Tomka Ferenc könyve az egyházi ügynökkérdésről (4. rész)

Mint azt korábban hírül adtuk, Tomka Ferenc egyházszociológus könyvet készül megjelentetni az Egyház kommunizmus alatti helyzetéről, a III/III-as ügy Egyházat érintő vetületéről és más, ehhez kapcsolódó aktuális kérdésekről. Megjelenés előtt álló írásának az ügynökkérdésről szóló fejezetét a Virtuális Plébánia rendelkezésére bocsátotta, előzetes publikáció céljából. Ebből a szövegből közlünk részleteket. Négyrészes sorozatunk utolsó része alább olvasható. 
 

E könyv szerzőjéről készült ügynöki jelentések tanúságai

Mivel a szerzőnek állampolgári jogon előszöris az önmagára vonatkozó anyagokba volt lehetősége betekinteni, engedtessék meg, hogy azokat a dokumentumokat mutassa be példaként, amelyeket maga kapott meg az ÁBTL-ból, vagyis amelyekben a reá vonatkozó megfigyelések megmaradt (vagy legalábbis neki visszaadott) anyagát tartalmazzák.
 
1)Az alábbi bekezdésekben megismerjük, milyen típusú jelentések, és milyen ügynöki – esetenként rendőrségi – jelentések készültek, illetve maradtak fenn, a kommunizmus 65-90-es éveiben egy papi személyről, aki a kisközösségi munkában tevékenykedett, és mint kisközösségi munkás országszerte ismert volt.
2) Ezek a bekezdések egyidejűleg képet adhatnak a III/III-as jelentésekről, és a másokról jelentést adók arányáról is,
3) némi betekintést nyújtanak a rendőrség nyilvántartó munkájába,
4) és a jelentések felépítésébe, rendszerébe
(…)
(Az egyes jelentések szövegei a májusban megjelenő könyvben lesznek olvashatók.)
 

 
Mit tudunk meg a papi ügynökökről és arányukról?
 
A [könyvben] idézett anyagok között 6 pap jelentése található, ebből 4 jelent valamelyest érdemlegeset; hárman vagy négyen a váci egyházmegyéből valók, 2 jelentésnek nincs érdemi mondanivalója.
 
Legrészletesebben a váci egyházmegye püspöki titkára ad jelentéseket, Endre fedőnéven. Munka-dossziéja mutatja, hogy ő elvállalta a feladatot, hogy jelentse, amit ő a püspöki hivatalban megtudott. Jelentései pontosabb betekintést adnak a rendőrségnek olyan tényekbe, eseményekbe, személyi tulajdonságokba, amelyek egyébként közismertek voltak akkoriban a papság körében. A legbizalmasabb anyag, amit kiszolgáltat, hogy folyamatosan közli: kik, mikor és meddig beszélgettek a megyéspüspökökkel. Jelentései szerepelnek önálló M-dossziéjában, és egy részük átkerül az „A váci püspökségen levő reakció” című Objektum-dossziéba is. (Tevékenysége a maga korában, az egyházmegyében ismert volt!)
 
„A váci püspökségen levő reakció” című Objektum-dossziéban szerepel egy másik váci egyházmegyés pap jelentése: Remete fedőnévvel. Neki a kisközösségi munka nem tetszik.
 
Tudni kell, hogy ebben a korban, a 70-80-as években a hagyományosan gondolkozó magyar papság (és a püspökök egy része is) gyanakodva állt szemben a kisközösségi munkával. Nemcsak azért, mert az ÁEH meg a BM a háttérből szította a tudatot, hogy ez a munka tiltott és veszélyes, hanem azért, mert ez újszerű volt a hagyományos népegyházi-falusi, pap-központú lelkipásztorkodás mellett. A kisközösségek és papjaik elleni – a jelentésben olvasotthoz hasonló – morgások akkoriban mindennaposak voltak papi körökben. Ez az informátor nem mond többet, mint amit akkor sokan mondtak. Baj, hogy azt a nyomozóknak is elmondja.
 
Személyeskedő, és ezzel ártásra alkalmas jelentéseket ad még két ügynök: Dani József és Fekete Péter fedőnévvel. Az ő jelentéseik is hasonlítanak a másokról pletykáló személyek szavaihoz. Társaságban ismerősek a pletykálkodások, megszólások, árulkodások. Aki egyszer folyamatos kapcsolatban állt a nyomozókkal (tartótisztekkel), az bizonyára könnyen beleesett ilyen ártó „pletykálkodásba”. A nyomozóknak pedig épp erre volt szüksége.
 
Dr. Juhos fn., Hajdú Bihar megyéből egyetlen jelentéktelen információt ad e könyv szerzőjéről, Barát fn. informátor pedig Komárom megyéből ugyancsak egyetlen adattal szolgál.
 
Összefoglalásul: A „papi ügynökök” arányáról tehát vonhatunk le következtetést, a szerző személyéről készült jelentések alapján: A váci egyházmegyében, a 70-80-as években, 400 aktív pap működött.
 
A szerző a váci egyházmegye ismert papja volt, és közismert volt az is, hogy az állam által tiltott kisközösségi munkát végez. A róla valamilyen jelentést adó 6 pap közül 3 vagy 4 tartozott a váci egyházmegyéhez. Ha 4, akkor ez a papság 1%-a. A másik két jelentő Hajdú-Bihar illetve Komárom megye keretében jelent.
 
Sajátos, hogy Heves megyéből nincs papi ügynöki jelentés a szerzőről (az Egri Főegyházmegyének az adott időben 600 majd 500 aktív papja volt). A heves megyei RFK NOIJ jelentéseiben nincs utalás arra, hogy itt pap jelentene. Inkább úgy tűnik, hogy a rendőrség saját megfigyeléseiből, továbbá levél- és telefonlehallgatások által szerezte adatait.
 
(Tudunk róla, hogy az itt szereplőkön kívül voltak mások is, akik egyfajta ügynökinek nevezhető kapcsolatban álltak a BM-mel vagy az ÁEH-val. De ezekkel együtt sem haladja meg az esetleges jelentgetők száma a papság néhány százalékát.)
 
Az idézett tapasztalatok tehát reprezentatív felmérések tanúságai arról, hogy a papság nagyobb része nem szolgált terhelő adattal társairól vagy az egyházról.
 
(És mindig hangsúlyoznunk kell, hogy a III/III-as iratok között szerepelnek olyan jelentések is, amelyekről látszik, hogy csupán az állami vagy rendőrségi nyomásnak próbáltak eleget tenni, de törekedtek semmi érdemlegeset nem jelenteni, senkinek nem ártani.)
 
„Mit érzel te, amikor rólad szóló jelentéseket olvasol?” – kérdezték néhányan munkám közben: Fájó részvétet érzek, a rólam, vagy másokról jelentgető ügynökök (és különösen a papi ügynökök) iránt; hasonlót ahhoz, amit a szenvedélybetegek iránt, vagy azok iránt érzek, akiknek emberi, illetve házasélete kerül krízisbe, mert nem tudja fegyelmezni nemi vágyait.
 
Ellenpróba: A rendőrség lecsapott, amint tudomására jutott egy adat
 
Hogy a váci, majd az egri papság és tanártársaim mennyire nem jelentettek fel kisközösségi munkám miatt, annak igazolásaként felidézek egy markáns esetet. Ez szemlélteti, hogy amikor komoly kisközösségi tevékenység jutott a rendőrség tudomására, akkor hamar cselekedett.
 
Egy főiskolás korosztály számára tartott lelkigyakorlatunk után, egy Szegeden tanuló egyetemista lányunkat beidézte a rendőrség, s vallatni kezdte. Ez akkoriban könnyen megesett egy vallásos fiatallal. Õ a fenyegetések hatására úgy megijedt, hogy sok mindent elmondott: azt is, hogy velem voltak lelkigyakorlaton, hogy hol voltunk, kik voltak ott, miről volt szó. Nehéz elképzelnie annak, akinek nem volt része amolyan igazi kommunista rendőrségi vallatásban, mennyire ijesztőek tudtak lenni a fenyegetések, pl. az egyetemről való kizárással vagy esetlegesen a börtönnel. (Magam is átéltem, hogy azonnali börtönben maradással fenyegettek a Fő utca egyik vallatószobájában. Bár én ott a Szentlélek rendkívüli erejét és derűjét tapasztaltam meg.) Ez a leányzó, amint kijött a rendőrségről, rádöbbent arra, mit tett. Azonnal levelet írt nekem, amelyben részletesen beszámolt arról, mi történt. A levelet – hogy az őt esetleg figyelő nyomozók ne követhessék – egy másik egyetemistával küldte Egerbe. A történet részleteire – más témával kapcsolatban – visszatérek. Most csupán annyit: hogy két budapesti állambiztonsági két napon belül nálam volt. Fenyegetőztek, majd hosszú időn át ismételten behívattak a rendőrségre.
 
Ettől kezdve tapasztaltam, hogy éveken át megfigyelés alatt álltam. A szeminárium előtt vagy két éven keresztül állt egy autó, benne egy emberrel. Ha elindultam a város felé, a kocsi elindult utánam. Ha katekézisre a bazilikába mentem, vagy más előre kiszámítható helyre (ahol fiatalokkal lakáson szoktunk találkozni), nemsokára az adott hely előtt állt e kocsi. Akkoriban ezt sok fiatal és kispap észrevette. (A rendőrség egyik módszere ez volt – ma már látjuk a dokumentumokból is –-, hogy mivel ekkoriban papokat bezárni nem akartak, próbáltak megfélemlíteni minket. Isten adott erőt, hogy én is és fiataljaink is hittel és derűsen fogjuk fel a helyzetet. Magam sokszor mentem fel lépcsőn, amelyen a nyomozó (vagy követő) autó nem jöhetett utánam, vagy kerékpárral behajtottam az egyirányú utcába, amivel ugyancsak leráztam azt magamról.) – Az eset mindenképp mutatja, hogy ha ők tudomást szereztek valamiről, azt komolyan vették, és legalábbis próbálták megszorongatni. Ez az eset is igazolja tehát számomra, hogy sok-sok más tevékenységemről viszont nem tudtak, és ismerős papok nem adtak le rólam jelentést.
 

„Ügynökök” a II. Vatikáni Zsinaton?

A zsinatra valóban utaztak ügynökök
 
Az ÁBTL anyagai között egy Objektum-dosszié sorozat tartalmazza az állambiztonsági anyagokat a II. Vatikáni Zsinat megfigyeléséről. Az ebben szereplő „jelentések” között találhatóak olyan világiaknak, papoknak és püspököknek beszámolói, akiket a kommunista rendszer kiengedett a II. Vatikáni Zsinatra. 2004-ig elsősorban az ő „jelentéseikkel” ismerkedhetett meg a magyar szakirodalomból az érdeklődő – aki az ügynök-papok, ügynök-püspökök kérdésével találkozott.
 
Az ÁBTL-ben található ún. Canale objektum dosszié sorozat tartalmazza a kommunizmus tervét (némileg valós, némileg naiv álmodozását) a II. Vatikáni Zsinat befolyásolásáról; valamint a zsinatra utazott magyar csoportokkal foglalkozó anyagokat. A dokumentumokat ismertette Kiszely Gábor: Állambiztonság 1956-1990, Bp. 2000. c. kötete. A zsinatra utazókról készült jelentésekből Kiszely azt a következtetést vonta le, hogy ők tehát az állam ügynökei voltak. 2004-ben jelent meg Adriányi Gábornak, 1961 óta külföldön élő ismert magyar egyháztörténésznek is egy könyve, amely – Kiszely kötetére hivatkozva – fenntartás nélkül „az állam ügynökeinek” nevezi azokat a személyeket és püspököket, akiknek tulajdonított jelentések szerepelnek a Canale dossziéban.
 
Az ügynök-dokumentumok feltárásának kilátásba helyezését követően, 2004/2005 fordulóján, a sajtó azonnal a zsinatra utazó ügynökökkel kezdett példálózni.
 
Az embert megdöbbent egy ilyen hír: hogy zsinatra utazott papok, katolikus újságírók vagy püspökök a kommunista állam „ügynökei”, akik az államnak jelentenek!
 
Tény, hogy a zsinatra utazottak között voltak olyanok, akiket az állam csak azért engedett ki, hogy jelentéseket kapjon tőlük. Másokra vonatkozóan viszont meg kell kérdeznünk: vajon az ő a beszámolóik nem csupán „elterelő” beszámolók-e, olyanfélék, mint amilyenekről az imént szóltunk? E kérdésre a következőkben részletesen visszatérünk.
 
A BM-nek irántuk való esetenkénti bizalmatlanságára mindenképp utal Kiszely Gábor is, amikor idézi a titkosszolgálati értékeléseket, amelyekből kiderül, hogy egyes “ügynökök” munkájával nincsenek megelégedve, sőt úgy ítélik, hogy azok esetleg félre akarják őket tájékoztatni.
 
Több püspök ügynöknek titulálását vissza kell utasítanunk!
 
Tévedés mindenkit, akinek ún. jelentése a III/III-as akták között található, „ügynöknek” ítélünk (amennyiben ez a fogalom az egyház elárulására utal). Aki figyelmesen olvassa a Canale dossziékat, annak számára kitűnik, hogy a zsinatra utazott magyar küldöttség tagjaival folytatott beszélgetések (egyes esetekben jelentések) között vannak tényleges „jelentések” is, de jelentős részük közismert tények közlésének látszik. A „jelentések” jó része géppel van írva, aláírás ezeken nincs. A zsinati atyákra ráállított ávós jegyezhette fel utólag, a rejtett magnóval felvett beszélgetéseket. (Erre utalnak az ott leírt – néha fájóan személyeskedő, pletykálkodó, de – lényegi adatot nem nyújtó közlések is.)
 
Az a tény, hogy az ávósok leültek beszélgetni minden külföldön járt személlyel; hogy kikérdezték őket, mit történt ott – adott esetben tehát, hogy mi történt a zsinaton –, a kort ismerők számára nem újdonság.
 
Ismerve a legtöbb, szóban forgó személyt, legalábbis néhányukról hosszas ismeretség után állíthatjuk – sokakkal együtt, akik ismerték őket –, hogy nem voltak „ügynökök=árulók”, hanem (minden általános emberi gyengeség közepette is) az egyházhoz hű személyek!
 
Az is igaz, hogy másokról viszont, a kor papjai-kispapjai, sejtettük vagy inkább tudtuk akkoriban is, hogy ők az állam emberei. A tényleges ügynökökkel kapcsolatban jogos a kérdés, amit Kiszely Gábor feltesz: Micsoda egyház-kép élhetett azokban a magukat kereszténynek valló emberekben, akik képesek voltak az egyházat elárulni?
 
Rájuk vonatkozik az ÁVH-s jelentés, amely leírja, hogy lakásuktól jó másfél órányira jelölték ki számukra a találkozóhelyet „tartótisztjükkel”, hogy közben legalább kétszer át kelljen szállniuk a közlekedő eszközökön, és így alkalmuk legyen lerázni az őket esetlegesen követő megfigyelőket. Õk tehát utaztak: másfél órát oda, másfelet vissza, hogy leadják jelentésüket.
 
Adriányi Gábor, Kiszely Gáborra hivatkozva, egyszerűen „állami ügynöknek” titulálja pl. Bánk József érseket. Adriányi így nevezi Kádár érseket is, és több más püspököt. Egy személy III/III-as vagy ÁEH-s anyagainak felkutatása hatalmas munka, hát még az összes nevezetteké. E könyv szerzője egyelőre a fent nevezett két személy hozzáférhető anyagait kérte ki az ÁBTL-ból (amelynek anyagaira a fenti szerzők hivatkoznak). Az eredmény: ügynöki anyagot egyikükről sem találtak!
 
a) Kiszely – a forrás, akire Adriányi hivatkozik – csupán Bánknak „ügynök-jelölt” voltáról beszél, majd elmondja, hogy a rendőrség megpróbálta beszervezni őt, de „számításunk nem vált be teljesen”. Ez annyit jelent, hogy az államrendőrség kiszemelte és figyelte őt, és már előre adott neki egy fedőnevet; de nem jelenti, hogy ügynök volt. Adriányi Kiszely könyvére hivatkozik, de ő már súlyosan torzítva, „ügynöknek” nevezi Bánkot!
 
Az ÁBTL-ban, a III/III-as anyagok között Dr. Bánk József érsekkel kapcsolatban nem találtak sem M-dossziét, sem egyéb ügynöki jelentést, kivéve a zsinattal kapcsolatban idézett beszélgetéseit, amelyeknek „ügynöki jelentés” volta a fentiek értelmében kétségbe vonható.
 
b) Adriányi Gábor Kádár László érseket is – az érseket ismerő papság több tagjának megdöbbenésére – ügynöknek nevezi. Kádár érsekkel kapcsolatban (sem a saját nevén, sem az Adriányi által jelzett Németh László fedőnéven) az ÁBTL munkatársa – aki kutatói kérésem alapján a vizsgálatot végezte – egyáltalán nem talált jelentést, és semmiféle anyagot, amelynek alapján az érsek – a legtágabb értelemben is – ügynöknek volna nevezhető.
 
Interjúkat készítettem olyan személyiségekkel, akik jól ismerték a fenti püspököket. Õk – velem együtt – lelkiismereti bizonyossággal állítják: lehetetlennek tartják, hogy a nevezettek bármiben is árulói lennének az egyháznak, Isten ügyének.
 
Közülük meg kívánom nevezni – a következőket:
 
Bosák Nándor Debrecen-Nyíregyházi püspök. Õ, mint az egri szeminárium spirituálisa 1977-90-ig, sok éven át nemcsak papja volt mind Bánk, mind Kádár érseknek, hanem valamiképp benső munkatársa is.
 
Mándy Zoltánt, aki ma az egri főegyházmegye érseki helynöke, 8 éven át titkárként működött Kádár László érsek mellett.
 
Brückner Ákost, aki a ciszterci rend tagjaként ismerte Kádár Lászlót, aki ugyancsak ciszterci szerzetes volt és alkalmakkor találkozott vele. Jól ismerte Bánk érseket is: éveken át munkatársa volt, amikor Bánk győri apostoli kormányzó volt, Brückner pedig a győri szeminárium spirituálisa.
 
Összefoglalva a fenti személyek véleményét álljon itt Mándy Zoltán érseki helynök szava:
 
„Kádár érsek úr imádságos, belső életet élő, mély papi ember volt. Eléggé tudtam minden lépéséről, mint titkára. Nem tudok róla, hogy hivatalos látogatásokon kívül, vagy az ÁEH-ra való behivatásokon kívül valaki is megkereste volna.
 
Ha valaki az állam ügynökének nevezi őt, ezt (ismerve őt) egyértelműen rágalomnak mondom. Lehet, hogy mielőtt püspökké kinevezték, aláírattak vele valamiféle nyilatkozatot, ami akkoriban szokásos volt: hogy amennyiben államellenes összeesküvésről tud, azt jelenteni fogja.
 
Jól ismertem a korban egy másik főpapot, akit ugyancsak mindvégig tiszta és becsületes embernek tartottam. Nyíltan elmondta papi közösségekben is, hogy őt elég rendszeresen fel szokták keresni nyomozók. Neki kezdetben lelkiismereti dilemmát jelentett, hogy vállalja-e ezt a helyzetet. Akkor lelkiatyjától azt a tanácsot kapta: „Beszélgess velük, de vigyázz, ne árts senkinek; és őket se sértsd meg emberi méltóságukban.” Az illető azt vallotta, hogy ehhez az elvhez (hogy személyről soha nem nyilatkozott) hű maradt, és Isten előtt állónak érzi életét, és a rendőrséggel való kapcsolatait is. - Magam is meg voltam győződve, ismerve papi személyiségének tisztaságát és hűségét, hogy tiszta ember volt és maradt.”
 

 

 

Nagy Lajos, a Nemzetbiztonsági Hivatal megalapítója és első igazgatója egy gondolkozó ember számára megdöbbentőnek tűnő tényekről számolt be egy interjúban. (ATV, Napkelte c. műsor, 2002. augusztus 9. 7.15.)
 
Elmondta, hogy ők, a Nemzetbiztonsági Hivatal munkatársai igyekeztek eltüntetni az érdekkörükbe tartozó személyekre vonatkozó, esetlegesen terhelő adatokat, másrészt az ügynökök kartonjai közé betettek olyan neveket is, akik nem voltak ügynökök. Céljuk a szándékos félrevezetés volt. Ez okirat-hamisítás. Erről ő büntetlenül nyilatkozhatott.
 
Bartus László riporter megkérdezi tőle: „És akkor az az X Y, aki a dologban teljesen ártatlan, most hirtelen érintetté válik, mert önök ilyen trükköt alkalmaztak?”
 
Nagy Lajos válasza: „Előfordulhat... Ezért nem hitelesek ezek a nyilvántartások. Én már máskor is mondtam, és mindig is mondom, hogy nagyon nehéz most már hitelesen feltárni a múltat. Mert én nem tudom, hogy mások, hol alkalmaztak ilyen (módszereket), én most a hírszerzés területéről beszélek..., hogy ezt hogyan csinálta a belső elhárítás..., mert én azon a területen nem dolgoztam..., de hogy nagyon sok anyagot megsemmisítettek, az biztos.
 
Riporter: „Önök ezt azért tették, hogy ne kerüljön veszélybe saját ügynökük. De hát így akkor veszélybe sodortak valaki mást, aki ráadásul nem is volt az ügynökük.”
 
Nagy Lajos: „Éppen ezért tettük, hogy ha már nem vállalta, akkor kerüljön ő most gyanúba...”
 
Riporter: „Hát ez szép dolog. No, még egyet hadd kérdezzek. Ön tett egy olyan kijelentést, hogy az első magyar parlamentnek mintegy nyolcvan százaléka volt valamilyen formában érintett a volt nemzetbiztonsági szolgálatokat illetően. Tessék mondani, önnek erről egy listája volt... vagy ezt csak úgy saccolta?”
 
Nagy Lajos: „Nem tudom, hogy készült-e ilyen lista... Én mindezeket gondoltam. A nyolcvan százalék természetesen csak egy sacc... De arra emlékszem, hogy amikor az első parlamentről vetített képeket nézegettem, akkor rendkívül sok ismerőst láttam...”
 
Vajon egy-egy ilyen beszélgetést olvasva, lehet-e tisztán és tényeket feltáró igazság igényével beszélni a témáról? A letűnt diktatúra egy magas beosztású embere, a III/III -as kérdés első ismerője – a Nemzetbiztonsági Hivatal megalapítója és első igazgatója – ma cinikusan megvallja, hogy hivatala csalt a levéltári adatok retusálásaiban; vagy hogy ő „természetesen csak saccolta” azt az óriási súlyú kijelentést, hogy a képviselők 80%-a ügynök volt. Mi lehet a véleményünk a letűnt rendszer „legmagasabb szintű és legavatottabb” képviselőinek hasonló nyilatkozatairól?
 

 
Az állambiztonsági iratoknak megsemmisítéseiről szóltunk előző fejezetünkben. A III/III-as vagy az elmúlt rendszert illetően kompromittáló iratok manipulálásának, és politikai célok szerinti rendezésének kérdése új nyomatékkal vetődik fel, amikor a korábbi rendszer örökösei – 15 év tiltakozása után – egyszerre a III/III-as anyagok nyilvánosságra hozatalának javaslatával-követelésével állnak elő.
 
A jövő történészei tragikomikusnak fogják látni azt a kort, amelyben a kommunista diktatúra számos vezetője, valamint az embertelen titkosszolgálat sok vezetője 2005-ben is vezető állambiztonsági, belügyminisztériumi vagy egyéb magas állásban van – és döntő befolyással rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy kiknek és melyik iratait adják át a nyilvánosságnak (és kiknek iratait nem adják át).
 
A Nemzetbiztonsági Hivatalban 2005-ben is több olyan állambiztonsági tiszt van vezető beosztásban, akik a diktatúra a III/III-as rendszerének tevékeny irányítói voltak. (E könyv szerzőjének is engedélyt kell kapnia, hogy a 1980 után róla keletkezett állambiztonsági iratokat-jelentéseket visszakaphassa. Az engedélyt egy volt III/III-as „tartótiszt” írta alá.)
 
A BM-ben például 2005-ben vezető állásban van az a Császár Józsefné, aki a diktatúra évtizedei alatt is a BM-ben dolgozott, végül mint személyzeti osztályvezető (vagyis aki az egész BM személyzete felett, a diktatúrát képviselve, ellenőrzési jogot gyakorolt). 2005-ben Császárnénak a titkos iratok válogatásában és a nyilvánosságra hozatallal is kapcsolatos értékelésben döntő szerepe van.
 
2005 januárjában interjút olvashattunk Gálszécsy Andrással, az MSZP egykori titkosminiszterével, a diktatúra titkos iratainak visszaszolgáltatásával (vagy vissza nem szolgáltatásával) megbízott bizottság tagjával. Gálszécsy szerint csak a „bizalmi elv” az, ami garantálja, hogy minden titkos iratot vissza fognak szolgáltatni, mert ma is számos lehetőség van a dokumentumok eltüntetésére. (Vö. Heti Válasz, 2005. január 13.) Vajon mekkora lehet a bizalmunk olyan emberek iránt, akik maguk is tevékeny részesei voltak az ügynökökkel működtetett diktatúrának (egy rendszernek, amely – ma köztudottan – a hazugságra épült), hogy teljes becsülettel minden iratot át fognak adni a nyilvánosságnak, netán azokat is, amelyek őket vádolnák?