Világ körüli utazás hazánk apostoli nunciusával - 2.

Afrikában diplomataként közelről is megismerhette a misszionáriusok életét. Továbbra is vonzónak találta?

Kongóban sok misszionáriusi tapasztalatot szereztem. Jártam temetőkben is, ahol az első misszionáriusok hamvai nyugodtak. Mindannyian nagyon fiatalon haltak meg, általában a malária vitte el őket. Kevesen éltek 35 évnél tovább. Ennek ellenére jöttek helyükbe újak. Ez nagyon hősiesnek tűnt nekem. Vágyat éreztem, hogy én is egyszerű misszionárius legyek. A nunciatúrai munka elsősorban a katolikusokhoz szól, én pedig arra is vágytam, hogy úgy találkozzam emberekkel, hogy nem diplomataként tekintenek rám. Ezért megkértem a feletteseimet, hogy engedjenek vissza a püspökömhöz, Trevisóba, amely egyházmegyének testvér egyházmegyéje van az afrikai Kamerunban.

Fidei donum missziós lett, vagyis a saját egyházmegyéje küldte ki misszióba meghatározott időre?

Igen, püspököm engedélyével a kameruni testvéregyházmegye szolgálatába álltam. A két püspökség között ez a kapcsolat már húsz éve fennállt akkor, és kértem, hogy én is csatlakozhassam egyházmegyés paptársaimhoz, akik misszionáriusnak jelentkeztek. Kamerunban az a terület, ahol szolgáltam, hatalmas volt, de sok keresztény is élt ott.

Miből állt a munkája? Plébános volt, vagy teológia tanár?

A plébánossághoz hely- és nyelvismeret kellett volna. Kamerunban délen franciául beszélnek, északon angolul. Ám a falvakban a helyi nyelveket is tudni kell. Ezeket én nem ismertem, noha tanulgattam őket. Így végül a helyi kisszeminárium rektora lettem. Itt a franciára volt szükség, és kicsit a latinra. Százhúsz fiú volt a szemináriumban. Ez alapvetően gimnazista korosztályt jelentett. Volt a közelben egy katolikus gimnázium, a srácok ott tanultak, illetve mi is oktattuk őket. Köztük éltünk. Én voltam az egyetlen európai, a többiek afrikaiak voltak. A fiúk az ország különféle vidékeiről érkeztek. Egyszer volt egy pigmeus szeminaristánk is. Jó volt köztük, és a családjaikat is megismertem. A plébánián is sokat segédkeztem. Az ország déli része tiszta őserdő. Itt ma is folyik az evangelizációs munka.

Kamerun népességének 26 százaléka katolikus.

Igen, és a protestánsok is ennyien vannak, tehát a többség keresztény. A maradék egyharmad muzulmán. De a felekezetek jól megértik egymást. Kamerunban nem voltak felszabadító harcok. Az átmenet folyamatos volt, és nem fordultak elő olyan tragédiák, mint máshol. Mondtam is a növendékeknek, hogy ez Isten különleges kegyelme, és ennek tudatában ápolják a jó kapcsolatot a többiekkel. Kamerun nagyon szép ország.

Gondolom, sok papi és szerzetesi hivatás van Kamerunban is, mint általában Afrikában. Hogyan lehet megkülönböztetni az igazi hivatásokat azoktól, akik csak kitörési és tanulási lehetőségként tekintenek a papi pályára?

Igen, sok a jelölt. A mi feladatunk éppen az volt, hogy megtartsuk azokat, akiknek igazi hivatása van. Ez nem mindig könnyű, ám nem voltam egyedül ebben a feladatban. Sokat találkoztunk a többi kis- és nagyszeminárium vezetőivel. Átbeszéltük, milyen jelei vannak az igazi hivatásnak. Azt hiszem, sikerült kirostálni azokat, akiknek nem volt meg a tehetsége vagy a spirituális elköteleződése. És aztán a nagyszemináriumban helyi szakemberek dolgoztak a fiúkkal, akik tényleg értették a srácok lelkét. Ezen felül meg kell jegyezni, hogy az afrikaiak nyitottak, örömtelik, és általában sikerül a bizalmukba férkőzni. Ha érzik, hogy szeretik őket és figyelnek rájuk, akkor beszélnek hozzád, elmondják, mi van a szívükben.

A múlt évezreddel lezárult a misszionáriusi élete, és visszatért a diplomáciához. Címzetes érsek és apostoli nuncius lett 1999-ben, és attól kezdve ön képviselte a Szentatyát Gambiában, Guineában, Libériában és Sierra Leonéban. Négy nyugat-afrikai ország.

Az egész csak 1999 decemberében dőlt el, és 2000. január 6-án szentelt püspökké II. János Pál pápa a Szent Péter-bazilikában. Ekkor új fejezet kezdődött az életemben. Guineában laktam, ez francia kolónia volt, itt volt a nunciatúra központja. Értelemszerűen itt francia volt a nyelv. A szomszédban Sierra Leone, melynek Freetown a fővárosa, brit gyarmat volt. Aztán Libéria, ezt az országot azért alapították, hogy a felszabadított rabszolgák Amerikából visszatérhessenek. És egy nagyon kis ország, Gambia, amit teljesen körbe vesz Szenegál. Mindegyik országnak külön története van, ám mindegyikre jellemző, hogy sok muzulmán lakja. Libériában vannak a legkevesebben, de ott is negyven százalékra tehető a muzulmánok aránya. A keresztények két–három százalékot tesznek ki. Ám a püspökök szinte mind helyiek. Van azért néhány misszionárius püspök is. És azóta talán már ez is változott. Gazdasági szempontból ezek az országok sok erőforrással rendelkeznek. Az emberek nagyon nyitottak, egyszerűek. A nunciusnak misszionáriusnak is kell lennie egyben. Sok alkalmam volt találkozni velük. Nagyon értékelik ezt a fajta jelenlétet és odafigyelést.

Milyen volt a belpolitikai helyzet az önre bízott országokban?

2000 és 2005 között működtem nunciusként Afrikában. Ekkoriban már éppen kilábaltak egy szörnyű törzsi háborúból. A lázadók, a United Front of Rebels, elsősorban Sierra Leonéban úgy büntette azokat a falvakat, amelyek nem az ő oldalukra álltak, hogy az emberek kezét és lábát levágták. Egyszer egy misszionárius elvitt egy táborba, ahol húszezer megcsonkított felnőtt és gyerek élt. Voltak, akiket pár éves korukban csonkítottak meg. Ennek a kegyetlen időszaknak már vége volt, és már az újjáépítéssel foglalkoztak.

Milyen volt az oktatás, segélyezés, a humanitárius munka?

Az egyház ezekkel mind foglalkozik a lehetőségeihez képest, elsősorban a misszionáriusok révén. A szaléziak főleg iskolákat vezetnek, az irgalmasok pedig kórházakat. Sajnos a lázadók néha tönkretesznek mindent. Ezekben az országokban nagyon érezni a nép szenvedését, és az egyház valóban számít, mint a fáklya az éjben.

Következő nunciusi megbízatása 2005-ben Japánba szólt. Ez a környezet nagyon különböző az eddigi országoktól.

Igen, szegény országokból a világ akkoriban másodig gazdasági hatalmába érkeztem. Japán gazdag, rendezett, évezredes kultúrával, amely nagyon tiszteletre méltó. A kereszténységet mégsem fogadták be. A katolikusok aránya itt mindössze fél százalékra tehető. A keresztény közösség mégis négyszáz éves múltra tekint vissza. Először a jezsuiták jöttek, leghíresebb köztük Xavéri Szent Ferenc, majd a domonkosok és a ferencesek. Nőtt a keresztények száma, de aztán üldöztetések törtek ki. Ezek szörnyűek voltak. Politikai–gazdasági okok vannak a háttérben. Több ezren haltak mártírhalált. Azokat, akiknek a neve fennmaradt, már kanonizálta az egyház. Ez az egész történet megdöbbentő és egyben lenyűgöző. A keresztényüldözések idején a misszionáriusok és a hitoktatók mind börtönbe kerültek, vagy elkergették őket. Így két évszázadig az egyház a hívek körében csak a föld alatt létezett. De létezett.

Mint Koreában.

Igen, épp úgy, mint Koreában. A mostani keresztény közösség tagjai az egykori mártírok leszármazottai. Nagyon nagy szegénységben és elszigetelődésben élték túl a két és fél századon át tartó megpróbáltatásokat. Elvonultak távoli szigetekre, és halászatból éltek.

Úgy hallottam, hogy ma Japánban a katolikus egyházat nagy társadalmi megbecsülés övezi, többek között a jezsuiták híres Sophia Egyetemének köszönhetően. Ennek ellenére kicsiny kisebbséget alkotnak.

Pedig külső segítség is érkezett, Fülöp-szigeteki és koreai keresztények egyre többen élnek Japánban. Velük együtt egymillióra tehető a katolikusok száma, miközben az összlakosság 120 millió.

Azt mondják, hogy a katolikus templomok népszerűek az esküvők miatt a nem katolikusok körében is. Ez hogyan lehet?

A japánok szeretik a szépet, és a katolikus szertartás a vonulásokkal, az énekekkel tetszik nekik.

De katolikus szempontból elfogadható, hogy a templomot egy ilyen szertartáshoz adjak?

Erről voltak viták, de végül is elfogadottá vált. A felkészítés során mindig tisztázzák a házasulókkal, hogy ez nem katolikus esküvő, hanem csupán áldásban részesítik őket.

Mindezen diplomáciai kalandok után ön tavaly hazatért Európába. Egy éve Magyarországon dolgozik. Örül ennek a kinevezésnek?

Örülök. A fogadtatásom nagyon szívélyes volt, és Budapest gyönyörű. Már több helyen is megfordultam, járom az országot. Sok a szépség és gazdag a történelem. Fel kell fedeznem a kultúrát.

Ön most apostoli nuncius, de a szívében azért misszionárius is?

Igen, ez a létállapotom. Én misszionárius vagyok nunciusként is. Emberekkel dolgozom. Olyan emberekkel, akiknek van történetük, vannak problémáik. A muzulmánokkal és a buddhistákkal is egyszer csak eljutunk a bizalmas emberi kapcsolatig. És ha megnyílnak, alkalom adódik a keresztény tanúságtételre is.

Magyarul szeretne megtanulni?

Igen természetesen.

Mi az, amit hiányol eddigi pályafutásából?

Azt, hogy soha nem adatott meg a kegy, hogy pápalátogatást szervezzek. A pápa sohasem akkor jött egy-egy országba, amikor én ott szolgáltam. Kongóba két hónappal a pápa után érkeztem, Washingtonba 5 évvel később. Ide, Magyarországra is túl későn jöttem... Viszont alkalmam volt találkozni II. János Pállal, XVI. Benedekkel és VI. Pállal is. Ettől mindig feltöltődöm. Ezekért az alkalmakért különösen hálás vagyok. Ez megerősít abban, amit csinálok, hiszen én a mindenkori szentatyát képviselem.

Végül is az a nuncius feladata, hogy a pápa szeme legyen ott, ahol éppen van.

Így igaz.

Az interjő első része itt olvasható.

Szerdahelyi Csongor/Magyar Kurír