Párbeszéd a liturgiáról: Az egész szent nép nevében

„Az Eucharisztikus ima főbb elemei így különböztethetők meg: a) Hálaadás; ezt kiváltképp a Prefáció fejezi ki. Benne a pap az egész szent nép nevében dicsőíti az Atyaistent, és hálát ad neki az üdvtörténet egész művéért vagy az üdvösség egyik misztériumáért, a liturgikus napnak, ünnepnek vagy időszaknak megfelelően.” (A Római misekönyv általános rendelkezései, 79.)

A hála az az irányulás, ami a megváltott ember méltóságához a legszorosabban hozzátartozik. David Steindl-Rast szavaival: „Nem a boldogság tesz bennünket hálásakká, hanem a hála tesz bennünket boldoggá. (…) Megtapasztalunk valamit, ami értékes számunkra, és ajándékként éljük meg. Nem vettük, nem érdemeltük ki, nem szereztük meg, csak úgy kaptuk. (…) Ezt nemcsak egyszer-egyszer van lehetőségünk megtapasztalni, hanem olyan emberekké válhatunk, akik hálásan élnek.” A hála kiemel bennünket elégedetlenségeink mocsarából, az élettel vagy éppen Istennel szemben támasztott követeléseink szűkös rabságából, és áthelyez a megajándékozottság ingyenes terébe. Ez az üdvösség, az örök élet tere: Jézus Krisztus húsvétjának hála, már most birtokosai vagyunk ennek az üdvösségnek, ami egész földi életünknek új színt ad.

Ebbe a hálaadó lelkületbe hív az eucharisztikus ima első része, a dialógussal bevezetett, a pap által énekelt vagy mondott örömteli dicsőítés, a prefáció. A pap itt tehát az egész nép nevében imádkozza elő a nagy hálaadást. A latin praefari ige, amiből a prefáció elnevezés származik, azt jelenti: előre mondani. A pap tehát irányt mutat az egész gyülekezet imájának, hozzáállásának. Fontos, hogy a prefációt bevezető dialógusra már mindenki álljon, s ezzel a testtartással fejezze ki a gyülekezet, hogy most olyasvalami történik, amihez már nem elegendő az ülés kényelmében időzni. Felemelkedünk, felegyenesedünk, kifejezve, hogy a szívünk is az ég felé fordul.

A bevezető dialógus egyre emelkedettebb hangvétele mintegy belesodorja az egész gyülekezetet a hálaadásba, melyben „a pap az egész szent nép nevében dicsőíti az Atyaistent”: „Az Úr legyen veletek! – És a te lelkeddel. – Emeljük föl szívünket! –  Fölemeltük az Úrhoz. – Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek. – Méltó és igazságos.”  A szívnek az Úrhoz való felemelése az imádkozó embernek azt a vágyát fejezi ki, hogy most minden földi gondot félretéve szeretne teljes figyelmével jelen lenni annak, ami történik. Egészen pontosan a hálaadásnak, azoknak a lélektől ihletett ujjongó szavaknak, amelyek az egész gyülekezetet Krisztusnak az utolsó vacsorán elmondott hálaadó imájába kapcsolják, amiről szentmisénk a nevét kapja (eucharisztia: hálaadás).

Álljon itt befejezésül a misekönyv egyik, a vasárnapi szentmisére szánt prefációja, amit néhanapján akár egyedül, reggeli imádságként is elmondhatnánk, hogy tudjuk, kitől van létezésünk, és kihez tér vissza, s hogy hálával fogadjuk életünket:

„Valóban méltó és igazságos, illő és üdvös, hogy mindig és mindenütt hálát adjunk néked, mi Urunk, szentséges Atyánk, mindenható, örök Isten: Mert benned élünk, mozgunk és vagyunk, és földi életünkben nemcsak jóságodat tapasztaljuk napról napra, hanem megkaptuk Tőled az örök élet zálogát. A Szentlélek ugyanis, aki életre keltette a halálból Jézust, már elkezdte isteni működését lelkünkben, így reméljük, hogy a húsvét szent titkában állandóan részesít minket. Ezért mi is dicsőítünk az összes angyalokkal együtt, vidám lélekkel éneklünk, és hálás szívvel zengjük: Szent vagy…”

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír