Nagyböjti elmélyülés a liturgia csendjében

A csend nélkülözhetetlen az imádsághoz: „...menj be a szobába, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz!” (Mt 6,6) A szoba a lelkünk, de a templom is, ahogy az egyházatyák tanítják. Az írás szerzője felteszi a kérdést, vajon miféle titkot lehet csend hiányában megtartani? Csendre van szükség, hogy Isten beszélhessen, mi pedig meghallgathassuk őt. Ezért megyünk el a templomba, a szent szertartásra, mert Isten leszáll az örök csendből a lármás időbe, hogy elcsendesítse és az örökkévalóság felé irányítsa.

A csendet úgy teremthetjük meg, hogy a szertartást előkészítő szavakat minimálisra csökkentjük. Fontos, hogy a papok, a ministránsok a lehető legkevesebb szóval, mozdulattal álljanak meg Isten előtt, aki maga az Ige. Ez a csend valósul meg, még ha rövid időre is, a lelkiismeretvizsgálat előtt. Az Oremus (Könyörögjünk…) után a pap csendet teremt magában, hogy imádkozzon és időt adjon a híveknek, hogy ők is imádkozzanak, és ily módon egyesüljenek a pap által kimondott könyörgésben.

Az Istenhez való imádságot Isten szavának hallgatása  követi. Az Isten Igéjéről szóló szinódus is figyelmeztetett a csend fontosságára: a csend Isten szava befogadásának kiváltságos helye. A pápa a szinódus utáni apostoli buzdításában (Verbum Domini) felhívja a figyelmet arra, hogy az egyházatyák tanítása szerint Krisztus misztériumai a csendben válnak valóra. Fontos, hogy személyesen akarjunk találkozni Krisztussal, aki Igéjén keresztül beszél nekünk magáról. Az igeliturgia a szent csendben zajlik.

A mise rendje Isten Igéjének hallgatásánál ismét csendre int. Ahogyan VI. Pál mondta a Bencés Konföderáció apátjaihoz intézett beszédében (1970. szeptember 30.): „lecsupaszítva, csendben, fegyelmezetten találkozunk… szabadon, boldogan, hódolattal beszélünk az isteni Fenséggel, mintha részévé válnánk ezzel Krisztus imádságának.” Nicola Bux hangsúlyozza, hogy a pápa ugyan a szerzetesekhez szólt, de valamilyen mértékben minden keresztény embernek szerzetesnek kell lennie, vagyis egyedül az Úrral kell laknia. A szent liturgia alkalmassá tesz erre. A bencés regula arra buzdítja a szerzeteseket, hogy elméjük legyen összhangban a hallott szóval. Isten, aki beszél, a hívő ember, aki hallgat és válaszol – e kapcsolat dinamikája az a gyakorlat, amely segíti az elme és a hallott szó összhangba kerülését. Meg kell újítani elménket és a szemléletmódunkat: Isten szerint, nem pedig a világ szerint. A liturgiának a megtérés felé kell vezetnie a papokat és világiakat egyaránt uralma aláhajtó világi mentalitást. Az elme megújítása azt jelenti, hogy a valóságot nézzük, nem pedig saját elképzeléseinket követjük.

Bux véleménye szerint a csend ismét előtérbe kerülhet a felajánlás alatt, nem szükséges, hogy a formulák hangosan hangozzanak el. Elképzelhető lenne a jövőben az is, hogy az Eucharisztikus ima suttogva hangozzon el, szinte csendben, ezzel is segítve az elmélyülést: ahogyan a hagyományos tridenti misében tették és teszik ma is a „rendkívüli formában”. Akkor a pap nemcsak beszélne, hanem imádkozna és elmélyülést sugallna, és a hívek csatlakozhatnának imádságához. Ennek megfelelően az áldozás utáni hálaadásnál is fontos a csend.

Bux hangsúlyozza, hogy a szertartás különleges pillanatain túl az egész szentmise, sőt az egész templom mint szent tér a csend helye kell, hogy legyen. Elmondja, milyen jó lenne, ha ma is lenne a templomoknak olyan előcsarnoka, ahol az ember szétszórtsága, kinti világa elmélyüléssé, belső világgá válhat.

Írása végén azt kívánja minden hívőnek, hogy a nagyböjti időben képes legyen ebbe a szent csendbe burkolózni.

***

Nicola Bux a keleti liturgia professzora az olaszországi Bariban, valamint a Hittani Kongregáció, a Szenttéavatási ügyek Kongregációja, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció, és a Pápai Liturgikus Szertartások Hivatala tanácsadója.

Magyar Kurír

(tzs)