Szente János: A magyar táncház egyedülálló a világon

1999-ben alapították többen, köztük Szente János a Pázmány bölcsészkarának táncegyüttesét, amely a mai napig működik. Ma már azonban Pesten próbálnak, és nem csupán a Pázmány hallgatói járnak el a próbákra.

Ez egy főleg egyetemistákból álló, amatőr táncegyüttes, ennek ellenére jártunk Bulgáriában, Hollandiában, Erdélyben és a Felvidéken is. A cél az, hogy minél többen megismerjék és anyanyelvi szinten „beszéljék” a táncot – mondja Szente János, aki szerint csak táncházban nem lehet rendesen megtanulni táncolni. – Az amatőr táncegyüttes azért van, hogy ott „felhasználói” szinten megismerkedjen az ember a népi kultúrával, hogy ha lemegy a táncházba, felismerje hogy milyen zenét hall, és arra tudjon élvezettel táncolni is. Ezt csupán táncházban ugyanis nem lehet megtanulni.

A Pázmány hangsúlyosan amatőr együttes?

A táncházas világ és a táncegyüttesek világa előtt nagyon komoly szakmai kihívás áll. Fesztiválokra kell járni kül- és belföldön, zsűrizett szakmai megmérettetéseken, versenyeken kell részt venni. Nem feltétlenül az a cél, hogy a Martin Szövetség minősítő fesztiválján kiválóan minősüljön egy együttes. A Pázmányra úgy tekintek, mint saját gyermekemre, de ez a csapat ettől még messze van. Nem azt mondom, hogy nem lenne rá képes, csak ahhoz másképpen kéne táncolni. És tartok tőle, hogy ez a fajta „minősülési vágy” a tánc örömének a rovására menne. Az első és legfontosabb, hogy az ember szeresse és élvezze a táncot.

A majd’ negyven éves táncházmozgalom reneszánszát éli? Többek közt a Gödör klubban megrendezett táncházaknak köszönhetően mintha pár éve egyre többen újra felfigyeltek volna rá.

Ami a szocializmusban táncházmozgalom volt, mára önálló stílussá nőtte ki magát. Vannak emósok, deszkások, raprajongók, és vannak, akik táncházba járnak. Kialakult a táncházas kultúra, amelynek gyökerei a magyar történelemben és néphagyományban gyökereznek. Aki ezt műveli, az nem csupán magára aggat egy lógós gatyát és félrecsapja a sildet meg rááll a gördeszkára, hanem sokkal nagyobb múltból merít. Szerintem ez sokkal emberibb világ. A tánc egyidős az emberiséggel, a néptáncok szervesen fejlődtek a mai napig.

A kommunista diktatúra nagyon támogatta a hagyományőrző egyleteket, a színpadi táncot, a táncházmozgalom azonban kiütötte a biztosítékot. Milyen viszonyban van a megkoreografált műsorok világa a táncházzal?

Induljunk ki az együttesi munkából. Van egy olyan felfogás, amit autentikának hívunk. Egy szakmailag felkészült együttesben eredeti felvételekről tanulunk, vagy olyan oktatóktól, akik eredeti felvételekről tanultak. Ez sugárzik ki a táncházakba is, a táncházakban is így tanítanak, sőt a táncházak bázisát is az együttesek tagjai adják. Most már a táncegyüttesekben folyó szakmai munkának is története van, fejlődött a szakma, kialakult a saját hagyománya. Valóban, lehet, hogy kicsit múzeumos a színpadra állított néptánc. De szükség van erre az együttesi munkában, hogy legyen kihívás, motiváció. Ráadásul valószínűleg a fellépések után a táncosok lejönnek a táncházba és a maguk örömére, szabadon is táncolnak. A kettő szorosan összefügg és kölcsönösen következik egymásból. Szükség van a színpadi reprezentációra, és ennek kell megtermékenyítenie a táncházakat. Az iskolákban, óvodákban, kultúrházakban minderre egyre nagyobb az igény. Ahol meg nincs rá igény, ott ki kell alakítani. Ezért tartom fontosnak az egyetemi tánccsoportot. Akik onnan kikerülnek, tanárok lesznek, és meg tudják szervezni a táncházat az iskolában. A tanárnak nem muszáj táncházat tartania, csak a megfelelő embereket kell megtalálnia. Viszont ő tudja, hogy miért fontos a táncház, mire való és miért van rá szükség. Ez az egyetemről kikerülő értelmiség feladata.

A táncházmozgalomhoz hozzátartozik a hagyományféltés is. Hogy látja, a néphagyomány eltűnése miatti pesszimizmus, illetve a táncházak viszonylagos népszerűsége miatti optimizmus mennyire jellemző?

A közhelygyűjtemény patinás darabja a sokat idézett „csak tiszta forrásból”, ami egy Bartók által feldolgozott román balladából vett idézet. Mióta a technika gyorsan fejlődik, van tévé, videó, internet, a falusiak sem járnak fonóba, az öreg nénik és bácsik is a Duna tévét nézik Erdélyben, itthon meg az m1-m2-t; nem ekével meg lóval, hanem traktorral szántanak. Ismerjük az EU-nak a földműveléssel kapcsolatos felfogását, folyamatosan szorul vissza ez a kultúra. Ez a régi világ, ami megtermelte a táncházmozgalom nyersanyagát, ki fog halni. De amit hagyománynak hívunk, az is folyamatosan változik, alakul. Ma már a hetvenes évek táncházas világa hagyománynak tekinthető. A kihaló, hagyományos világ ugyanis átmentődött a gyűjtéseknek köszönhetően (a népdalokat például a Pátria- és az Új Pátria-sorozatban gyűjtötték össze, valamint az Utolsó óra-sorozatban), és itt van a szerepe a hagyományőrző együtteseknek is. Ezek megtartják, formálják, alakítják a hagyományt. De hát az idő változik, és benne mi is. Az ebben a szép, hogy a megváltozott társadalmi-szociológiai-gazdasági körülmények között is életképes: ez a táncházmozgalom. Viszont nagy hangsúly van az Akadémia és az amatőr együttesek szakmai munkáján, az archiváláson és a megőrzésen. Hiszen mindez abban a formában már nem fog újratermelődni, ahogy régen, nem úgy adódik már át, ahogy azok kapták ezt az örökséget, akiktől mi gyűjtünk, tanulunk. De megőrizni lehet, a táncházban pedig ez tovább él. A személyes, ember-ember közti viszony, a prímás-brácsás, zenész-táncos viszony nem fog változni. Ami régen a fonó volt, az most a táncház, amiben a paraszti kultúra adoptálódott a városi közegbe.

Régen egy falu lakosa a saját faluja táncát tudta, ma egy táncos több táncot tud, sokszor nem is a saját lakóhelyének a táncát, ami lehet, hogy nincs is, ha az illető városi.

Igen, ez is megváltozott. Viszont régen a város is sokkal szorosabb kapcsolatban volt a vidékkel, a faluval. Ezek oda-vissza hatottak egymásra. Eleve, régen több volt a falu. Ma már több a város, kevesebb a falu. Régen sokkal kisebbek voltak a közösségek, ezért alakulhatott ki minden falunak saját tánca. Most tömeg van, de közösség nincs. A táncház magyar specialitás. Ilyen sehol a világon nincs, hogy a saját népi hagyományunkat beemeltük a főleg városi fiatalság köztudatába, az értelmiség által. A táncházmozgalom ugyanis értelmiségi kezdeményezés, ami tovább él, hat, létezik. Így aztán nálunk nagyon magas az amatőr tánc színvonala. Bejön egy fiatal, táncol egy mezőségit, egy szatmárit, somogyit, kalotaszegit. 

A táncházakban jellemzően az erdélyi táncok örvendenek a legnagyobb népszerűségnek.

A hetvenes évekbeli induláskor a dunántúli (Sárköz, Somogy, Tolna, Baranya, stb), széki (a Mezőség egy faluja) és méhkeréki táncokon volt a hangsúly. Utóbbi egy Gyula környéki román falu. Régen nem volt nehéz megtanulni a teljes repertoárt, mert csak ez a három tánc volt a táncházban. Most már van 103 fajta, és a kis-magyarországiak valóban háttérbe szorultak. Egy időben divat volt a szatmári, de ma már keveset húznak és kevesen tudnak szatmárizni. Jelenleg az erdélyi táncok a legnépszerűbbek (mezőségi, kalotaszegi, vajdaszentiványi, Küküllő-menti), és azok is eltolódtak a cigány táncok felé. A táncházakban is vannak divathullámok és rajongói klubok. A nehézség az, hogy annyifajta zenét és táncot ismerünk, hogy képtelenség mindet rendesen megtanulni. Ráadásul sokan abba a hibába esnek, hogy lenézik azt, aki nem ismeri még valamelyik táncot. Pedig egy táncos nem tudhat minden táncot.

A táncházmozgalom akkor élő cáfolata lenne annak a sokat hangoztatott kritikának, hogy a magyarok nem ismerik a saját népi hagyományaikat?

A lehetőség mindenesetre adott. Sok iskolában dolgozik néptánc-pedagógus, egyre több helyen vannak táncházak. Ez ugyanolyan, mint a hit. A templom nyitva van, bárki bemehet, senki nem küld el senkit. Aki nem teszi be a lábát, az magára vessen. Aki beteszi, az viszont művelje magas színvonalon, amit csinál. Megjegyzem, kénytelen lesz, mert a magyar néptánc magas színvonalú. Hogy a folyamatokra kultúrpesszimistaként vagy kultúroptimistaként tekintünk, ez egyéni ízlés kérdése. Majd száz éve múlva megítélik a történészek, hogy a táncházmozgalom csak néhány generáció egyszeri kalandja volt-e, vagy országos jelentőségű kulturális föllendülés.

Milyen speciális viszonyrendszer jelenik meg a magyar néptáncban?

Mindig a férfi vezet. A táncbéli női és férfiszerep kiegészíti egymást. A férfi irányít, a nőnek meg szépen kell „kéz alá mennie”, amire egy férfi nem lenne képes. Mindkét szerep fontos és bonyolult technikai kihívást jelent. A táncban sok mindent megtudhatok a másik emberről: hogy mennyire engedékeny, mennyire önfejű, mennyire komolytalan… olyan dolgok derülnek ki tánc közben, ami tíz év beszélgetés után sem derülne ki. A gyimesi csángók mondják, hogy akik jól tudnak együtt táncolni, azok az élet más területein is jól megértik egymást.

Szilvay Gergely/Magyar Kurír