Üres vászon – Az „Elégtétel” című filmről

Új stílus hódít az európai művészfilmes színtéren: kimért képek, ritkás szavak, lassú tempó. A bő egy évtizede megfigyelhető irányzat filmjei – nem függetlenül az épp északi tájakon született dogmafilmes eszközök, valamint a skandináv bűnügyiregény-elemek használatától – minden beállításukban jelentőségteljessé igyekeznek emelkedni, s jó posztmodern alkotáshoz illően ezzel leplezik a koherens mondanivaló hiányát. Baltasar Kormákur az idei Titanic Filmfesztiválon nálunk is bemutatott legújabb mozija, az Elégtétel (Eiðurinn) örömteli kivételnek ígérkezett.

Kormákur egyike az ügyes karrierépítő mesterembereknek: jó érzékkel találja meg Hollywoodban azokat a közepes költségvetésű feladatokat, amelyeket megfelelő színvonalon, hitelességvesztés nélkül leforgathat (Csempészek, 2 kaliber, Everest), igazán személyes filmjeit viszont a hazájában készíti (101 Reykjavík, Vérvonal, Dermesztő mélység). Az utóbbiak szinte mindig a különleges veszélybe került hétköznapi kisember félelmeit boncolgatják, sokszor megkapó jellemrajzzal és megfontolandó tanulságokkal. Legfrissebb történetében pedig annyira bízott a rendező, hogy hosszú idő után a főszerepet is elvállalta benne. Alakításában egy szívsebésszel ismerkedhetünk meg, aki lelkiismeretes orvosként, gondos apaként és szerető férjként egyaránt helytáll az életben. Feleségével (Margrét Bjarnadóttir) tisztes jómódban neveli kisebbik lányát (Auður Aradóttir), ismerőseivel készséges, munkahelyén precíz és megbízható. Élete már-már gyanúsan ideális, csupán egyvalami – pontosabban egyvalaki – nem illik a képbe: a nagyobbik lánya (Hera Hilmar), akit egy zűrös barát (Gísli Örn Garðarsson) által elragadott az éjszakai élet. Az apa mindent megpróbál, hogy kimentse gyermekét a véget nem érő drogpartik és a rettentő másnaposság körforgásából, de hiába: a lány, úgy tűnik, tényleg szereti választottját, és nem hajlandó elszakadni eddigi életmódjától.

Kormákur néhány utalással, könnyedén vázolja fel az alapszituációt, s csendesen filmezi hősének vívódását – ugyanis gyorsan kiderül, ennek a történetnek az apa a főszereplője. Néhány hűvös totálkép hófödte tájakról, egy-egy beállítás szűk, sötét terekről, és máris érezzük a csakhamar bekövetkező tragédia közelségét. A karakterek kapcsolatai, motivációik hálója azonban csak nem akar kibontakozni: rendezőnk akkor is homályban hagy fontos részleteket, amikor azok szükségesek lennének a cselekmény megértéséhez. A rejtély pedig csupán addig működik, amíg izgalmat okoz: amikor bekövetkezik a várt-rettegett baj, szokványos thrillerré egyszerűsödik a cselekmény, a már említett skandináv krimik unalomig ismert fordulatait hozva.

Erkölcsi tanulságokon sem tudunk túl sokat rágódni, mert nincsenek: Kormákur nem enged belelátni orvosának lelkébe (erőtlen alakítását látva megállapítható, hiba volt önmagára osztania a címszerepet), így nem tudjuk meg, vágyik-e elégtételre, megváltásra vagy békére a szörnyű események után. Környezete sem reagál érdemben a tetteire: a feleség könnyes szemmel aggódik, a kislány naivan bólogat. Egyvalaki gondolkodik csupán: a nyomozó, ám ő sem képes összetett figurává válni a film végére.

Új stílus hódít az európai művészfilmes színtéren: minimalista cselekményszövés, audiovizuális nyomasztás, sokk-effektek és kiüresedettség. Az Elégtétel e tekintetben önleleplező: a címében ígért megnyugvást (katarzisról itt már szó sincs – a posztmodern világában járunk) sem képes megadni nézőjének, s hasonlóan Ruben Östlund tavaly agyondíjazott presztízsfilmjéhez, A négyzethez, projekciós felületként működik: mindenki azt vetít rá, amit akar.

Fotó: Imdb.com

Paksa Balázs/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2018. május 13-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.