Unamuno a damaszkuszi úton

Miguel de Unamuno (1864–1936) a Salamancai Egyetem professzora, 1900-tól rektora, politikai ellenálló volt a húszas években, majd a polgárháború alatt. Időnként száműzetésben élt. Esszéket, regényeket, színműveket és költeményeket írt. Örökösen kereste az élet és a keresztény hit értelmét. Az abszurddal küzdő, „tragikus életérzésről” eszmélődő gondolkodót a „spanyol Kierkegaard”-nak is szokták nevezni. 1897-es megtérését az ész és a szív csatája jellemzi – fogalmaz Szabó Ferenc.

Charles Moeller a XX. századi irodalom és a kereszténység kapcsolatát feldolgozó monográfiasorozata IV. kötetében így jellemezte a salamancai rektor világnézetét: soha nem ismerte azt a lelki békét, amely „meghalad minden értelmet” (Fil 4,7), de hinni akarása (querer creer) alapvetően különbözött a gyökeres ateizmustól. „Bizonyos szövegeinek panteista íze ellenére az a vallásos teizmus, amelyre eljutott a salamancai rektor, a keresztény kinyilatkoztatás elemeivel van áthatva, mert számára egyedül a hús-vér ember feltámadása adhat értelmet a világ történelmének és az egyes ember sorsának. Bármilyen hiányos is üzenete, a XIX. század végi és a XX. század eleji Európának szüksége volt erre.”

Unamuno Naplójában Saul/Pál megtéréséhez hasonlítja saját „holdfényes damaszkuszi útját.” Érezte, hogy Isten valóban hívja őt, hogy „felébredjen” az álomból, hogy lelkileg újjászülessék, megtisztulva bűneitől. „A halál félelme a bölcsesség kezdete” – írta naplójába, módosítva az Írást, amely „Isten félelméről” beszél. Felfedezi, hogy elérkezett a születés órája, amely a partus mortis: a halál az új születés. Egész lényével, minden idegszálával az örök életre, a feltámadásra vágyakozik. Ezt nem csak filozófiai reflexióval keresi.

A materializmus és a pozitivizmus, a racionalista teizmus (racionalista istenérvek) kritikájával előkészíti az utat a hit, remény és szeretet „más rendbe”, a természetfelettibe tartozó ismeretének, tapasztalatának. „Eszemmel egy racionalista Istent kerestem, aki, mivel puszta eszme volt, elpárolgott… Eljutottam így a Semmi-Istenhez, ahova a panteizmus vezet, és a tiszta fenomenizmushoz, ami minden ürességérzés gyökere. Nem éreztem az élő Istent, aki bennünk lakik, és aki szeretet-tettei révén nyilatkoztatja ki magát nekünk, nem pedig a hiábavaló gőgös fogalmak révén, egészen addig a pillanatig, amikor szívemen kopogtatott és a halálszorongásba merített.”

„Az alázattal az ember békében él önmagával és a világgal, az Úr békéjében, az igazságra, nem pedig az észre támaszkodva. Az én álomban töltött éveim gőgjével lépek be a hitbe, és számomra így minden hiú dicsőségek szövése, mert úgy cselekszem, hogy Isten szolgáljon nekem, nem pedig hogy én szolgáljak Neki. Gondolok a híres konvertitákra és a külsőséges katolicizmus hiúságára. Kérem Istent, hogy vetkőztessen ki önmagamból.”

Nemcsak naplójába jegyzi be, hogy „kérnem kell” ezt és azt Istentől, hanem elmélkedés gyakran imává alakul. A Miatyánk parafrázisa végigvonul naplójegyzetein. Gyermeki alázata újra elvezeti Szűz Máriához, az Irgalmasság Anyjához: „Irgalmasság Anyja, légy kegyes hozzám!” – szakad fel szívéből. „Ő a nyugalom a zaklatottságban, ő a pihenés a harcban. A Szűz maga az egyszerűség; az anya, a gyöngédség. Az Istenember asszonytól született, az emberiség nyugalmából, egyszerűségéből.”

1897 nagycsütörtökén rányit a legfőbb megoldásra is: „Tanulj meg Istenben élni, és többé nem félsz a haláltól, mert Isten halhatatlan.” A Misereré-t imádkozza: „Istenem, teremts nekem új szívet, újítsd meg keblemben az erős lelkületet…Uram, nyisd meg ajkamat, és szám hirdeti dicséretedet!”

A gőgös észt legyőzi az ágostoni és pascali „szív”, amelynek megvannak azok az érvei, amelyeket az ész nem ismer. De Unamuno a racionalizmus ellen küzdve, a másik végletbe esik. Erősen hat rá a protestáns liberális szentíráskritika és Kant filozófiája: igyekszik megcáfolni a klasszikus teodícea istenérveit. Kantot követve, eljut a tiszta ész kritikájától a gyakorlati ész kritikájáig: „Kant a szívével újjáépítette azt, amit a fejével lerombolt”.

Hatással volt rá a dán filozófus, Kierkegaard is, aki az „arisztotelészi istentől” elvezeti a lelkiismeret Istenéhez, az erkölcsi rend alkotójához, a lutheránus hitfogalomhoz. Unamuno is eljut ahhoz az Istenhez, „aki emberi célt és emberi értelmet ad a világegyetemnek, aki nem az ens summum, nem a primum movens, aki nem az Eszme-Isten. Élő, szubjektív Isten ő, (…), aki több mint puszta eszme, aki inkább akarat, mint ész. Isten annyi, mint Szeretet, vagyis Akarat. Belőle származik az ész, az Ige; de Ő maga, az Atya mindenekelőtt Akarat.”

A keresztény kinyilatkoztatás alapvető kijelentése: Isten szeretet (1Jn 4,8.16). Unamuno jól meglátja, hogy nemcsak Isten létének elfogadásáról van szó. Istenben hinni annyi, mint egész lényünkkel igent mondani Neki, feléje menni szeretettel, engedve az ő vonzásának (Jn 6,43-44), kiszolgáltatni magunkat a Szeretetnek.

Unamuno hitfelfogását jellemzi a hinni akarni (querer creer), amely egyébként életművében jelentésváltozáson esik át. Az 1897 körüli időben, amelyből a Napló származik, a hinni akarni világosan különbözik a hit isteni erényétől, a természetfeletti hitaktustól.

A tragikus életérzés VIII. fejezete végén így összegez: „Istenben hinni annyi, mint arra sóvárogni, hogy Ő legyen, és ezenkívül úgy is viselkedni, mintha lenne; annyi, mint ebből a sóvárgásból élni, és tevékenységünk legbelső rugójává tenni ezt a sóvárgást. Ebből az istenség utáni sóvárgásból vagy éhségből születik meg a remény, a reményből a hit, a hitből és a reményből pedig a szeretet; ebből a sóvárgásból fakad a szépség, a célszerűség és a jóság érzése.” Ez a hinni akarás tehát még nem a „teológiai” hit, amely teljesen a kegyelem (és a szabadság) műve; de a hit kezdete; már a hit kezdeténél is ott van a kegyelem, tehát a hinni akarást is a kegyelem mozgatja.

Unamuno antiintellektualizmusa végletes volt: a credo, quia absurdum világnézete ez; végletes, egyoldalú, de lehet benne igazságmagot látni. Unamuno, miként általában a költők, misztikusok vagy az egzisztencialista filozófusok, meglátta és hangoztatta azt, hogy a valóság nem csak az, amit az ész és a tudomány feltérképez. A lét misztériumát intuícióval, rokonszenvvel lehet megközelíteni, és képekkel, szimbólumokkal kifejezni a kimondhatatlant. Egyes gondolkodók Ágostontól Pascalon át Claudelig, Prohászkáig és Gabriel Marcelig jól megsejtették ezt, azok az antiracionalisták, akik tudták, hogy a szeretet „más rendből” való, és hogy „Isten a szívre érzékeny”.

Charles Moeller szerint „Unamuno páratlan nagysága abban van, hogy versben és prózában, filozófiai esszéiben és színdarabjaiban, kritikai cikkeiben és regényeiben azt állította: ez a világ alapjában véve abszurd, ha nem létezik a túlvilág.” Egyik partnerének, aki azzal vádolja, hogy a földi életet megveti, ezt válaszolja: „A halál megszállottsága az élet teljességéből származik; mivel érezzük, hogy az élet túlmutat rajtunk, azért akarjuk azt mérhetetlenül.” „Azok, akik napról napra élvezik az életet, anélkül, hogy törődnének vele, hogy elveszítik-e azt, vagy sem, azok igazában nem szeretik. Végeredményben az érzékiek szomorúbbak, mint a misztikusok. Én megelégedetten élek a misztikusokkal.”

Unamuno, mint annyi modern kortársunk, megélte Isten „hallgatását”, a „rejtőzködő Istent”. Úgy tapasztalta meg Istent, „mint aki a világ kezdete óta hallgat, és ez az egyetemes tragédia alapja.” Mérhetetlen szorongása a halál előtt, a semmi egyetemes vízözöne előtt rémületté vált: vajon ez az özönvíz, a „semmi sodra” (Babits, József Attila) nem viszi el magát Istent is? Az egyetemes tragédia megoldását kereste a kereszténységben, Krisztus és a saját feltámadása hitében, illetve reményében.

„Abban hinni, amit nem látunk, annyit tesz, mint abban hinni, amit látni fogunk… A szeretet tesz, hogy hiszünk Istenben, akiben reménykedünk, és akitől az eljövendő örök életet várjuk; a szeretet teszi, hogy hisszük, amit a reménykedés álomvilága alkot bennünk.”

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír