Templomgyógyítók – Petrőczi Éva verseskötetéről

„A mindenség modellje, áll a templom.”
(Pilinszky János: Gótika)

Hogy a vers nem gondolatok és érzések, hanem szavak és írásjelek szövedéke: olyan közhely, melyről bevett szokás megfeledkezni. A központozás és a verstan hálózatos poétikájának talán legaggályosabb mestere Arany János volt. Találomra merítek emlékezetemből egy példát, A walesi bárdokból ezt a szelvényt: „Ne szülj rabot, te szűz! anya / Ne szoptass csecsemőt!...” A szűz ne szüljön, az anya ne szoptasson: érthető, követhető a közlés. Ám a sortörés – és a ritmikai rend – a ne szülj rabot, te szűz anya jelentésváltozatot is fülünkbe csempészi, ilyesformán a Szűzanya, azaz Mária alakját lebegteti át a szövegen. Ebből az is következik, hogy a zsarnokság olyan fokú: még a Megváltót sem volna szabad (vagy érdemes) a terébe engedni. S ez mindössze két verssor egy hatalmas életműből.

Kortársaink közt Petrőczi Éva is efféle alkotó: tudós költő, aki nemcsak a műveltségi vonatkozásoknak, hanem a cizellált stílusnak is mestere. Erre legfrissebb – immár huszadik – verseskötete is tartós bizonyíték.

Bő évtizede írta gondos kismonográfiájában Bakonyi István: „…a családi értékek őrzése és felmutatása a legszámottevőbb Petrőczi Éva legújabb műveiben. Olyan világ ez, amely születése óta táplálja lelkét és gondolatvilágát, erkölcsi tartását. Az értelmiségi lét nemzedékeken áthúzódó vonala erősíti szellemiségét”. („Hogy elfogadjanak…” Petrőczi Éva költői pályája, Fekete Sas, Budapest, 2013, 143.) Máig érvényes észrevétel. Jelen kiadvány fülszövegében maga a költő fogalmaz így: „odaállok a »test békéjét« és a »lélek békéjét« helyreállítani igyekvő őseim, rokonaim és barátaim mögé”. A múlt megtartó erejét viszonozza ez a magatartás azzal, hogy szavakba göngyöli és a poézis oltalmába ajánlja a hagyományok szépségét. Nemcsak a családi, rokoni szálak, de a baráti és művészeti kapcsolódások dicsérete is így a könyv.

A tárgyak emlékébresztő esztétikuma (Varázslat, Zsolnay-tányérral), a históriai és jelenkori kataklizmák (A rabbi utolsó portréja, A zalaszentgróti zsidó temetőben, Dél-Ukrajna halottja), a bibliai horizont (Jézus, Simeon és Anna) és a transzcendens létbizalom („miközben lelkünkből minden / árulás fájdalmát / csöndesen kisímogatja Valaki” –Feloldozás): olyas eszméleti teljességgé adódnak össze, mely a szinte prózai közlést (a versnyelv eszköztelen tisztaságát) életkorokat és értékvilágokat szembesítő lírává tördeli.

Az állatokra is kiterjesztett evangéliumi szeretet (Egy régi mentőkutya üzenete, Találkozás Laddie-vel) egyszer allegóriává rajzolódik (Sorok, egy András nevű öreg szarvasról), másszor a páros számvetés szólamát intonálja: „Bár nem vagyunk már / »ifjú szarvasok«, / együtt dúdoljuk / még ma is / a kezdetek dalát” (Örvényeshegyi szarvasok).

Régvolt költőt, régvolt szerelmet elevenít meg az hommage-os lelkület: „felcsendült benne az ének, / ha Bessenyei Anna / verseket termő mosolyára gondolt” (Bakonszeg. Bessenyei György emlékére) – miközben a nemzeti identitást ősök sokirányú önazonosságából vezeti le: „Csak annyi, / hogy magyar vagyok. // Ti meg, őseim – sokfélék. / De ettől és ezért / nem fakad föl bennem / semmiféle félelem. // Ti, mind, akiknek vére / bennem csörgedez, / és minden rangsor nélkül / mindnyájan itt vagytok velem” (Vallomás, élethosszig. Őseim változatos seregletének).

Itt az ima is ars poeticát körvonalaz: „vigaszunk nincs, / nem is lehet más, / mint az imádság menedéke” (Sorok, a Weiszman-zsinagógára) – és az ars poetica is imádságos színezetet ölt: „akár muzsikus légy, / akár poéta: dalaid minden / igaz hangja megvéd” (Fél füstölt pisztráng – meg a „Pisztrángötös”).

„Végül, de elsősorban: mélységes rokonságot érzek az írói hivatás és a gyógyítás között” – szól a már idézett szerzői fülszöveg. A gyógyítás motívuma a versekben is több ponton méltó szerephez jut. A gyógyító apostol című költemény például Lukácsot hívja segítségül a kortárs kegyelem megéléséhez; egy helyütt pedig a tűzvész és árvíz által is sújtott szent épület újjáépítését örökítik meg emblematikus sorok: „Aztán végül eljött / a templomgyógyítás / gyönyörű kezdete” (Fugyi temploma).

A művészet vagy templomszolgálat, vagy templomrablás, idézzük gyakran Novalist. Hasonlóan éles választás elé állít Fodor Ákos haikuja: „A szeretésen / kívül minden emberi / tett: romépítés” (Axióma). Szolgálni, építeni – a templomot, avagy a templom jelölővel illethető értéktartományt: minden pillanatban megkezdhető misszió. A szeretet oltalmazva gyarapító mozdulataihoz igazítja poétikai gesztusrendjét Petrőczi Éva is, amikor a templomgyógyítás kifejezéssel utal a restaurált épületben megjelenő önépítő szándékra, a lelki-szellemi megemelkedés kiküzdött vágyára. Amiből egyúttal az is következik, hogy a „templom” szolgálata, építése vagy gyógyítása: olyan hivatás, melyet a versek szerzői és befogadói egyaránt gyakorolhatnak – mindig, amikor szavaktól kérnek új életet.

„Szükségünk van a költészetre, hogy ébren tartsuk a transzcendencia iránti érzékünket” – mondja Timothy Radcliffe (Isten éltet. A keresztény szemlélet, ford. Lukács József, Vigilia Kiadó, Budapest, 2021, 23.).

Hát ezért van szükségünk Petrőczi Éva költészetére is.

Petrőczi Éva: Varázslat, Zsolnay-tányérral; Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2023.

Fotó: Merényi Zita; Fekete Sas Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. április 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.