Világra szülni, s a világba elengedni gyermekünket – Anyák napi interjú Süvegesné Rudan Margittal

– Hogyan született meg a gondolat, hogy anyák számára írnak segítő könyvet?

– Gergő már az Apakulcs című kötet megjelenése előtt is tartott tréningeket apáknak. Ezeken az alkalmakon merült fel először, hogy ha nekik a gyerekükkel való kapcsolódás a legfontosabb feladatuk, akkor az édesanyáké vajon mi lehet. Aztán persze az anyák is kérdezték, hogy mik lehetnek az „anyakulcsok”, amelyek segítik őket a gyermeknevelésben. Gergővel erről beszélgetve hamar megfogalmazódott bennünk, hogy az anyák számára nem a kapcsolódás jelenti a kihívást, hiszen a legtöbben szorosan kötődnek a gyerekükhöz. Úgy látjuk, minden kapcsolatban nagy feladat a közelség és a távolság megteremtése. Míg az apák számára az a kihívás, hogy közelebb tudjanak kerülni a gyermekükhöz, kicsit „több legyen belőlük” a gyermekük életében, addig az édesanyák feladata inkább az, hogy – mivel ösztönösen szorosan kapcsolódnak a gyermekükhöz – hátrább tudjanak lépni, kijjebb tudjanak kerülni a gyermekük életéből.

A legtöbb apának az jelent nehézséget, hogyan tud jól kapcsolódni, a legtöbb anyának pedig az, miként tud jól elengedni.

– Mostanában gyakran halljuk, hogy a lelki problémák oka gyermekkorban keresendő, hátterükben az állhat, hogy az illető ebben a korai életkorban nem kapott meg valamit kielégítően, az anyja nem szerette jól. Ez arra enged következtetni, hogy az anyának még közelebb kellene kerülnie a gyerekéhez.

– Először valóban egy biztos, erős, valós kapcsolódásra van szükség, annak talaján tud megszületni a biztonság és a bizalom, amely után megtörténhet az elengedés. Nem lehet úgy elengedni egy gyereket, hogy előtte ne fogjam erősen. Bizonytalan kapcsolódásból nem fogom tudni jól elengedni. Az anyák általában sok segítséget kapnak ahhoz, hogy minél közelebb legyenek a gyerekükhöz, viszont mivel az elengedés fájdalmas, így a távolság sokkal nehezebben születik meg.

– Milyen anyakulcsokat fogalmaztak meg?

– Az első kulcs az önállóság kulcsa: szeretném felismerni, mi mindenre képes már a gyerekem. Egészen pici kortól kezdve figyelnem kell erre. Például meg tudja már fogni a kanalat, és tud enni vele; kicsit nagyobbként már be tud pakolni az iskolatáskájába; még nagyobbként ki tudja választani, hogy nyáron milyen táborba szeretne menni. A képességei folyamatosan bukkannak fel, születnek meg. Ezekre – amelyek nem biztos, hogy az én képességeim másolatai – érdemes rácsodálkoznunk.

Ha a képességeit felismertem, az a második lépés, hogy bátorítsam ezek használatára. Adjak neki szabadságot akár abban, hogy saját döntéseket hozzon, akár abban, hogy merjen nyitni a külvilág felé. A család a legfőbb vonatkozási pont, de nem az egyetlen: ott vannak a korosztályához tartozók és más családok is. A második anyakulcs tehát a szabadság kulcsa. Bátorítom a gyermekemet, hogy amit tud, azt merje megtenni, biztatom a döntésekre, a világba való kitekintésre.

A harmadik kulcs a felelősség kulcsa: rábízom a gyermekemre a megfelelő mértékű felelősséget és azt, hogy vállalja a döntései következményét.

– Mi van akkor, ha egy anya szinte mindent megtesz a gyereke helyett, nem engedi, hogy maga cselekedjen?

– Ebben az esetben az elengedés folyamata nem tud elkezdődni, az önálló, szabad és felelősséget vállaló személyiség nem tud megszületni, pedig valójában anyaként is erre vágyunk. Szeretnénk, hogy a gyermekünk felnőve önálló, a különböző helyzetekben jól beváló, szabadon döntő, kapcsolódó, a döntéseiért felelősséget vállaló emberré váljon. Ez nem egyik pillanatról a másikra történik, a gyerekünk nem a huszonegyedik születésnapján lesz egyszer csak ilyenné, hanem pólyás korától kezdve folyamatosan alakul.

Egy anyában általában sok a félelem és a fájdalom a gyermeke elengedésével kapcsolatosan, de ha sikerül meglátnia ezeken túl a gyermekében megszülető gyümölcsöket is, az egy örömteli út lehet.

Ha az anya képes megtalálni az örömöt, amit a gyermeke növekedése hoz magával, akkor a helyére tudja tenni magában az elengedés fájdalmát. A fogcsikorgatva elengedés egyiküknek sem tesz jót, és a kapcsolatuknak sem.

– Most már az anyakulcs honlapján is megtalálhatjuk ezeket a „kulcsokat”. Mit jelent az önállóság, a szabadság és a felelősség a különböző életszakaszokban?

Az anyakulcsok alapelvek, amelyek kapaszkodót adnak, eligazítanak. Nem mondják meg pontosan, hogy mit kell tenni, hiszen egy helyzetben több jó megoldás is van.

Amikor például óvodás korukban a lányaink már képesek voltak eldönteni, hogy aznap nadrágot vagy szoknyát vegyenek fel, mert már tisztában voltak azzal, hogy szoknyában szépnek érzik magukat, de félnek, nehogy bepiszkolódjon, és nem olyan jó homokozni benne, akkor rájuk tudtuk bízni ezt a döntést. Fontos, hogy olyan területen engedjünk önállóságot a gyereknek, amit már átlát. Ha még nem látja be, hogy mínusz öt fokban melegen kell öltözni, mert megfázik, akkor a döntést nem bízhatom rá. Nem könnyű ez, mert tudnom kell, miben gondolkodik reálisan, miben hagyhatom meg neki a döntést, ugyanakkor nem szabad „rátolnom” olyan döntési helyzetet, ami még nem neki való. Kisiskolásként az iskolatáska bepakolása, az uzsonna elrakása sokaknak ismerős, mindennapi feladat. Ha a gyerek már el tudja olvasni a másnapi órarendet, akkor képes arra, hogy összerakja a tanszereit. Ha mégis otthon marad egy tankönyv, neki kell ezért felelősséget vállalnia. Nem biztos, hogy azzal teszek jót, ha csapot-papot otthagyva beviszem utána az iskolába a könyvet, és megmentem őt a következményektől, hiszen azokat is fontos megtapasztalnia.

– Ebben az életkorban szokott kiderülni, hogy melyik gyerek milyen képességekkel bír. Ön gyógypedagógusként az ADHD területével is foglalkozik. Eltérő fejlődésű, tanulási problémával küzdő gyerekek esetében is alkalmazhatók az anyakulcsok?

– Ezek a kulcsok az anyáknak segítenek, az elengedéshez tudnak szempontokat adni, nem a gyerekek leválásáról szólnak. Egy anya-gyerek kapcsolat sok elemből összeilleszkedő rendszer. Ha egy gyereknek nehézsége van, ott az anyai kapcsolódás válik hangsúlyosabbá. Ugyanakkor minden gyermeknek vannak új és új képességei, amelyeket fel kell ismerni, és bátorítanunk kell őt abban, hogy használja azokat.

– Atipikus gyermek nevelésekor egy anyának még intenzívebben jelen kell lennie. Hogyan lehet ezt a fokozott jelenlétet úgy megélni, hogy a gyerek ne legyen önállótlan?

– A gyerekekben van egyfajta beépített igény az önállósodásra, és ez így van a nehézségekkel küzdő gyerekekben is. Támogassuk ezt, hagyjuk, hogy feszegesse a határait, és folyamatosan keresse, mire képes már egyedül.

– Nagyobb kamaszkorban, amikor a legtöbb gyerek önálló programokat szervez, de még nem nagykorú, nehéz a szülőnek mérlegelnie, hogy mi az, amit valóban megengedhet neki. Hogyan jelentkezik a szülői felelősség akkor, ha egy gyerek veszélyesebb vizekre szeretne evezni?

– Éppen egy olyan előadáson dolgozunk, ami ezt a kérdést járja körül. A legtöbb helyzetben több jó megoldás is lehetséges. Hogy melyiket választom, az részben attól függ, szülőként mit érzek éppen a célomnak, feladatomnak: a kapcsolódást a kamasszal, vagy az elengedést. Fontos tudnom, hogy valóban képes-e a gyerekem arra, amit szeretne. Az önállóság nem azt jelenti, hogy mindent megengedek neki.

– A kamaszainkat nem látjuk ezekben a helyzetekben, de tudjuk, hogy máshogyan viselkednek, mint otthon.

Amit szülőként meg tudok tenni, azt megteszem, a többit pedig rábízom a Szentlélekre. Nem csak mi, szülők vigyázunk a gyerekre.

Nem tudunk tökéletes szülők lenni, de a lehető legjobbat kell megadnunk neki. Vannak nem fekete-fehér helyzetek. Néha azért vállalok kockázatot, mert fontosabb a bizalom, a közelség megtapasztalása, máskor azért, mert fontosabb az elengedés szabadsága.

– Ez nem vezethet ahhoz, hogy később a testvérek egymásra mutogatnak: neked mindent megengedtek, nekem pedig küzdenem kellett?

– Másmilyenek a gyerekek, más a személyiségük, a testvérek sorában elfoglalt helyük, szülőként is más tapasztalattal vagyunk jelen abban az életszakaszban, amelyben tartanak. Egy bizalommal teli családban valóban kap az ember visszajelzéseket a gyerekeitől, de beszélni is lehet a felmerülő problémákról.

– „Gyanús”, ha egy anyának nem nehéz az elengedés, hanem örül a gyereke önállósulásának?

– Egészen biztos, hogy nincs baj vele, ha biztonságosan kapcsolódik, inkább szerencsés típusnak mondanám. Az anyák többségének nehéz az elengedés, fájdalmas és félelmetes. Akik hamarabb meglátják az örömöket, amelyek át tudják színezni a fájdalmakat, félelmeket, azok könnyebben el tudják engedni a gyerekeiket. Számukra hangsúlyosabbá válnak azok a dolgok, amikre rá lehet csodálkozni a gyermekben, amelyeket meg lehet ünnepelni.

Egy anya maga is változik, a távolsággal egyre több területet fedez fel önmagában is.

– Izajás könyvében olvassuk, hogy Isten annyira szeret minket, mint egy anya, de akkor sem feledkezik el rólunk, ha egy anya elfeledkezne a gyermekéről. Hogyan érzékeltethetjük a gyermekünkkel, hogy bár elengedem, nem hagyom el, mindig ott vagyok a háttérben?

– Talán azzal, hogy érzékenyen figyelek arra, hogy amiben elengedem őt, arra aktuálisan tényleg képes-e. Lehet, hogy a front, a fárasztó lecke miatt, később más nehézségek miatt éppen nem tud megtenni valamit, ami tegnap még ment. Ilyenkor felajánlom neki a segítségem.

– Hogyan fogalmazódik meg Önben az anyaszerep a mai világban?

– Nekem mindig az volt a fontos, hogy a lehető legjobban figyeljek a gyermekeim lelki egészségére, olyan közel és olyan távol legyek tőlük, hogy lássam, az adott pillanatban mire van szükségük, hogyan tudom támogatni őket. Nem feladatokban fogalmazódik meg bennem az anyaszerep, hanem inkább a ráhangolódásban, az odafigyelésben.

– Önnek mi a legörömtelibb az anyaságban?

– Tizenhat és huszonegy év közöttiek a gyerekeink. Rácsodálkozom, mennyi mindenre képesek, amire én nem. Nagyszerű megoldásokat, színeket tudnak hozni! Bontakozik a személyiségük. Öröm látni, mit visznek tovább, de jó látni azt is, hogy mernek nyitni kifelé, és beleállni olyan feladatokba, amelyekbe én soha nem állnék bele.

– Véleménye szerint mi okozza egy anyának a legnagyobb fájdalmat?

– Amikor várjuk a gyerekünket, kialakul egy képünk róla, hogy milyennek képzeljük kicsinek, felnövekvőnek, felnőtté válónak. Ha az életútja kisiklik, és javíthatatlannak tűnik, az nagyon fájdalmas lehet. A kettőnk kapcsolata is megromolhat helyrehozhatatlanul, akár felnőtt korában is. Tudok-e az anyja lenni így is? Jól felkészítettem-e őt a világra? Ha az anyaságomra már kevésbé van szükség, akkor ki vagyok, ki maradok én?

– Az Apakulcs-tréningekhez hasonlóan elkezdődtek az Anyakulcs-napok is?

– Dolgozunk rajtuk. Pácz Orsolyával fogjuk tartani az anyáknak szóló alkalmakat, egyszerre tíz-tizenkét résztvevőnek. Feltételezzük, hogy nagy lesz az igény ezekre a tréningekre, amelyeken olyan édesanyák találkozhatnak egymással és a saját anyaságukkal, akik kisgyerekkor és nagykamaszkor közötti életkorú gyereket nevelnek. Gazdagíthatjuk egymást a tapasztalatainkkal. A www.anyakulcs.hu oldalon nyomon lehet követni, hogy mely időpontokra hirdetünk ilyen alkalmakat, illetve ugyanitt hamarosan elérhetők lesznek azok az ingyenes tesztek is, amelyekkel bárki felmérheti, hol is tart lélekben az elengedés folyamatában.

– Mihez tudná hasonlítani az elengedést?

– A születéshez.

Anyaként a gyermekünket egyszer a világra hozzuk, de újra meg újra meg kell szülni, bele kell engedni a világba.

Ez a kép jól hordozza az elengedés minden fájdalmát, félelmét és örömét. A gyermek születése feletti öröm felülírja a rossz érzéseket. Erről minden anyának van tapasztalata, érdemes az elengedésben is újra átélni. A paradicsomból való kiűzetésnél Isten azt mondja Évának: fájdalommal szülöd meg gyermeked. Ezt a mondatot nemcsak átoknak, hanem Isten útravalójának is tekinthetjük, ez a fájdalom visszavezethet minket Istenhez. Az élethosszig tartó újra meg újra megszülés vállalása hogyan tud Isten felé vinni engem? Istentől kapom a támaszt az anyaságomhoz, az ő kezébe szülöm meg a gyermekem, és neki engedem el őt újra meg újra. Így az elengedés lépései örömforrássá válhatnak, ez pedig nekem és a gyerekemnek is jó.

Fotó: Lambert Attila

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. május 5-i számában jelent meg.