Szent Márton napja

996-ban a Szent Márton hegyén (Pannonhalma) letelepedő bencés szerzetesek, a helyet kiválasztó Géza nagyfejedelem és Szent István király meg voltak arról győződve, hogy Szent Márton a „Szent Hegy” közelében született. Pannonhalmát 1823-ig Szentmártonnak, Szent Márton hegyének nevezték.

Szent Márton életét tanítványa, Sulpicius Severus írta meg. Valószínűleg szláv családból származott, ám nem kizárt, hogy kelta ősök sarja volt. Családja jómódú volt, apja katonatisztként szolgált, s mivel Itáliában kapott birtokot, a család Ticiumban telepedett le.

Gyermekkorától isteni kegyelem hatotta át. Tizenkét éves korában, szülei akarata ellenére, a templomba szökött, és kérte, hogy vegyék fel a hittanulók közé. Ettől kezdve remeteségben vágyott élni. Tizenöt évesen, édesapja akaratára, belépett a hadseregbe; atyjával együtt harcolt Constantinus és Julianus császárok alatt. A feljegyzések segítőkészségéről, jóindulatáról számolnak be. 339-ben megkeresztelkedett, 341-ben kilépett a seregből. 355-ben téríteni kezdett Pannóniában.

A IV. században megerősödő ariánus mozgalom elől Savariából Milánóba menekült, ám az ariánusok innen is elűzték. Megszűnvén a veszély, 360-ban visszatért Galliába, ahol fontos hittérítő munkát végzett a pogányok között. Megalapította az első európai kolostort. 371-ben Tours püspökévé akarták választani, ő azonban tiltakozott e tisztség ellen. A legenda szerint egy libaólban próbált elrejtőzni, de a ludak elárulták gágogásukkal.

Fölszentelése napjától Márton mint jó pásztor látogatta nyáját. Nagy erőt öntött a hívekbe és a papokba. A nép atyjaként szerette. Úgy élt közöttük, mint a legszegényebbek; segíteni és békességet teremteni akart mindenütt. Az egész ország gyógyításairól, ördögűzéseiről és a halottak feltámasztásáról beszélt. Úgy emlegették, mint az irgalmas szamaritánust, aki a koldusnak utolsó ruhadarabját is odaadta, s mint a jó pásztor ragyogó példáját, aki a legszorongatóbb helyzetekben is a felebaráti és az Isten iránti szeretetet tette életének vezérlő elvévé.

Nagy alázat jellemezte: amikor a szentélyben volt, sohasem használta a püspöki széket, templomban soha senki nem látta leülni. Állhatatos volt az imádkozásban. Legendájában olvashatjuk: soha egyetlen órát vagy percet sem mulasztott el, hogy ne mélyedt volna imádságba vagy szent olvasmányaiba. Lélekben akkor sem hagyta abba az imádkozást, amikor olvasott vagy dolgozott. Szigorú volt saját magával szemben, ám megértő a bűnösök iránt: mindenkit keblére ölelt, aki meg akarta bánni bűneit. Az apostolokkal egyenrangúnak mondták a Szentlélek kegyelme miatt, aki tűz formájában alászállt reá, mint egykor az apostolokra. A hagyomány szerint az apostolok gyakran látogatták meg mint társukat.

Márton tudott nagyon keménykezű is lenni, ha a hit tisztasága került veszélybe; ha a hívők babonás tisztelettel vettek körül egy helyet vagy egy vélt szentet, illetve ha pogány szokások és elképzelések akadályozták az evangélium terjedését. Fölfogásának és életvitelének szigorú, aszketikus vonása, amely már a megválasztásakor ellenkezést váltott ki sokakban, haláláig megmaradt, és mindvégig tüske volt még néhány püspöktársa szemében is. Az egyház ugyanis egyre inkább berendezkedett a világban: kezdtek kialakulni az egyházi birtokok, ennek következtében a klérus hozzászokott az anyagi biztonsághoz, a fényes ruhákhoz, dús asztalhoz. Így érthetően megütközést váltott ki, hogy miként lehet megválasztani püspökké olyat, aki vezeklésben és szegénységben él, aki a remeteséget kedveli; aki a liturgiában használatos fényes trónust elutasítva egyszerű széket használ, ami főúri házaknál csak a cselédeké volt; s aki a vele élő szerzetes testvéreinek megtiltja, hogy csak egyetlen ezüstöt is elfogadjanak azért, hogy új ruhát csináltassanak maguknak.

A Legenda Aurea a szent életének számos csodáját beszéli el, többek között gyógyításokat, halottak feltámasztását, az ördög legyőzését, a rablók megtérítését, vad kutyák megszelídítését.

Legismertebb ábrázolása egyik jócselekedetét örökíti meg: a római hadsereg ifjú tisztjeként Galliában egy alkalommal a téli hidegben egy hó alatt fekvő ruhátlan, sánta koldusra bukkant. Megszánva a szerencsétlent, kardjával kettévágta köpenyét, és az egyik felét a koldus vállára borította. Ezt követően, álmában megjelent neki Krisztus, vállán a koldusra terített fél köpennyel. Később, püspök korában a jelenet majdnem pontosan megismétlődött: egy ízben szedett-vedett gúnyában misézett, mivel a templom kapujában egy didergő koldus kedvéért megvált a miseruhájától. A hívek szeme láttára egy tűzgömb szállt a feje fölé, és angyalok fedték be drágakövekkel ékített aranyujjassal csupasz karjait.

397. november 8-án halt meg, életének 81. évében. A hagyomány szerint arca megdicsőülten sugárzott, és sokan hallották, hogy angyalok kórusa énekelt fölötte. November 11-én temették el Tours-ban, sírja felett kápolnát emeltek.

Severinus szerzetesnek, aki Márton életrajzát megírta, amikor az egyik éjszakai zsolozsma után elszenderedett – mint maga írja egyik levelében –, megjelent Szent Márton fehérbe öltözve, tüzes orcával, csillagszemekkel, bíborvörös hajjal, jobbjában azt a könyvet tartva, melyet Severinus írt az életéről. Miután megáldotta, látta, hogy az égbe emelkedik, s mikor szeretett volna vele menni, fölébredt. Ekkor kapta meg a hírt, hogy Szent Márton azon az éjszakán költözött el. Ugyanezen a napon Szent Ambrus milánói püspök misézés közben az oltárnál a prófécia és az episztola között elszunnyadt. Senki nem akarta fölébreszteni. Két vagy három óra múltán mégis felkeltették, mondván: már eltelt egy óra, és a nép nagyon fáradtan várakozik. Erre azt felelte Ambrus: „Ne zavarjatok! Testvérem, Márton az Úrhoz költözött, ott voltam a temetésén, és éppen a végtisztességet adtam meg neki, de mivel fölébresztettetek, az utolsó responzóriumot nem tudtam befejezni.” Följegyezték a napot és az órát, s később megtudták, hogy Márton akkor költözött az égbe.

Odo clunyi apát elbeszélése szerint Szent Márton koporsójának átvitelekor valamennyi templomban érintés nélkül megkondultak a harangok, és csodálatos módon valamennyi gyertya meggyulladt.

Halála után hamarosan szentként kezdték tisztelni. Számos hegy, templom, vár, kolostor és település viseli Márton nevét. Sírja Tours-ban híres zarándokhely volt az egész középkor folyamán.

Márton a középkor egyik legnépszerűbb szentje volt. Védőszentként tisztelték a koldusok, a katonák, a ló- és lúdtartók, a szőlőművelők, a hordókészítő kádárok, továbbá Franciaország és a Szombathelyi Egyházmegye védőszentje. Segítségét kérték gyermekbetegségekben és orbánc vagy gennyes betegségek esetén.

Kultusza már a honfoglalás előtt virágzott hazánkban. Szent István a zászlaira Szent Márton képét festette. Miként fentebb is olvashatjuk: születésének egyik feltételezett helyén Szent Márton tiszteletére épült a pannonhalmi bencés apátság. A középkorban Szűz Mária után Szent Márton tiszteletére szentelték a legtöbb magyarországi templomot és települések sorát: így például Alsószentmárton, Hegyhátszentmárton, Szilvásszentmárton, Martonos, Rózsaszentmárton, Szentmártonmacskás...

Márton napjának a frissen tömött, szépen felhízlalt lúd az ünnepi eledele. Szent Márton és a lúd kapcsolatát a már említett legenda magyarázza: Márton a ludak óljába bújt, hogy püspökké választása elől kitérjen, de a ludak gágogása elárulta rejtekhelyét.

Emléknapján országszerte lakomákat rendeztek, hogy egész esztendőben bőven ehessenek, ihassanak. „A bornak Szent Márton a bírája” – tartja a mondás, minthogy ekkorra általában megforrt az újbor.

Márton-nap a XIV. századi krónikákban határnapként szerepel: a tisztújítás, fizetés, jobbágytartozás lerovásának napja volt. Az egyházi esztendő hagyományai szerint Márton napja az úgynevezett kisfarsang idejére esik. Kisfarsang a lakodalmak, pásztorünnepek, névnapok és bálok ideje volt: akkor került sor a szüret, a kukoricafosztás utáni mulatságokra is. Ez időszak Katalin-nappal, november 25-ével zárult.

Márton napját a pásztorok is számon tartották hazánkban. Élő szokásként legtovább Vas megyében maradt meg a Márton-napi vesszőhordás és a pásztorok megajándékozása: a disznópásztorok felkeresték azokat a házakat, ahonnan állatokat hajtottak a legelőre, és vesszőket vittek ajándékba a gazdáknak. Ez volt a Szent Márton vesszeje, melyről azt tartották: ahány ága van, annyit malacozik majd a disznó. Köszöntőt is mondtak.

E jeles naphoz munkatilalmak is kapcsolódtak: Márton-napkor nem szabad mosni, teregetni, mert elpusztul a jószág. Márton napjához is kapcsolódnak időjárásjósló praktikák és megfigyelések. A liba csontjából az időjárásra jósoltak: ha a liba csontja fehér és hosszú, akkor havas lesz a tél, ellenben ha barna és rövid, akkor sáros. Az aznapi időből is jósoltak: ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható. Egy kalendáriumi regula szerint: Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál.

Magyar Kurír

(gj)