Szent Benedek-ünnep Tihanyban

Az alkalomhoz minden évben kapcsolódik egy gyalogos zarándoklat, amelyet fiatalok és idősebbek, világiak és szerzetestestvérek együtt tesznek meg Pannonhalmától Tihanyig. Az idén mintegy százan indultak útnak, közel 120 kilométeres távolságból: ezúttal Győr, Pannonhalma, Bakonyszentlászló, Bakonybél, Veszprém, Tótvázsony érintésével érkeztek az ünnepi szertartásra.

A zarándokokat nagy örömmel fogadták Tihanyban. A szertartás kezdetén Korzenszky Richárd, a tihanyi bencés közösség vezetője köszöntötte őket a templomban, a szentáldozatban résztvevő bencés atyákkal, bencés öregdiákokkal és különböző helyekről érkezettekkel együtt. Szent Benedek különböző embereket gyűjt össze közösségbe – mondta a perjel. Fiatalokat és idősebbeket, különböző származásúakat, szellemi és kétkezi munkásokat. A különbözőségek elfogadásával tudjuk együtt járni „szárnyaló szívvel az Úr parancsainak útját”, ahogy a Regulában olvassuk – mutatott rá.

A szertartás vesperással kezdődött, majd a szentáldozatban Hortobágyi Cirill, a pannonhalmi monostor perjele mondott szentbeszédet, aki maga is végigjárta a zarándokutat Tihanyba. Homíliájában a Szent Benedek-i Regula és az evangélium közös gondolatai alapján a szelídség, az alázatosság, a bizalom erényeinek fontosságáról szólt, amely a boldog keresztény élet alapja, amely a közösségeket összekovácsolja, segít az Isten parancsainak útján járni, a terheket hordozni. „Óvakodj a gonosztól, nyelved ne szóljon csalárdságot, fordulj el a rossztól és tedd a jót, keresd a békét és járj utána!” – idézte Szent Benedek szavait.

A zarándokúton a hitből fakadó keresztény élethez kaptak impulzusokat – mutatott rá Hortobágyi Cirill. Például azt, hogy a célhoz akkor közeledik az ember, ha az Isten vezette úton marad, vagyis belső figyelmét Krisztusra fordítja, hogy tisztuljon a lelke. A zarándoklélek, a szelídség, az alázat a boldog élet kulcsa, mert Isten követését jelenti; ez családban is, szerzetesközösségben is meghatározó. Fontos testvéri mivoltunk tudatosítása, mert az leborulás az Isteni Nagyság előtt. Annak a felismerését jelenti, hogy mindenünk, s mi magunk is Isten ajándékai vagyunk, és ajándéknak kell lennünk mások, egymás számára is, hogy felfedezzük, meglássuk a másik emberben, egymásban Isten képmását. Azzal, hogy szolgálatába állunk valakinek, nem adjuk fel önmagunkat. A szolgálat ugyanis vallomás arról, hogy Isten uralkodik az életünkben, a másik életében és az egész világon.

Azt is folyamatosan tudatosítanunk kell magunkban, hogy Istentől nem a gondtalan és a fáradtságmentes élet ígéretét kaptuk – hangzott el a szentbeszédben. Az igát nem leadni, hanem felvenni kell. „Jöjjetek hozzám, akik megfáradtatok és terhek alatt görnyedtek, és vegyétek fel az én igámat” – biztat az Úr. Ha Istenre figyelve vesszük fel az igát, testünkhöz szabódik, s hordozása már nem lesz fárasztó; igazi, éltető, távlatokat nyújtó, boldog szolgálattá válik – zárta elmélkedését a pannonhalmi monostor perjele.

Toldi Éva/Magyar Kurír

(gj)