Szabó Ferenc: A teológus pápa portréjához

XVI. Benedek váratlan lemondása Lourdes-i Boldogasszony emléknapján futótűzként terjedt el a nagyvilágban: a német pápa döntése kivétel nélkül elismerést váltott ki még azok körében is, akik keményen bírálták rövid, 2005-től 2013-ig tartó pápai szolgálatát, illetve a Hittani Kongregáció prefektusának teológiáját, intézkedéseit – olvasható a Vatikáni Rádió magyar nyelvű oldalán található jegyzetben.

„Amikor Joseph Ratzinger/XVI. Benedek teológiai nézeteiről szólunk, természetesen nem szorítkozunk pápasága nyolc évére, hiszen nem vonatkoztathatunk el attól a ténytől, hogy Joseph Ratzinger bíboros II. János Pál alatt, 1981-től kezdve közel negyed századon át a Hittani Kongregációt vezette, és irányította a Nemzetközi Teológiai Bizottságot, valamint számos pápai megnyilatkozás – például Dominus Jesus, Fides et ratio – szerzőjének is őt tekinthetjük.” Amikor Ratzinger pápa közzétette A Názáreti Jézus című monográfiáját (I-II. kötet és egy kis kiegészítő kötet Jézus gyermekségéről), maga hangsúlyozta, hogy munkája nem pápai megnyilatkozás, hanem hosszú teológiai kutató és tanító tevékenységének gyümölcse – írja Szabó Ferenc, aki néhány évvel ezelőtt a Vatikáni Rádió magyar műsorában hosszabb sorozatot tartott Ratzinger pápa teológiájáról, zsinati szerepléséről és pápai döntéseit ért kritikákról. Jegyzetében most néhány szempontra világít rá:

Joseph Ratzinger teológiai tanulmányai során (1946–1953) az egyházatyákat, nevezetesen Szent Ágostont tanulmányozta. Doktori disszertációját Szent Ágostonról, habilitációs dolgozatát pedig Szent Bonaventúráról írta. Mesterének tartotta R. Guardinit, H. de Lubacot és H. U. von Bathasart. H. de Lubac Katolicizmus című könyve kulcsfontosságú lett számára. H. de Lubac és az ún. „új teológia” hatásán kívül megemlítjük még a perszonalizmus (Mounier, Scheler), valamint az Ágoston-Newman-Przywara-Guardini szellemi irány befolyását gondolkodására. De a fiatal Ratzinger nemcsak a francia teológusokat, hanem a nagy francia gondolkodókat, szépírókat is szívesen idézte (Claudel, Marcel, Teilhard). Bizonyára emiatt is figyeltek fel rá a franciák: a Francia Akadémia 1992-ben (A. Szaharov helyére) tagjai közé választotta.

Köztudott, hogy Joseph Ratzinger, a fiatal teológusprofesszor a II. Vatikáni Zsinaton Frings kölni bíboros érsek „tanácsadójaként” szakértőként szerepelt. J. Ratzinger és Frings kölni bíboros között már korábban kölcsönös szimpátia, szívélyes egyetértés alakult ki. (Erről beszámolót olvashatunk magyarul is megjelent önéletrajzában: Életutam.

Amikor eljött a zsinat kezdetének napja, Frings bíboros titkárával együtt Rómába vitte Joseph Ratzingert mint teológiai tanácsadóját, és elérte, hogy az első ülésszak vége felé hivatalos zsinati „szakértőnek”, azaz peritusnak nevezzék ki. Joseph Ratzinger zsinati szerepléséről több ízben megemlékezik H. de Lubac zsinati jegyzeteiben (Carnets du Concile), általában Frings bíboros felszólalásai kapcsán. Híres volt a kölni érsek 1963. nov. 8-i felszólalása („történelmi matiné”), amikor is a Szent Officium reformját sürgette, és Ottaviani bíboros, az akkori prefektus heves tiltakozását váltotta ki. (Carnets II, 15) Hans Küng Önéletrajzában részletesebben mondja el az esetet. Megjegyzi, hogy Frings felszólalását teológiai tanácsadója, Ratzinger sugallta, aki az ő kedves kollégája volt. A bonni, münsteri, majd tübingeni professzor (Tübingenben kollégája is) haladó nézeteiről elismerően nyilatkozott Hans Küng, aki későbbi kemény kritikusa lett. Küng idézte Ratzinger 1969-es „inkvizíciókritikáját” (Das Neue Volk Gottes, 302–321), amelyet ő maga is megfogalmazhatott volna. De hozzáfűzte: egyesek szerint Ratzinger bíboros, amikor a Hittani Kongregáció (a volt Szent Officium) prefektusa lett, elárulta Frings bíboros örökségét.

Ratzinger bíboros önéletrajzában két kitérőt tesz a zsinati teológiai vitákról: az egyik a liturgia reformjával kapcsolatos, a másik a „kinyilatkoztatás forrásairól” szóló dokumentum előterjesztésekor keletkezett drámai összeütközés. Ezzel a szöveggel az egész modern bibliaértelmezés, nevezetesen a történelmi-kritikai módszer vita tárgya lett. Ratzinger már itt fenntartásokkal élt a történelmi-kritikai módszer túlzásaival szemben, és ugyanezt tette a pápaként kiadott A Názáreti Jézus című monográfiájában.

Miután 1981-ben Joseph Ratzinger a Hittani Kongregáció prefektusa lett, a II. János Pál alatti teológus-kontesztálások idején a vádak özönét zúdították rá: „főinkvizítor”, „páncélbíboros”, „restaurátor”: vagyis a zsinati megújulást fékezi, a zsinat előtti állapotokat akarja visszaállítani. És ezeket a jelzőket megismételték, amikor 2005-ben pápává választották. Talán a leghevesebb kontesztálás volt 1989-ben az ún. „Kölni Nyilatkozat”, amelyet 163 nyugat-német, svájci, osztrák és holland teológus írt alá, akik – Hans Küng vonalában – a római teológiát, a Hittani Kongregáció gyakorlatát és a Római Kúria döntéseit bírálták. A kontesztálás továbbgyűrűzött: francia és francia nyelvű belga és svájci teológusok (157-en) tiltakozó levelet intéztek Ratzinger bíboroshoz. Mindezeket átéltem, ismertettem a nyolcvanas években, mint a Vatikáni Rádió munkatársa – írja Szabó Ferenc SJ.

Joseph Ratzinger álláspontjában változás történt a szélsőséges kontesztálások, a progresszívek zsinatértelmezései hatására. Egyébként ilyen változást figyelhettünk meg pl. Henri de Lubac vagy Hans Urs von Bathasar megnyilatkozásaiban is, akik pedig nem tartoztak a konzervatív teológusokhoz. (Balthasar könyvet írt a „Róma-ellenes komplexusról.”)

Ratzinger bíboros 1996-ban, a Peter Seewaldnak adott interjúban (A föld sója, 59–62) elmondta: szerinte – és sokak szerint – a zsinati várakozások nem teljesültek. „Manapság elsősorban a ’progresszív’ emberek beszélnek az ’Egyház teléről’. Tagadhatatlan: nem jött el a kereszténység új órája, hanem sok elpártolás következett be – a néhány jó kezdeményezés mellett. Miért történt ez? – veti fel a kérdést jegyzetében a szerző.

Két indokot nevez meg: az első, hogy kétségtelenül túl sokat vártunk. Az Egyházat nem tudjuk mi magunk előállítani. Szolgálhatjuk, de virulása vagy hanyatlása nem egyedül a mi tevékenységektől függ. (…) A másik indok, hogy jelentős különbség támadt aközött, amit a zsinati atyák akartak, s aközött, ami a nyilvánossághoz eljutott, és a közvéleményt formálta. Az atyák ’aggiornálni’/korszerűsítteni/ akarták a hitet – s épp ezáltal teljes súlyával akarták átadni. Ehelyett egyre inkább kialakult az a kép, hogy a reform abban áll, hogy megszabadulunk a terheinktől; megkönnyebbülünk, úgyhogy a tulajdonképpeni reform már nem a hit radikális vállalásában, hanem bizonyos fölhigításában áll. (…) Való igaz, hogy a zsinatnak kétféle értelmezése van. Egyre világosabb azonban, hogy a zsinat szövegei teljes egészükben a hit folytonosságát képviselik.” A Hittani Kongregáció prefektusa ezután óvott a szélsőségektől. A volt haladó tübingeni professzor (vö. Bevezetés a kereszténységbe, 1968) később szembeszállt a visszaélésekkel, azokkal, akik a zsinati reformokra hivatkozva visszaéltek az Egyházzal és a hittel – szerepel Szabó Ferenc jegyzetében.

A Hittani Kongregáció prefektusa Seewaldnak kijelentette: „Alapeszmém, főleg a zsinaton, mindig az volt, hogy a hit lényegi magvát kiszabadítsuk a rárakódott héjak alól, s erőt és mozgást adjunk e magnak. Ez az impulzus életem nagy állandója. Természetesen a hivatal a dolgoknak olyan hangsúlyt ad, ami egy professzor esetében nincsen. Számomra azonban fontos, hogy ettől az állandótól, amely gyermekkorom óta meghatározta életemet, soha nem tértem el, s hogy életem ezen alapirányához hűséges maradtam.”

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír