Szent István egész tevékenysége az országépítésre irányult

A „Nagy szükségünk van példaképekre" című, a Népszabadság Hétvége mellékletében megjelent interjúban Erdő Péter a holnapi ünnepről elmondta: „Nekünk, katolikusoknak augusztus 20. mindig is Szent István király ünnepe volt. Mindannyiszor, amikor Szent István ünnepeljük, hálát adunk a létezésünkért, azért, hogy megmaradtunk a Kárpát-medencében. Az is nyilvánvaló, hogy Szent István, mint nagy történelmi személyiség, nemcsak a katolikusok, hanem mindenki számára vonatkozási pontként szolgál. Intelmeiből nyitottság és bölcsesség sugárzik, minden részletében találunk aktuális mondanivalót. Például arról, hogyan kell együtt élni a más nyelvű és más kultúrájú emberekkel. Szent István erőskezű uralkodó volt, de nem kereste a konfliktusokat. Egész tevékenysége az országépítésére irányult. Létrehozta az egyházi szervezetet, megteremtette a jogállamot.”

A Magyar Katolikus Egyház feje szerint a mi kultúrkörünkben különbség van az állam és az egyház között, „ezért a kettő kapcsolatának alakulása állandóan beszédtéma lesz. Másrészt nem szükségszerű, hogy ez a kínos, kényelmetlen kérdések közé tartozzon. Az állam és az egyház viszonya nem feltétlenül a feszültségekről, vagy a problémákról szól.”

Czene Gábor interjúkészítő közbevetésére – „Márpedig régóta másról se hallani, csak feszültségekről meg problémákról” – Erdő Péter azt felelte: „Azt hiszem, hogy ez egyfajta tükre országunk belső helyzetének. Stabilabb periódusokban létrejön egy bizonyos egyensúlyi állapot, ami jól vagy rosszul, értékteremtő vagy kritizálható módon, de évtizedekig működőképes. Magyarország tizenhat év óta még mindig az átalakulás korát éli: nem csupán az állam és az egyház viszonya tekintetében, hanem társadalmi, gazdasági, jogi és sok más szempontból is… A problémák egyik forrását mindmáig abban látom, hogy nem alakult ki közmegegyezés arról, milyen szerepet szán a társadalom az egyházaknak. Ha létezne ilyen közmegegyezés, akkor azt szembesíthetnénk azzal, amit mi gondolunk küldetésünkről. Társadalmi konszenzus hiányában azonban nehéz megvitatni, hogy a külső elvárások mennyiben találkoznak a katolikus egyház felfogásával. Annak, hogy ez a fajta közmegegyezés a mai napig nem jött létre, részben az az oka, hogy a korábbi évtizedekben nagyon nagy volt körülöttünk a csend. Előnye is volt ennek, mert a hetvenes-nyolcvanas években a tömegtájékoztatásban már – vagy még – ritkán indultak ellenünk gyalázkodó támadások, viszont a valóságos helyzetünkről és a nehézségeinkről csak keveset tudtak az emberek.

Némelyekben még ma is torz kép él, és találkozni olyan félelmekkel is, hogy az egyház valamiféle hatalmi pozíciót akar betölteni az országban. Éppen úgy nem reálisak ezek a félelmek, ahogyan a felfokozott várakozások sem voltak azok. Emlékszem, a nyolcvanas évek vége felé egyre többen mondogatták, még nem hívő emberek is, hogy milyen jó volt régen, a kórházakban önzetlenül dolgoztak a kedvesnővérek, sose fogadtak el borravalót. Ez igaz. De arra már nem gondoltak, hogy időközben eltelt negyven év. A kedvesnővérek megöregedtek vagy meghaltak. Újakat pedig nem lehetett felvenni, hiszen a legtöbb szerzetesrend nem működhetett.”

A bíboros-prímás arra is figyelmeztet: „A változás állandó kötelességünk. Dialógust, szellemi párbeszédet kell folytatnunk a világgal, és ennek a feltételeit a magunk oldaláról sok évig, vagy évtizedig tartó, szívós munkával kell megteremtenünk. Ahhoz, hogy hiteles és megalapozott válaszokat adhassunk az új, aktuális problémákra, felkészült szakértőkre, és szellemi műhelyekre van szükség. Valamint arra, hogy élő kapcsolatunk legyen a profán, világi tudományok képviselőivel.”

Erdő Péter a globalizációról elmondta: „… olyan összetett jelenség, amely egyszerre jár rendkívüli lehetőségekkel és súlyos kockázatokkal. Lassan kezdünk rájönni, hogy tetteinknek az egész földkerekségre nézve vannak következményei. De az a felelős magatartás, amit ez a felismerés megkövetelne, még nem alakult ki. Ha viszont a tömegkommunikáció hihetetlen fejlődésére gondolunk, akkor az árnyoldalak ellenére is örülnünk kell, hiszen soha nem látott fizikai és technikai lehetőségünk van arra, hogy a krisztusi tanítást az egész emberiséggel megismertessük. Hitünk univerzalitása és tiszteletünk az egyes kultúrák iránt összetartozik egymással. A középkori Európában ugyanaz a vallás, a kereszténység eljutott a különböző népekhez, és mindenhol változásokat indított el. A kereszténység befogadása nem szürkeséget okozott, ellenkezőleg: létrejöttek azok a nemzeti kultúrák, amelyek ma is léteznek Európában. Hazánkban e téren Szent Istvánnak döntő szerepe volt.”

A bíboros prímás az 1944 decemberében vértanúhalált halt Salkaházi Sára szeptember 17-ei boldoggáavatásával kapcsolatban hangsúlyozta: „… az biztos, hogy minden boldoggá avatásnak sajátos lelkipásztori célja van… A szentek és a boldogok hitünk szerint mennyei pártfogóink, akiknek a közbenjárását kérhetjük, másrészt olyan példaképek, akiket az egyház hivatalosan is a hívő katolikusok elé állít. Íme, egy ember, aki a maga korában, a maga helyén hitelesen valósította meg a krisztusi életeszményt. Az idén, amikor a nándorfehérvári diadal és az 56-os forradalom évfordulójáról is megemlékezünk, különösen nagy szükségünk van példaképekre, akik hozzásegítenek a lelki, szellemi és lélektani megújuláshoz. Kevés olyan szent vagy boldog van, aki Budapesten szenvedett vértanúhalált. Azt hiszem egyedül Szent Gellért és társai közismertek közülük. Tudjuk, hogy Gellért püspököt pogány lázadók a Dunába dobták a később róla elnevezett hegyről. Salkaházi Sárát a másik pontról lőtték a Dunába. Salkaházi Sára vállalta a vértanúságot, megmutatta, hogy zűrzavaros időkben hogyan kell helytállnia annak, aki igazán keresztény akar lenni. Boldoggá avatása a kiengesztelődés üzenete, amely másokért vállalt felelősségre indít, és reménységet ad az egész ország számára. Ezért is vagyok olyan hálás XVI. Benedek pápának, aki aláírta a Salkaházi Sára boldoggá avatásáról szóló határozatot.”

Magyar Kurír

Kép: www.katolikus.hu