettől különbözik az az eset, amint már említettük, amikor a házasság annak kezdetétől fogva érvénytelen, hiszen hiányzott a valódi beleegyezés. Itt tehát nem bontunk fel, és nem tekintünk jelentéktelennek egy érvényes házasságot. Egyszerűen csak elismerjük annak a tényét, hogy ami házasságnak tűnt, valójában nem az.

– Bevezető tanulmányában Ön arról is beszél, hogy csak mérsékelt módon vonható felelősségre bűne miatt az, aki „még képtelen az erkölcsi törvény minden követelményének megfelelni”. Mit jelent ez pontosan?

– A halálos bűn a természetfeletti élet kegyelmétől foszt meg bennünket. „Formális princípiuma’ az Isten szent akaratának való szándékos ellentmondás. Ehhez jön hozzá olyan tettek „anyaga”, amelyek súlyos ellentétben állnak az Egyház hitbeli tanításával, a pápával és a püspökökkel való közösséggel, a szentségek szent voltával, Isten parancsolataival. Egy katolikus nem mentegetőzhet azzal, hogy mindezekről mit sem tudott. Vannak azonban személyek, akik saját súlyos hibájukon kívül nem részesültek megfelelő hitbeli tanításban, és olyan spirituális és kulturális környezetben élnek, mely veszélyezteti a sentire cum Ecclesiát (az Egyházzal való együttérzés, annak szeretete – a ford.). Itt szükség van a jó pásztorra, akinek ezen alkalommal nem elhajtani kell a pásztorbotjával a farkasokat, hanem – az irgalmas szamaritánus példájára – olajat és bort kell öntenie a sebekre, a sebesültet pedig biztonságba kell helyeznie a fogadóban, amely maga az Egyház.

– Bevezető gondolataiban emlékeztet minket a hagyományos tanításra, mely szerint „Isten ítéletének szemszögéből tekintve egy bűn megítélésére szükséges megfontolni az olyan személyes tényezőket is, mint a teljes tudatosság és a szabad beleegyezés, valamint Isten parancsolatai ismeretének súlyos hiánya”. Tehát előfordulhatnak olyan esetek, amikor a teljes tudatosság és a szabad beleegyezés hiányában a bűn súlyossága mérséklődik?

– Aki a bűnbocsánat szentségében kéri az Istennel és az Egyházzal való megbékélést, meg kell vallania minden súlyos bűnét, amelyekre egy alapos lelkiismeret-vizsgálat után visszaemlékezni képes. Egyedül Isten képes megítélni egy az ő parancsolatai ellen elkövetett bűn súlyosságát, hiszen egyedül ő ismeri az ember szívét. A körülmények, amelyeket egyedül Isten ismer, és amelyek mérsékelhetik a bűnt és a büntetést az ő ítélőszéke előtt, különfélék lehetnek, esetleg azoktól is eltérőek, melyeket kívülálló megállapíthat, mint ahogy éppen azok is, amelyek egy házasság érvénytelenségét megkérdőjelezhetik. Az Egyház a szentségeket mint a kegyelem eszközeit csak annak megfelelően szolgáltathatja ki, ahogyan azokat Krisztus megalapította. Aquinói Szent Tamás a bűnbocsánat és az eucharisztia szentségeit megkülönbözteti egymástól annyiban, hogy míg az előbbi egy olyan orvosság, mely megtisztít (purgativa), addig az utóbbi olyan orvosság, amely épít (confortativa). Ha ezt a kettőt egymással felcseréljük, az kárt okozhat a betegnek és az egészségesnek egyaránt. Aki emlékszik valamely súlyos bűnére, mindenekelőtt a gyónás szentségében kell részesülnie. Pontosan ezért szükséges a bűnbánat és a bűnre vezető alkalom elkerülésének a szándéka. Ez az Egyház tanítása. Buttiglione könyvének bevezetőjében a tekintélyesebb tanítóhivatali megnyilatkozások ide vonatkozó szakaszait is idéztem. Mindenesetre a hívőknek joguk van gondos lelki kísérésre, mely megfelel a hitben való érettségük állapotának. A lelkipásztori kísérés és a szentgyónás során a papnak mindenekelőtt a lelkiismeret-vizsgálatban kell a hívők segítségére sietnie. Nem képezheti a hívő egyéni lelkiismereti döntésének tárgyát, hogy milyen mértékben ismeri el Isten parancsolatait saját magára nézve igazaknak vagy kötelezőeknek. Inkább az ő szent akaratának fényénél vizsgáljuk meg lelkünk mélyén gondolatainkat, szavainkat, cselekedeteinket és mulasztásainkat. Ahelyett, hogy önmagunkat próbáljuk kimagyarázni, imádkozzunk Istenhez alázatosan, „bűnbánó lélekkel” (Zsolt 51,19) azon bűneink megbocsátásáért is, amelyek elkövetését észre sem vettük. Így tárul fel előttünk egy új kezdet lehetősége.

– Hogyan küszöböljük ki tehát a szubjektivizmus és a legalizmus egymással ellentétes veszélyeit? Hogyan tudunk számot vetni egyes, bizonyos esetekben drámai szituációkkal?

– A katolikus látásmód szerint az egyén lelkiismerete, Isten parancsolatai és az egyházi tekintély nem egymástól elszigetelt valóságok, hanem azok egymással benső, gondosan hangolt kapcsolatban állnak. Ez kizárja mind a legalizmust, mind az autoreferenciális individualizmust. Nem a mi feladatunk házassággá nyilvánítani egy második együttélést, mely ugyan hasonlít a házasságra, de olyan személyek között áll fenn, akik nem legitim házastársak. Gondolkodásunk szerint nem megengedhető, hogy „világiasan” úgy ítéljük meg, hogy Jézus nem is vette olyan komolyan a házasság felbonthatatlanságát, vagy hogy az nem lehet oly mértékben megkövetelhető a ma emberétől, aki életkorának meghosszabbodása miatt többé már nem képes egy házastárs mellett olyan sokáig kitartani. Mindazonáltal vannak olyan drámai helyzetek, ahol valóban nehéz megtalálni a megoldást. Ilyenkor a jó pásztor gondosan megvizsgálja az objektív és szubjektív körülményeket, és lelki tanácsot ad, de nem magasodik úrként mások lelkiismerete fölé. Meg kell találnunk Isten üdvözítő szavának, mely egyedül az Egyház tanításában hagyományozódik tovább, a konkrét élethelyzetekkel való kapcsolatát, melyekben az ember életútja során találja magát. És hasznos lehet emlékeztetni magunkat arra az ősi alapelvre is, mely szerint a gyóntató nem zavarhatja meg a jóhiszemű gyónó lelkiismeretét, aki még nem nőtt fel hitben és a hittitkok ismeretében arra a pontra, amikor már bűnét ő maga fel tudja ismerni, és a bűn elkövetésétől való későbbi tartózkodás szándékát egyedül meg tudja fogalmazni. Krisztusnak, a Mesternek való engedelmesség és a Krisztusnak mint Jó Pásztornak a követése között nem vagy-vagy, hanem csakis és-és reláció állhat fenn.

– A Buenos Aires-i püspökök által megfogalmazott, az Amoris laetitia apostoli buzdításhoz kötődő pasztorális-gyakorlati irányelvek, melyekről Ferenc pápa elismerően nyilatkozott, publikálásra kerültek az Acta Apostolicae Sedisben. Mit gondol erről?

– Ez olyan kérdés, melyről nem szeretnék véleményt alkotni. A Buttiglione könyvéhez írt bevezetőmben említést tettem a pápa tanítóhivatalának tekintélye és a megyéspüspökök lelkipásztori útmutatásai által hordozott tekintély közötti kapcsolat témájáról. Nem dogmatikai döntésekről, sem a dogmafejlődés egyik fajtájáról van szó. Csupán a szentségek kiszolgáltatásának egy lehetséges gyakorlatáról van szó, tekintettel arra, hogy a fentiekhez hasonló súlyos esetekben a szentgyónás szentségének meg kell előznie a szentáldozásban való részvételt. Ebben a tekintetben azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a katolikus hit értelmében az eucharisztikus áldozat, a szentmise, nem korlátozódhat az Eucharisztia (szájjal történő) vételére. A trentói zsinat a szentség vételének hármas módjáról beszél: vágy szerinti (in voto), a szentostya magunkhoz vétele (szentségi áldozás) és a Krisztussal való bensőséges kegyelmi egyesülés (lelki áldozás).

Az interjút készítette: Andrea Tornielli

Fordította: Koszoru Péter

Lektorálta: Tőzsér Endre SP

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Kitekintő
Vezető híreink - olvasta már?
nekilendulni-szeretetbol-orommel-elbucsuztunk-egerszaloktol2
Nekilendülni, szeretetből, örömmel – Elbúcsúztunk Egerszalóktól

Július 15-én érkezett záró napjához az Egerszalóki Ifjúsági Találkozó és Lelkigyakorlat. Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén, Egerszalók búcsúnapján Ternyák Csaba érsek összegzésre kérte a résztvevőket. „Nehézséggel jár kereszténynek lenni, de az öröm és a szeretet az, ami igazán kereszténnyé tesz.”

2018. július 15. vasárnap
ferenc-papa-az-evangelium-hirdetoi-nem-menedzserek-nem-turnezo-celebek
Ferenc pápa: Az evangélium hirdetői nem menedzserek, nem turnézó celebek!

Július 15-én, vasárnap délben az evangélium hiteles hirdetésének jellemzőiről elmélkedett a Szentatya, majd elimádkozta az Úrangyalát a Szent Péter téren összegyűlt hívőkkel.

2018. július 15. vasárnap