Paskai László bíboros beszéde a nemzetközi liturgikus konferencia megnyitóján

Excellenciás és Főtisztelendő apostoli nuncius urak,
Kedves püspök testvéreim,
Tisztelt hölgyeim és uraim!

Tisztelettel és megbecsüléssel köszöntöm a Szent Ágoston Liturgikus Műhely és a Magyar Egyházzenei Társaság által szervezett nemzetközi konferencia szervezőit, előadóit, résztvevőit.

A konferencia összefoglaló témája a jelen idők liturgikus életére irányul: „XVI. Benedek pápa és a Szent Liturgia.” A rendezvény célja, hogy a Szentatya tudományos és lelkipásztori munkássága, valamint egyházfői rendelkezései és útmutatásai fényében szóljon a szent liturgiáról. Az előadók nagyrészt olyan szakemberek, akiknek személyes kapcsolatuk vagy munkakapcsolatuk volt Joseph Ratzinger bíborossal. Ezért kiemelkedő jelentőségű a most kezdődő konferencia. A kiváló előadók és a kiválasztott témák garantálják, hogy az együttes gondolkodás szolgálja a szent liturgia értékelésének, és a liturgiába bekapcsolódó személyek lelkiségének a mélyítését.

XVI. Benedek pápa június 28-án Szent Pál évet hirdetett meg születésének 2000. évfordulójára emlékezve. Ez a tény indít arra, hogy a konferencia megnyitásakor Szent Pál tanítására tekintsek. Nem azért, mintha írásaiban sajátos liturgikus formát vagy tanítást találhatnánk. A kezdeti egyház közössége végzett liturgiát, amelyben szerepe volt a Szentírásnak, az ószövetségből átvett imáknak, elsősorban a zsoltároknak. De még nem voltak sajátos liturgikus formák, közös előírások. Ez az időszak az improvizációk kora volt. Szent Pál levelei arra utalnak, hogy fontosnak tartotta az összejöveteleket, a közös imádságot. Tanítása nem a liturgikus formákra, hanem a belső lelki tartalomra irányult, amelyből később liturgikus formák alakultak ki.

Szent Pál a liturgiával kapcsolatos szavakat lelki jelentéssel használta. Azt állítja elénk, ahogyan a keresztény élet istentiszteletté válik.

A rómaiakhoz írt levélben ezt olvassuk magyar fordításban: „Isten irgalmára kérlek benneteket: adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemetek hódolata.” (Róm 12,1.) Az ilyen keresztény magatartás élő áldozat: thüszia zósza hagia. Szent Pál úgy tekinti a hívőket, mint akik önmagukat áldozzák fel Istennek Krisztus példájára. Azt kéri tőlük, hogy ajánlják fel és áldozzák fel önmagukat naponta. Krisztushoz tartoznak, és ezt a lelki kultuszt kell teljesíteniük. Az ilyen áldozat eredménye valódi istentisztelet: logiké latreia. Hozzáfűzi, hogy a lelki áldozatot azáltal teljesítik, hogy Isten tetszését keresik: „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte, és mi a tökéletes.” (Róm 12,2.)

Sajátos istentiszteletként említi Szent Pál az evangélium hirdetését. Istentiszteletként értelmezi missziós tevékenységét ugyancsak a rómaiakhoz írt levélben: „Krisztus Jézus szolgájának kell lennem a pogányok között, és Isten evangéliumának szent szolgálatát kell ellátnom, hogy a pogány népek a Szentlélektől megszentelt kedves áldozati ajándékká legyenek.” (Róm 15,16.) Önmagát, aki az evangélium hirdetésének a szolgálatát látja el, az istentisztelet végzőjének tekinti: leiturgosz Khrisztu Iészu. Liturgiai szolgálatának a gyümölcse, hogy a pogányságból megtért keresztények áldozati ajándékká válnak, proszphora tón ethnón euproszdektosz, hégiaszmené en pneumati hagió.

A filippiekhez írt levelében úgy szól a hit szolgálatáról, mint a hit liturgiájáról: „Ha hitetek szent szolgálatáért áldozatként véremet ontják is, örülök, együtt örülök mindnyájatokkal.” (Fil 2,17.) A hit szolgálata liturgia, amint írja: thüszia kai leiturgia tész piszteósz. Szent Pál az italáldozatok szavát alkalmazza a vérontásra: szpendomai.

Ugyanilyen tartalommal ír saját haláláról a Timóteushoz írt második levélben, amikor vértanúságát előre jelzi: „Az én véremet nemsokára kiontják áldozatul, eltávozásom ideje közel van.” (2Tim 4,6.) Itt is azt a szót használja, amely az italáldozatot jelenti. Ide kívánkozik egy megjegyzés: a kifejezésből kiolvasható, hogy Krisztus áldozatával egyesíti a saját halálát, és Krisztussal együtt válik igazi engesztelő áldozattá vértanúságában.

A liturgiával kapcsolatban Szent Pálnak van még egy tanítása. A keresztények kezdettől fogva megülték az utolsó vacsora emlékezetét, amint az Apostolok Cselekedetei erről beszámol: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban.” (ApCsel 2,42.) A korintusi egyházban súlyos hibákat látott, ahogyan az utolsó vacsora emlékezetét megülték. Bőséges útmutatást adott a helyes megünneplésre. Lényeges tanítása: „Valahányszor e kenyeret eszitek, és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.” (1Kor 11,26.) A korintusi híveknek kiemeli, hogy az utolsó vacsora emlékezetekor Krisztus áldozatul adott teste és vére van jelen. Ezért csak tiszta lélekkel lehet belőle részesedni, mert különben az ember „saját ítéletét eszi és issza” (1Kor 11,29).

A liturgikus konferencia megnyitásakor ezekkel a gondolatokkal kapcsolódtam a Szent Pál-évhez. Szívből kívánom, hogy a konferencia sok értékes gyümölcsöt hozzon a szent liturgia tanításának és lelkiségének az elmélyítésében.