Rónay György: Balassitól Adyig

A Rónay Györgytől megszokott, kimagasló színvonalú írások közül is kiemelkedik a Balassi Bálintról és Faludi Ferencről szóló tanulmány.

Balassi hányatott életútját elemezve Rónay György párhuzamot von az ugyancsak zaklatott életű Ady Endre sorsával, kiemelve, hogy mindketten egész életükben küzdöttek Istennel, vágyakoztak utána, gyötrődtek távolléte miatt, megnyugvást csak nála találtak, bár többnyire csak időlegesen. Ahogyan Ady írta Istenhez hanyatló árnyék című versében, amit Rónay mottóul használ Balassi-tanulmányához: „Megűzeték s nem nyugszom addig/, Míg hitedet meg nem nyerem/, Mert kockán van az életem/, Mint árnyék, mikor elhanyatlik/. S hányattatom, miként a sáska,/ Mert csak Tenéked van erőd/ S mert nem láttam régen előbb:/Nem szabad hinni senki másba.”

Balassit „rettenetes, észvesztő indulat” jellemezte, szélsőségesen erőszakos lélek volt, hiányzott belőle mindenfajta önkontroll, bármilyen szörnyűséget követett is el, megrögzötten hangoztatta, hogy jogosan tette. A mértéket nem ismerő harag és a felfokozott érzékiség vezérelte minden tettében. Rónay György lélektanilag hajszálpontosan írja le, hogy „Ebben a szegény, zaklatott, kapkodó lélekben” mintha egyre jobban elhatalmasodnának a rontó erők, a „faggató pokolbeli ördögök”, „a mániák: az üldöztetés rögeszméje, a pánikérzés… aztán, a pánik csöndesültén, az elgyötört, kifosztott, védtelen lélekben megfészkel a rögeszme, és elkezd dúlni, vagdalkozásba és ravaszkodásba hajtani, eszelős dühkitörésekre ingerli…” Kortársai is riadtan látták, tehetetlenül szemlélték összeomlását. Ám a költő élete utolsó éveiben – csalódva nagy szerelmében, Annában, és menekülve a világ gonoszsága, üldözői elől – „odaesik” Isten elébe. Ekkor már szinte csak istenes verseket ír, „legvégül valóban nem marad Istenen kívül más vigasztalója ennek a saját kísértéseivel küszködő, megzavart szívnek.” Belefáradva az életbe, végét áhítva, halálát keresve indult el Esztergom alá, s úgy halt meg a török elleni csatában, mint Krisztus vitéze. „Krisztus meghalt énérettem, és én hogy kételkedjem? Te katonád voltam Uram és a te seregedben jártam” – ezek voltak utolsó szavai. Ezért „igen boldog embernek állítja vala… magát, hogy az igen irgalmas Isten kegyelmes szemeit reája fordítván oly boldog tisztességes véget rendelt volt életének” – idézi Rónay György Darholcz Kristófot, aki 1595-ben, egy évvel Balassi Bálint és testvére, Ferenc halálát követően összegyűjtötte és kiadta azokat a verseket, amelyeket a Felvidék poétái írtak a kettős gyász alkalmából.

Teljesen más alkat volt a Balassi Bálintnál két évszázaddal később élt jezsuita szerzetes, költő, Faludi Ferenc. Egész munkásságában a világban forgó „nemes ember”, „nemes asszony”, „nemes úrfi” útját igyekezett az erények és üdvösség felé igazítani, nem elvonulva a világtól, „hanem bent a világ kötelességei, foglalatosságai és örömei közepett.” Mély meggyőződéssel vallotta, hogy világ és üdvösség nem egymást kizáró fogalmak, hanem nagyon is jól megférhetnek egymással. Faludi verseiből egységes világnézet bontakozik ki, a keresztény humanizmus világnézete. Ideálja a szépen, harmonikusan kiművelt ember, aki elveti a túlzásokat, mert minden túlzás helytelen, megbontja a harmóniát. Ahogyan „boldog, aki a világi bölcsességet a mennyeivel össze tudja békíteni”, úgy kell megtalálnia a keresztény embernek a józan egyensúlyt a maga és a mások szolgálata között. Az okos ember pedig nem bízza ügyét esendő támaszra, vagyis ne az emberekben bízzunk, hiszen „embernek emberben való bizakodása mind azon gyarlóság és bizonytalanság, mert változó kedvétől függ. Aki Istenben bízik, méltán bízik, jól bízik.” Boldog az az ember, aki minden ügyét az Istenre bízza, „minden vágyódásit s kívánságit az engedelmességnek törvényei alá veti. Paradicsomi gyönyörűség az ő élete.” Rónay György rámutat, hogy a XVIII. század aszkézise inkább az ember gyarlóságát, semmisségét hangsúlyozta, a Faludi által hirdetett keresztény humanizmus viszont optimista az emberrel szemben, istenképe pedig „korántsem komor és félelmes, hanem inkább nyájas, emberséges, tapintatos; őriz bennünket, vigyáz ránk…” Rónay György szerint Faludi Ferenc személyiségében tökéletes volt az összhang szó és tett között. Elsőnek és legszebben ő maga valósította meg, amire másokat oktatott: „Ne szeresd életedet csak azért, hogy élj, hanem azért, hogy magadnak és másoknak hasznot hajtson” (Kairosz Kiadó, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír