Veres András: Azok mellé kell állnunk, akiknek senki nem segít

Országos mintaként méltatják az egyházmegyei Karitász Kríziskamra projektjét. Két intézménnyel indultak Szombathelyen, ma 4 helyszínen 7 intézményük működik. Hogyan kezdődött a történet?

Az egyházmegyénk karitász munkájában hét évet tudok áttekinteni. Hivatalba lépésemkor nagyon aktív, kreatív karitász csoportot és vezetőséget találtam Szombathelyen. A megszokott karitatív tevékenységük mellett már működött a Rév és a Hársfa intézményük, melyekben pszichiátriai és szenvedélybetegek ellátását biztosították. Majd látták, hogy egyre nő az adott okból rászorulók száma, ezért létrehoztak két újabb intézményt, ez a Szikla 1 és a Szikla 2. Ugyanakkor felismerték, hogy akkor hatékony a segítségnyújtás, ha a terápia foglalkoztatással párosul.

Mire teszik a hangsúlyt ebben a programban?

A megváltozott munkaképességű embereket egyrészt gyógyítani, másrészt foglalkoztatni kell. A közmunka jó elképzelés, de akadozva működik. A Karitász abból indult ki a program kialakításában, hogy az érintettek azért lettek megváltozott munkaképességűek, mert valamilyen egészségügyi problémával küzdenek. Ami rajtuk segít, az a gyógyítás és a foglalkoztatás összekapcsolása. A Karitász azt is látta, hogy ezek azok az emberek, akik leginkább kiesnek a szociális ellátórendszerből, és róluk eddig nem igazán tudtak gondoskodni. Legfeljebb nappali ellátóba kerülhettek, ahol összejöhettek, de ennél több nem volt számukra. A gazdasági válsággal nőtt a munkanélküliség, nehezedett a megélhetés, ami csak felerősítette a rászorulók nehézségeit.

Hol és hogyan hozták létre az első foglalkoztatókat?

Először is azt határozták el a karitász munkatársai, hogy az ellátást ott nyújtják, ahol a rászorulók élnek, tehát a falvakban. Ott van nagy igény a nappali ellátásra és a szociális foglalkoztatás megteremtésére. A feltételek közé tartozott, hogy találjanak együttműködő partnert például a plébános, a polgármester személyében. Szükséges volt alkalmas épület, ezt nyújtotta az üresen, de jó állapotban lévő plébánia vagy iskola. Nagy előrelépést jelentett a rendelkezés, hogy a vállalatok minden foglalkoztatott húsz fő után kötelesek megváltozott munkaképességű személyt is foglalkoztatni. Ha ezt nem teszik, akkor be kell fizetniük az állami költségvetésbe egy jelentősebb összeget. Ekkor merült fel az elképzelés, hogy keressünk olyan vállalatokat, ahonnan egyszerű munkák kiszervezhetők, a Karitász pedig összefogná az embereket. Így kétszeres segítséget lehet nyújtani, egyrészt nappali foglalkoztatásban gyógyító folyamatban vehetnek részt, és a kevés fizetéssel az önfenntartásukhoz, illetve a családjuk fenntartásához is hozzájárulhatnak. Több formában indultunk el különböző helyszíneken, így Vásárosmiskén, Nagylengyelben, Kemenespálfán és Szombathelyen.

Az ő munkáikat mutatja be a kiállítás?

Igen, minden helyszínen folyik kézműves tevékenység, mindenütt mást és mást készítenek, de mellette végzik a vállalat által kiszervezett munkát is. A kiállítás mutatja, hogy tevékenységük a legkülönbözőbb dolgokat foglalja magába. Kézműves tárgyak, kerámia, festmények, rajzok, hímzések, dísztárgyak kerülnek ki a foglalkoztatókból. De készítenek gyógyteákat, ezt kínálják a püspökség mellett nyitott boltban és teázóban, és van levendulatermesztés és feldolgozás is.

Mindaz, amit itt kiállítottak, igényes kézimunka. Eladható ma a piacon?

A Karitász sokat dolgozik azon, hogy ezeket a tárgyakat, eszközöket értékesíteni tudja. Járják az országot, részt vesznek kézműves vásárokon. Élnek külföldi kapcsolataikkal is az értékesítést elősegítendő.

Az alkotómunka művészetterápiaként is értelmezhető.

A legfontosabbnak azt találom, hogy ezek az emberek egyrészt átélik azt az örömöt, hogy kreatív  módon, megélve az önkifejezést tudnak valamit teremteni. Meghatározó számukra, hogy közösségben lehetnek. Látszik például, hogy a teljes depresszióban érkezettek néhány hét alatt teljesen kivirulnak azáltal, hogy valami kreatív dolgot tesznek, és az addig megszólíthatatlanok a közösségben maguk is kezdeményezővé válnak. Sőt, ők maguk keresik a közösségi létezés formáit. Ez számukra valóban gyógyító segítség.

Mennyire volt könnyű megszólítani a vállalatokat? Milyen nyitottságot tapasztaltak a részükről?

Ez nagyon változó. A bizalom megvolt, az ötlet kreativitása megtetszett mindenkinek, de legtöbbször az a nehézség merült fel, hogy nincsen olyan jellegű munka, amit kiszervezhetnének. Akikkel végül sikerült megállapodást kötni, azok elégedettek a tevékenységgel. Az idők folyamán nagyon jó kapcsolat alakult ki a vállalatokkal, akik maguk is érezhetik, hogy az összeg, amit ők erre fordítanak, konkrétan milyen dolgot valósított meg, illetve megismerik azokat az embereket, akiknek a munkáját láthatják. Egy másik vonalon, a Kríziskamra szervezésében gyűjtést indítottunk, amelyben olyan támogatókat igyekszünk megnyerni, akik nem tudnak munkát kiszervezni, de hozzá tudnak járulni a tevékenységünkhöz. Ez is jó visszhangra talált.

A települések hogyan fogadták a kezdeményezést?

Épületek teltek meg újra élettel, melyek e tevékenység hiányában üresen állnának, és idővel romlásnak indulnának. A program fellélegzést jelentett mind az adott, mind a környező településeknek. Megmozgatta a plébániai közösségeket. A falu láthatja, milyen sok embernek adunk munkát, és milyen pozitív változás következik be állapotukban.

Kik segítettek abban, hogy ezek a művészi igényű munkák megszülessenek?

Az is a konkrét adottságoktól függ, hogy milyen tevékenység valósul meg. Mindazok, akik segítik a művek létrejöttét, önkéntesek. Életükből hetente egy-két napot erre fordítanak. Ez is fontos üzenet. Van a társadalomban nagyon sok jó szándékú ember, akik szívesen odafigyelnek a rászorulókra. Itt egy lehetőséget kaptak ahhoz a tevékenységhez, amivel nagy örömöt tudtak adni azoknak a betegeknek, akik ezeket az alkotásokat létrehozták.

Rövid beszámoló és képek a kiállításról itt található.

Trauttwein Éva/Magyar Kurír