Ferences nővérek építettek várost Brazíliában

Bár stadiont nem építettek a nővérek, de a Goiania metropolisz peremén elterülő nyomornegyed fejlődését elindítva arról mégis gondoskodtak, hogy a foci a telep utcáin helyet találjon. Az 1883-ban Németországban alapított, 1888-ban pápai jóváhagyást kapott, az USA-ban hamar elterjedt szerzetesrend öt nővére ötven évvel ezelőtt letelepedett le Brazíliában Szent XXIII. János pápa missziós felhívását követve.

A világbajnokság második legnagyobb stadionjától két órányi autóútra fekvő metropolisz Goiania elővárosa Vila Pedroso. Ötven év alatt 18-szorosára emelkedett az itt élők száma, mára elérte a 35 000 főt. Antonina Bauer német ferences szerzetesnővér társaival együtt éveken át segítette a telep fejlődését. Ötven évvel ezelőtt Vila Pedrosoban egyáltalán nem volt működő infrastruktúra, mára óriási változást éltek meg: aszfaltos utcák, villamos áram, telefon, vezetékes víz, tömegközlekedési kapcsolat a várossal, üzletek. Nagy előrelépés történt az oktatás területén is, általános iskolák és szakmát tanító iskolák jöttek létre, sőt aki tanulni akar, fel tud készülni arra, hogy a közeli város egyetemeire járjon.

Antonia nővér egyik pártfogoltja például Goiania katolikus egyetemének igazgatója. Sokan diákjaik közül ma biztos munkahellyel, egzisztenciával rendelkeznek. A gazdasági, szociális növekedésnek azonban árnyoldalai is vannak: erősödött a bűnözés, a lakóházakat magas falak veszik körül, megszűnt a természetes közvetlenség az emberi érintkezésben.

Ötven évvel ezelőtt szerény életkörülmények között indult a szerzetesnővérek élete Brazíliában. A kétezer lelket számláló telepen mindössze öt kőház volt, a többi bádogból, kartonból, pálmaágakból épült, amit agyag fogott össze. Ezt minden alkalommal kimosta az eső. Áram, telefon vízvezeték egyáltalán nem volt, a családok a kerti kútból vették a vizet. Mindenütt nagy volt a nyomorúság. Sokan települtek ide elzárt vidékekről.

A nővérek, hogy megismerjék az embereket, bekopogtak a kunyhókba. A nagy szegénység ellenére nyitott szívű embereket találtak, akik szívélyesen fogadták őket. Egyszerű, vendégszerető volt a lakosság, akik az utolsó ételüket is odaadták, ha szükség volt rá. „Ha valamelyik ágyban már nyolcan feküdtek, még egy kilencediknek is szorítottak helyet” – emlékezik vissza Antonia nővér. Nagy nehézséget jelentett az orvosi ellátás hiánya. Az utcákon a por és a piszok különösen a gyerekek egészségét veszélyeztette. Így a nővérek első ténykedése egy ambuláns ellátást biztosító rendelő felállítása volt. Felvették a kapcsolatot a városban dolgozó orvosokkal, akik napi néhány órás ellátást biztosítottak a rendelőben.

A nővérek a „Segíts magadon, Isten is megsegít!” szellemében működtek. Az első naptól fogva megszervezték a tanítást. Esti kurzusokon írni és olvasni tanítottak, majd megkezdték szakmák oktatását. Ehhez a legjobban felkészült fiatalokat a városba küldték tanulni, akik aztán visszatértek, és átadták tudásukat. A nővérek a nőket varrni, hímezni, kötni, horgolni tanították, s amit közösen készítettek, eladták a városban. Következő lépésben adományokból és a rend saját forrásaiból óvodát és plébániát építettek, az utóbbi helyiségeit oktatásra és közös ünneplésre is használták. Ezt egy nyolc tantermes iskola építése követte, ahol az alsó négy osztályban 800 gyerek tanult.

Néhány év után a nővérek kiterjesztették működésüket: Vila Pedrosótól 700 kilométerre az Amazonas vidékén élő xavante indió törzs rezervátumában kezdtek dolgozni. Itt is elsőként az orvosi ellátást szervezték meg. Az őserdőben élni egészen más volt. Elzárva a világtól, pálmakunyhóban, a közepén rakott tűzzel, a folyóban való tisztálkodással ismerkedtek meg a nővérek. Nagy segítséget jelentett a nők és gyerekek számára a higiénia alapvető követelményeinek bevezetése.

Antonia nővér ma Rómában él. Örömmel tölti el, hogy a világbajnokságot Brazíliában játsszák, hiszen a brazilok lételeme a foci, de aggódik is, hogy a rengeteg kiadott pénz hiábavalóság lesz.

Magyar Kurír