A vallások közötti párbeszéd virágzását éljük - beszélgetés David Rosen rabbival

2011. szeptember 19., hétfő | 10:15

David Rosen rabbi, a Vallásközi Konzultáció Nemzetközi Zsidó Bizottságának elnöke részt vett a München-freisingi Egyházmegye és a Sant’Egidio közösség által szervezett müncheni béketalálkozón. Interjút adott szerkesztőségünknek.

Ön a nemzetközi béketalálkozó első meghívottai, résztvevői között van. Mikor találkozott először a kezdeményezéssel?

Egy kollégámnak, Lisa Palmierinek köszönhetem. Akkoriban az Amerikai Zsidó Bizottság (American Jewish Committee) vallásközi kapcsolatokért felelős munkatársa voltam. Huszonöt éve ismerjük egymást, együtt dolgoztunk a Rágalmazásellenes Ligában is (Anti-Defamation League). A varsói találkozó után ő mutatott be az egyik szervezőnek, Ambrogio atyának, és ezután kezdtünk el dolgozni a valaha volt első zsidó-keresztény-muzulmán találkozón, amely 1990-ben jött létre. A megbeszélésen részt vett Etchegeray bíboros, Silvestrini bíboros, az izraeli főrabbi, az európai muszlimok szervezetének főtitkára és Tunézia főmuftija.

Munka volt ez az Ön számára, vagy küldetésének érezte?

Több volt, mint munka. Talán nem szerénytelenség, ha a Sant’Egidio közösség közeli barátjának, tiszteletbeli tagjának érzem magam. Közös bennünk, hogy fokozatosan jutottunk el idáig. A Sant’Egidio közösség nem úgy indult, hogy a vallásközi párbeszéd nemzetközi szervezetévé válik, lassan fejlődött azzá, vallási, a szegények és a bevándorlók iránti elkötelezettségének köszönhetően. Én sem gondoltam korábban, hogy részt fogok venni a vallások közötti párbeszéd előmozdításában. Zsidó vagyok, hűséges vagyok a hitemhez, Istenhez. Ám idővel rájöttem: nem lehetek valóban hű a hitemhez, ha kis világomba, a magam közösségébe bezárkózva élek. Így elkezdtem hidakat építeni, nyitni mások felé. Így utam a közösséggel gondviselésszerűen találkozott.

Mindig vannak a vallások közötti párbeszédet kritizáló hangok. Van-e fejlődés, van-e értelme az ilyen találkozóknak?

Különböztessük meg a belső, és a külső változást, folyamatot. Az én belső motivációm a saját közösségemhez kapcsolódik. A külső folyamat nem egyszerűen fejlődő, hanem inkább kirívóan sikeres. A vallások közötti párbeszéd virágzó, exponenciálisan növekvő „iparággá” vált. Ma szinte magától értetődő, hogy a különböző vallású emberek találkoznak, bizonyos értékekről kinyilvánítjuk, hogy közösek, és azután ezekért közösen tudunk munkálkodni. Ne felejtsük el, hogy huszonöt évvel ezelőtt ez mennyire másként volt. Korábban a vallásos közösségek kis szigetek voltak, közös értékeik voltak ugyan, de ezt nem tudatosították magukban. Ma pedig mi, akik a vallásközi párbeszédben részt veszünk, gyakran azt fedezzük fel, hogy a más vallású emberek között olyanok is vannak, akik közelebb állnak hozzánk, mint saját vallásunk egyes hívei. Megjelent a vallásokon átívelő szolidaritás azok között, akik megérzik az isteni jelenlétet a világban. Szolidaritás azok között, akiknek vallásossága nyitott és befogadó, szemben azokkal, akiknek vallásossága szűkkeblű, korlátolt és befelé forduló. Mindez nem csak szélesebb panorámát nyit számunkra az isteni jelenlétre, hanem segítségével együtt tudunk fellépni konkrét kérdésekben: erősíteni tudjuk a békét, befolyásolni tudjuk a politikusokat, segítünk megoldani a környezetszennyezés, a szegénység, az éghajlatváltozás, a járványok, köztük az AIDS problémáját. Van realitása a globális vallásközi közösségnek, amely azelőtt sosem létezett - és ez szinte hihetetlen.

Ami a „belső” folyamatot illeti, a változás itt is óriási.  A Sant’Edigio közösség számára azért volt kezdetben fontos a személyem, mert nem túl sok ortodox zsidó rabbit érdekeltek akkoriban a vallásközi kapcsolatok. A liberális irányzatokkal könnyebb felvenni a kapcsolatot, a Sant’Egidio közösség azonban bátran a vallási hagyományok szívét, a kemény magját célozza meg. Mit csináltunk huszonöt év alatt? Az izraeli főrabbi részvétele ebben akkor álomnak tűnt, ma pedig én vagyok a főrabbi tanácsadója ezen a területen. Az ortodox zsidó közösség egy sziget volt azelőtt, gyanakvóan és haraggal tekintett a világra, most pedig számos csodálatos barátunk van, és rádöbbentünk, hogy ez a világ nem is olyan rossz hely!

Mozgalmas, 2001. szeptember 11. után nem éppen békés évtizedet tudunk magunk mögött. A bírálók azt kérdezik, hogy akkor minek imádkozni, vagy párbeszédet folytatni. Andrea Riccardi viszont azt mondja: lehet, hogy többet, és jobban kellett volna ebből is, abból is tenni. Most pedig beköszöntött az arab tavasz. Mit tud felhasználni a találkozó tapasztalataiból?

Olyan időkben élünk, amikor sokkal többet tehetünk, mint bármikor ezelőtt és egyben sokkal kevesebbet is, mint korábban bármikor. Olyan lehetőségeink vannak, amelyekről korábban álmodni sem mertünk. A technológia, a tudományos eredmények, a kommunikáció fejlődése oda vezetett, hogy nem élhetünk többé kis falvainkba zártan, illetve tulajdonképpen globális faluban élünk. Minden információ beárad a nappalinkba, és ezzel együtt minden szörnyűség is, amelyekről korábban nem tudtunk. Ez bizony sokszor a tehetetlenség érzéséhez vezet és ahhoz, hogy úgy látjuk, Isten nem működik a világban. Pedig az a paradox helyzet áll fenn, hogy jobb világban élünk, mint valaha, de kevesebb is elég, mint eddig bármikor, hogy valaki óriási károkat okozzon benne. Szeptember 11-én néhány őrült katasztrofális következményekkel járó pusztítást végzett. Lehetőségeink a dolgok jobbra fordítására mégis növekedtek.
Ismerjük a mesét az optimistáról és a pesszimistáról. De miért látja úgy a pesszimista, hogy a pohár félig üres, az optimista meg azt, hogy félig telve van? Kettejük közül a pesszimista van realitásérzék híján. Naivan ugyanis azt képzelte, hogy a pohár képes magától, azonnal megtelni, és most csalódott. Vegyük például a Közel-Keletet: jobban aggódunk az izraeli-palesztin helyzet miatt, mint húsz évvel ezelőtt, mivel reményeket keltett bennünk az elinduló békefolyamat. Az elvárásaink idealisztikusan magasak, talán az arab tavasz kapcsán is. De az optimista tudja, hogy mielőtt a pohár félig üres - félig tele lett volna, azelőtt teljesen üres volt. Ha belegondolunk, milyen volt a helyzet húsz éve, akkor rá kell döbbennünk, hogy rengeteg jó dolog is történt azóta, amit ünnepelhetünk és amiért hálásak lehetünk. Vagy vegyük akár szeptember 11-ét: a hatalmas tragédia után megnyilvánuló szolidaritás lenyűgöző volt. Persze, nekem is nehéz optimistának lennem Izraelben, a politikai helyzet ismeretében. Mégis azt hiszem, hogy vannak jelentős változások, amelyek valóban reményt keltőek.

***

David Rosen rabbi az Amerikai Zsidó Bizottság (AJC) vallásközi párbeszédért felelős nemzetközi igazgatója, a Vallások a Békéért Világkonferencia társelnöke, a Nemzetközi Keresztény-Zsidó Tanács (ICCJ) tiszteletbeli elnöke, a Vallási Vezetők Világtanácsának tagja.
2005-ben a zsidó-katolikus kiengesztelődésért végzett munkájáért pápai kitüntetésben részesült.

Nagy János/Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Nézőpont
hirdetés
Vezető híreink – olvasta már?
-nem-rovidultem-meg-folszenteltsegemben-beszelgetes-biro-laszlo-puspokkel-hivatasrol-betegsegrol
„Nem rövidültem meg fölszenteltségemben” – Beszélgetés Bíró László püspökkel hivatásról, betegségről

Bíró László tábori püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) családreferense, május 21-én ünnepli püspökké szentelésének 25. évfordulóját. Ebből az alkalomból felkerestük őt a Zsigmondy Vilmos Harkányi Gyógyfürdőkórházban.

2019. május 21., kedd
megindito-kepek-es-tanusagtetel-fogvatartottak-adtak-elo-szent-adorjan-legendajat
Megindító képek és tanúságtétel – Fogvatartottak adták elő Szent Adorján legendáját

Családok ülnek kis körökben a balassagyarmati volt vármegyeháza dísztermében; lelkesen beszélgetnek, mosolyognak, nevetnek, már-már idillinek tetsző a pillanat. Csakhogy ez egy rendkívüli találkozás a városi börtön fogvatartottjai és családtagjaik között.

2019. május 20., hétfő