„Nem vagyunk kiszolgáltatva a véletlennek”

– Hogyan értékeli a most véget ért fatimai nemzeti zarándoklatot?
– Nagyszerű élményt jelentett nekem, de azt hiszem, a többi püspököknek, papoknak és a híveknek is, akik eljöttek. A programból különösen kiemelkedtek a szentmisék; mindegyiken más püspöktársam beszélt. Öröm volt látni, hogy határainkon túlról, sőt, a nyugati világból, például Párizsból érkező magyarok is jelen voltak. Szép volt a fatimai Magyar Keresztút végigjárása. Gondoljuk csak meg, hogy ez a keresztút a végén lévő Szent István-kápolnával a világon létező legnagyobb 1956-os emlékmű! Ez a létesítmény a világ magyarságának adakozásából jött létre a hatvanas években, azért, hogy egyrészt tiszteletet adjon 1956 hőseinek és áldozatainak, másrészt pedig hogy kifejezze hitünket abban, hogy az emberi szenvedés a közösség szenvedése is, társulás Jézus Krisztus szenvedéséhez és keresztútjához, s ettől értelmet nyer. Ez az ősi gondolat az, ami az idei évfordulón visszhangzott lelkünkben, amikor végigjártuk ezt a keresztutat. Ugyancsak fontos állomása volt a programnak népünk, hazánk felajánlása a Boldogságos Szűz Mária szívének. A fatimai jelenéseknek kezdettől fogva egyik alapmotívuma a felajánlás kérése; vagyis Szűz Mária kérte a világ és az egyes nemzetek felajánlását. Erre válaszul elsőként a portugálok ajánlották fel a hazájukat és nemzetüket a fatimai Szűzanyának, de történtek pápai felajánlások is: II. János Pál pápa 1984-ben, az őt ért merénylet után az egész világot, és külön említve minden népet felajánlott. Ehhez a felajánláshoz csatlakoztunk most mi is azzal, hogy hazánkat és népünket Szűz Mária gondviselő pártfogására bízzuk egy új módon is – ezzel szinte megújítjuk azt, amit ezer évvel ezelőtt Szent István királyunk tett.

– Mit emelne ki személyes élményei közül?
– A legszebb talán annak megtapasztalása volt, hogy mindenkinek vannak külön szándékai. Tehát nemcsak a nagy közös imaszándék létezik, hanem minden zarándokban valahol ott motoszkálnak saját kérései is – többen például saját betegségükre kértek gyógyulást, vagy emberi problémáikra megoldást. Szép volt azt látni, hogy az emberek még az éjszakába nyúlóan is milyen áhítattal vettek részt a rózsafüzéren és a gyertyás körmeneten, vagy hosszasan imádkoztak a szeminárium kápolnájában, ahol nem volt semmi külsőség, semmi hangulatkeltő segédeszköz, ez nekem nagy élmény volt.

– Milyen hatását várja az országfelajánlásnak a magyar Egyházban?
– Azt gondolom, hogy ennek nemcsak a hangulatunk javítását kell szolgálnia. Fontos, hogy a bizalom megerősödjön bennünk, hogy nem vagyunk a véletlennek kiszolgáltatva, hanem van gondviselőnk. A Szűzanya közbenjárásának segítsége életünkben sokszor váratlanul jelentkezik, s csak utóbb döbbenünk rá, hogy talán ez volt a válasz… Azt hiszem, ő sokkal fantáziadúsabb az embereknél. Amit mi konkrétan kérni vagy megfogalmazni tudunk, elhalványul amellett, amit az ő gondviselő szeretete kíván ajándékozni nekünk.

– A nem hívők számára mit jelenthet az ország felajánlása, illetve hogyan lehet ezt tolmácsolni számukra?
– Ez elsősorban a szolidaritás üzenete, értük is imádkoztunk, mindenkiért imádkoztunk, és abban bízunk, hogy Isten segítsége mindannyiunkra kiterjed. Az is nagyon fontos, hogy amikor az ember imádkozik, akkor Isten színe előtt megrostálja a saját szándékait, vágyait, terveit. Ami nem áll meg az Evangélium világosságában, azt nem kérhetjük a Szűzanyától, és nem kérhetjük Istentől sem. Ebben a nem hívő ember azt láthatja, hogy honfitársainak egy része megpróbálja komolyan újragondolni saját életét, szándékait, és megtisztítani a gondolkodását.

Magyar Kurír