Színeváltozott látás

Az előző vasárnap evangéliumi részlete azt a Jézust állította elénk, aki irántunk való szeretetéből osztozott emberi létünk közös helyzeteiben. Ahogyan gyönyörűen fogalmazza a Zsidókhoz írt levél: „Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, bűn nélkül.” (Zsid 4,15)

A mai vasárnap evangéliuma pedig a színeváltozott Jézust állítja elénk, aki három kiválasztott tanítványával, Péterrel, Jánossal és Jakabbal együtt felment a hegyre imádkozni, s ott, imádsága közben „arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott.” A tanítványok egészen különös eseménynek lehettek a szemtanúi, amely mélyen lelkükbe vésődött. Péter apostol írja később: „Mi hallottuk ezt az égből jövő hangot, amikor vele voltunk a szent hegyen.” (2Pét 1,18)

A történet lényegét a Katekizmus így fogalmazza meg: „Jézus egy pillanatra megmutatta isteni dicsőségét” (KEK 555). Jézus teljesebb bepillantást enged személye titkába a három tanítványnak, feltárja előttük mivoltának teljességét: benne Isten dicsősége van jelen az emberek között. Az ő személye Istent teszi jelenvalóvá, benne Isten Országa érkezett el. Ezzel az eseménnyel, önfeltárással Jézus megerősíti Péter apostol néhány nappal korábbi hitvallását: „Az Isten Felkentje vagy.” (Lk 9,21) S ugyanakkor – előre tekintve – felkészíti tanítványait arra, hogy ezt a látást ne veszítsék el majd akkor sem, amikor a szenvedés fájdalmában és sebzettségében semmi nem utal majd erre a dicsőségre, amikor őt úgy lehet majd látni mint egy pőre embert, akiről a zsoltáros elkeseredett szavai jutnak eszünkbe: „De én csak féreg vagyok, nem ember, az emberek gúnytárgya s a népek megvetettje.” (Zsolt 22,7)

Jézus Krisztus személyében egyesült egymással emberi és isteni. A csodákban finomabban érzékelhető, a szenvedésben elfátyolozódik az isteni. S tudjuk, hogy épp Jézus isteni természete formálta oly széppé emberségét. A színeváltozás eseménye segít megérteni azt is, hogy Jézus minden cselekedete Isten közeledésének lehetőségévé, eszközévé lett. Szelíd szeretete és irgalmas odahajlása a nyomorult emberhez Isten ikonja, kinyilatkoztatása.

Ezért oly alapvető a jelenet végén az Atya felhőből szóló felhívása: „Őt hallgassátok!” Nagyböjti készületünk lehetőségein gondolkodva talán érdemes újra elfogadni e meghívást: Jézus Krisztus megismerésének legegyszerűbb és legközvetlenebb útja Isten igéjének, s különösen az evangéliumok szövegének nyíltszívű, érdeklődő olvasása. Amikor igazi találkozás alakul így ki, akkor „megtalálhatjuk a bibliai szövegben azt az eleven igét, mely cselekvésre szólít, irányt jelöl ki és életet alakít” – ahogyan II. János Pál pápa fogalmazott (Novo Millennio Ineunte 39).

S ez a találkozás átalakít minket, Szent Pál tapasztalata szerint: „miközben fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét, ugyanarra a képmásra változunk át dicsőségről dicsőségre az Úr Lelke által” (2Kor 3,18).

Nagyböjt második vasárnapja színeváltozott látásra hív minket. Egyrészt felkészít minket is, hogy majd a szenvedéstörténet idején ne veszítsük el Jézus személyének e teljes látását, s tudjuk úgy tekinteni gyötrelmeit, mint ami ebből az isteni szeretetből fakad. Másrészt erre a látásra hív saját életünk – olykor vagy sokszor – nehéz, sötét valóságával kapcsolatban. A mi életünk, személyünk teljesebb titka is itt rejlik, a bennünk munkálkodó isteni jelenlétben. Ő velünk van akkor is, amikor mi oly könnyen távol lévőnek gondolnánk őt.

S ezen túl színeváltozott látásra hív minket a mai ünnep embertársainkkal kapcsolatban is: az ő személyükben is ott él Isten dicsősége, ott működik maga Isten. Még ha sokszor talán erőfeszítésbe telik is e látás, mégis ez nyit meg testvéreink teljes méltóságára. E látás segít, hogy sokszor az ajtónk előtt fekvő, fekélyekkel teli Lázárban is felfedezzük testvérünket, akivel közösen osztozunk Isten dicsőségének, arcának hordozásában.

Labancz Zsolt SP / Magyar Kurír