Panaszkodás helyett evangelizációt!

A konferencia előadói, tanúságtevői – csatlakozva a Magyar Katolikus Egyház idei kommunikációs programjához – a mai hazai misszió lehetőségeiről, lelkületéről szóltak beszédeikben. A rendezvény Gyulay Endre nyugállományba vonuló szeged–csanádi megyéspüspök köszöntőjével kezdődött, aki egyben a világi apostolok életét felvillantó fotókiállítást is megnyitotta. A püspök atya három fénykép alapján fogalmazta meg a tennivalókat (a templomból indulunk – emberek mellé szegődünk – míg a nap lemegy): a bennünk lévő templomban kell rendnek lenni, mert ezt látják az emberek rajtunk; mindenkivel meg kell találnunk a közös hangot, hogy elvezethessük őket Istenhez; és folyamatosan minden emberrel törődnünk kell, mert mindenkit ránk bízott Krisztus, amikor a világba küldte apostolait.

Blanckenstein Miklós nyitóelőadásában a missziós pasztoráció alapjairól beszélve felhívta a figyelmet arra, hogy nem megtérítenünk kell a másik embert, hanem szeretnünk – erre kaptunk hivatást, a többi a Szentlélek dolga. Neki szabadsága van rá, hogy nemet mondjon erre, de a mi feladatunk az, hogy próbálkozzunk. A „világi” munkatársak helyzetére kitérve fontosnak tartotta kiemelni, hogy ez a megnevezés nem a papi vagy szerzetesi beavatás hiányát, hanem éppenséggel az Istentől kapott, a világban való élettel tanúságot tevő hivatást jelenti. Ahhoz, hogy misszionálni tudjon valaki, biztos háttérre van szüksége, amit az általában meglévő család és az egzisztenciális biztonság tud megadni a feladatot vállalók számára. Ma sokakat nem érdekel a kereszténység tanítása, mindössze „szertartást vesznek” az egyháztól. Ennek megváltoztatására a legjobb mód, ha természetes módon közöttük élünk, és példánkkal teszünk tanúságot Krisztusról, rendszeresen megerősítve lelki életünket erre a feladatra.

A „Krisztust hirdetjük mindenkinek!” mottóval elindított nap folytatásaként egy délutánon át számoltak be missziós tevékenységükről a Kárpát-medence különböző pontjairól érkezett családok és közösségek. A mendei egyházközség tagjai a II. Váci Egyházmegyei Találkozó szervezési feladatairól számoltak be, kiemelve ebben az isteni kegyelem fontosságát, mely kisközösségüket egy ilyen nagyszabású rendezvény sikeres előkészítéséhez és lebonyolításához segítette. A csengelei Katona házaspár falusi-tanyasi evangelizációs munkájáról beszélt, melyet nemcsak a hittanórák vagy a templomdíszítés, hanem sokkal inkább a falubeliekkel való, hétköznapi élethelyzetekben történő találkozások, odafigyelő beszélgetések, vagyis a közvetett közösségépítés visz előre. A Partiumból érkezett három hitoktató beszámolt a Szatmári Egyházmegye kezdeményezéséről, ahol idén meghirdették a Biblia évét, programokat, találkozókat szerveztek e köré, és igyekeztek minél több érdeklődővel beszélgetni a Szentírásban olvasottak mindennapi megéléséről. A Hódmezővásárhelyen szolgálatot teljesítő Pongrácz házaspár saját tapasztalataival erősítette meg a közösségépítés fontosságáról és számunkra is megerősítő hatásáról elhangzottakat, hangsúlyozva egy sikeres ökumenikus kezdeményezést a helyi lelkészcsaládok rendszeres találkozóiról.

A következő nap nyitóelőadásában Burbela Gergely verbita atya beszélt missziós tapasztalatairól. Felhívta a munkatársak figyelmét arra, hogy a legkisebb faluban dolgozva se felejtsék el, hogy az egyetemes egyház mögöttük áll, s ez biztos és erős hátteret ad munkájukhoz. A mai ember nem kíváncsi az erkölcsi tanításokra, és nem akarja hallani a szeretet üzenetét – mégis el kell kezdeni hirdetni az örömhírt és jönni fognak hozzánk. Ezt hitelesen főleg tetteinkkel és életünkkel tehetjük meg, ezzel hívhatjuk meg az embereket az élő Krisztussal való találkozásra. Még ha mi magunk nem is hisszük el valamiről, hogy sikerülhet, legalább mondjuk el minél több embernek, mert így van rá esély, hogy mégis megvalósul – biztatott az atya. Zárásként és biztatásul elmondta, hogy ha mindazt az energiát, amit a magyar egyház a jelenlegi helyzete miatti panaszkodásra fordít, evangelizálásra fordítaná – csodákat lehetne itt tenni!

Két további előadásból kiderült, hogyan élik meg a nap mottóját – „Krisztussal találkozunk mindenkiben” – a hajléktalanokkal és cigányokkal foglalkozó egyházi munkatársak. Vecsei Miklós szociálpolitikus és miniszteri megbízott a hajléktalanokkal való kommunikáció nehézségeiről, a velük kapcsolatos előítéletekről és félreértésekről, illetve a társadalom részéről érezhető közönyről beszélt. A helyzetet gyógyíthatatlan állapotnak minősítette, melyet legjobb esetben csak enyhíteni tudunk, megoldásra nem sok remény mutatkozik a társadalom részéről. Lankó József atya az alsószentmártoni és környékbeli cigánysággal való kapcsolatát, a néha babonaságnak tartott hagyományok és a liturgia összeegyeztethetőségét és az ott élők nehéz sorsát mutatta be, míg a helyi kétnyelvű óvoda cigány származású vezetője az intézmény sikereiről, közösségszervező szerepéről mesélt a résztvevőknek.

Mindkét napot nemek szerinti bontásban szekcióülések zárták, melyeken a férfiak a lelkipásztori munkán kívül az irodavezetéstől a fűnyírásig szinte minden egyéb plébánia körüli feladatot felölelő tevékenységük nehézségeit és lehetőségeit vitatták meg. A nők mint lelkipásztori munkatársak, mint feleségek és családanyák osztották meg tapasztalataikat a világi apostolkodás egyházunkban egyelőre sajnos nem túl nagy elismertségnek és támogatottságnak örvendő presztízséről, ami miatt a családokra is nagyobb terhek kerülnek.

A konferencia záró szentmiséjén Beer Miklós váci püspök arra kérte a jelenlévőket: néha gondolják át, mit is vár tőlük a Jóisten, hogyan tud valaki igazán az ő szeretetének eszköze lenni. Búcsúgondolatként így indította útnak a világi apostolokat: „Örülök, hogy itt vagytok, de mégis alig várom, hogy becsukódjon mögöttetek a templomajtó – siessetek, menjünk, dolgunk van odakint!”

A lelkipásztori munkatársak életét bemutató fotókiállítás utolsó képe alatt ez a szöveg olvasható: „A II. Vatikáni Zsinat kinyitotta az ablakot a világiak számára, az ablaktisztítás azonban még ránk vár”.

Márton Gábor/Magyar Kurír